Egy másik titok

Méhes Györgyről megint kiderült, hogy semmi jelentőset nem cselekedett. Besúgta barátait, ismerőseit, pártfogóit. Istenem. Nem először hallunk ilyet.

Lassan másfél évtizede annak, hogy fiatal kutatóként úgy döntöttem: Szilágyi Domokos életművének politikai vonatkozásaival fogok foglalkozni. Ennek egyik oka a 2006-ban a költőről közzétett, a beszervezettségéről szóló dokumentumok voltak. Akkor úgy gondoltam, hogy – mint ahogyan most is még hangsúlyozzák egyesek – hasznos lehetne „szembenézni” a diktatúra szellemi (úgy is, mint kísérteties) örökségével. Munkám során arra jutottam, hogy a „szembenézés” valóban fölöttébb hasznos, de az „ügynökakták” ebben vajmi keveset segítenek – legalábbis nekem. Ezért dolgozatom végső változatában az aktákról csak egy rövid, Az arc és a kéz: kéziratok címet viselő fejezetben ejtettem szót. Ugyanakkor a könyvformában megjelent szöveg első fejezetében, Hamis tudatok cím alatt próbáltam számot vetni, amennyire akkor tőlem tellett, a korszakra hatást gyakorló szellemi feltételekkel.

Miért említem ezt? Nem vitatom, hogy érintett személyek számára a dekonspiráció rendkívüli, akár fájdalmasan katartikus fölismerésekhez vezethet. Talán. Abban viszont erősen kételkedem, hogy az „ügynökügyek” hozzásegíthetnének egy történetileg komoly közösségi önszemlélet-változáshoz. Egyszerűen mert az egész azon a bugyuta, a rossz krimikre jellemző bulvár sematizmuson alapul, miszerint az ilyesféle iratok tartalmaznák a hatalom végső titkát, az arcanum imperiit. Az egész akarva-akaratlanul a „titkosság” misztifikációjára és a kukkolási vágyra játszik rá: na most aztán beleshetünk a hatalom legbensejébe, az elnyomó állam legintimusabb magánéletébe. Csakhogy hopp, mit látunk ott legbelül: a saját hálószobánkat és magánéletünket visszakézből.

Miközben a legbrutálisabb árulások, meglehet, nem a „konspirált lakásokban” és a férciratokban, hanem a legvakítóbb nyilvánosság színe előtt zajlottak és zajlanak, s mégsem vagyunk képesek megnevezni őket.

Néhány szép történelmi tanulság-féle azért mégis csak adódhat, ha akarjuk.

Az egyik ez. A titkosszolgálati megfigyelés minden modern állam hagyományos és szokásos eszköztárába beletartozik, ebben semmi meglepő nincsen. Ami esetünkben talán specifikus, hogy ezek a (cseppet sem) „szocialista” megfigyelőrendszerek milyen kiemelt figyelmet fordítottak az értelmiség, a szellemi tekintély kordában tartására, sőt megrontására, illetve – ami ma sem tanulság nélkül való – romlottságának kihasználására. Ezt a „munkás-paraszt” hatalmat sokkal kevésbé izgatta a munkások és parasztok beszéd- és gondolkodásmódja, ellenben rengeteg erőforrást égetett el arra, hogy megtudja: mit beszélnek egymással irodalmi összejöveteleken és rossz kifőzdékben alanyi költők, meseírók és más handabandázók. S mit tudott meg a hatalom, aminek így visszatekintő történelmi távlatban is lenne legalább kicsike jelentősége? Hát semmit. Az értelmiségiek a kifőzdékben és az összejöveteleken semmi fontosról nem beszéltek. Csakhogy akkor még fönnállt az illúzió: mind a szekusok, mind az értelmiségiek hittek abban, hogy az irodalmi összejöveteleken és a rossz kifőzdékben az emberek, s főként az értelmiségiek, igazán fontos, talán a világtörténelmet is befolyásoló dolgokról beszélgetnek.

Szintén specifikus az a másik körülmény, hogy egy kisebbségi-nemzetiségi értelmiség „beszervezéséről” van itt szó. Amihez nem árt emlékezni arra a nem jelentéktelen tényre, hogy az 1945 utáni helyzetben a romániai szocialista mozgalom döntő részben a magyar szocialista mozgalom volt, és a romániai baloldali értelmiség is igen jelentős súllyal és tekintéllyel volt kisebbségi (!), magyar (!) baloldali, tehát internacionalista. Az új sztálinista rezsimnek mindez problémát jelentett. Hisz mégsem támaszkodhat a Román Kommunista Párt magyar szocialistákra, teszem azt a Bolyai Egyetemen a marxizmust nem a sztálinista ízlésvilágú „marxizmus-leninizmus” ótvarra butított kiskáté szerint előadó Gaál Gáborokra. Tehát a Bolyai Egyetem autonómiáját meg kellett szüntetni, s a Gaál Gáborokat ki kellett zárni a Pártból, börtönbe kellett küldeni Méliuszékat és így tovább, ahogyan az rendesen meg is történt.

Magyar kommunisták ne legyenek, ellenben rehabilitáljunk pár roppant áramvonalas vasgárdistát (ilyenekért ma is tud rajongani a kismagyar reakció, miként a nagyromán is). Jordáky, mondjuk, börtönben, a kisfasiszta Méhes meg jelentéseket kapargál. Hát kösz, elvtársak. És mégis az utóbbi tűnik ma érdekesebbnek. Csak nem nekem.

Vagyis az erdélyi magyar értelmiség politikai története szempontjából máig hatóan döntő jelentőségű az, hogy a romániai sztálinista rezsimnek meg kellett szüntetnie a nemzetiségi (magyar) baloldali értelmiség dominanciáját, vagy legalábbis mérvadó jellegét. Hogy az lehessen, ami végül lett: afféle fasisztoid sztálinizmus vagy nacionál-kommunizmus (ettől nem függetlenül: a „Nyugat” legjobb barátja), a rezsimnek le kellett számolnia a magyar nemzetiségi baloldallal. Számomra a „beszervezési ügyek” erre a – szinte soha ki nem mondott – „esetre” emlékeztetnek: az erdélyi magyar baloldal megnyuvadására és megnyuvasztására. Egy olyan erdélyi magyar baloldaléra, amely sok egyéb mellett tudhatta és tudta is, hogy az akár elszakadásig menő nemzetiségi önrendelkezés gyakorlása semmiféle ellentmondásban nincs a nemzetközi testvériség eszméjével. Semmi őshonosság és etnofasizmus. Csak kisebbség és végtelen. (RO-Alert: ez itt eszme!!! Ideológia!!! Meneküljön, aki értelmiség!!!)

Máig ezen a tagadáson alapul az állítólag „konzervatív” (vicc!) erdmagyar politika, mely szerint a nép semmi más, mint „rebrandingelt” álfolklór.

És remélem, senki nem gondolja, hogy most azt állítom: a beszervezettek mind az összesen megveszekedett baloldaliak voltak. Csak azt mondom, hogy az „ügynökügyeknek” nem csak morális, hanem politikai olvasata is lehetséges.

Nem vigasz ugyan (?), de talán nem árt azt is fölemlíteni még, hogy a 20. század két legnagyobb, legalábbis állítólagosan szocialista forradalmát – a kínait és az oroszt – óriási paraszti tömegek vívták meg radikális értelmiségiekkel kötött szövetségben. Hosszabb távon mindkettő elbukott, aminek számos oka van, ezek úgysem érdekelnek itt senkit, még azt hiszik, nosztalgiázom, az „ügynökakták” állítólag amúgy is érdekesebek, úgyhogy ezt kihagyom. Az erdélyi radikális értelmiség bukása ennek a világtörténeti jelentőségű eseménysornak egy apró itteni epizódja, fénytörése, árnyékszilánkocskája. Vagyis ezeknek az ügyeknek a „globális kontextusa” mégiscsak az értelmiség alighanem valaha volt legnagyobb történelmi vállalkozása: a radikális elmélet szövetsége a világ legszegényebbjeinek rettenetes tömegeivel, mégpedig a teljes emberi emancipáció ügyéért, mérhetetlen gazságokon és mérhetetlen áldozatokon át, el egészen a teljes bukásig. Ing, gatya szakadott.

S mindez hiába, a tőke acélos fényei ma a csillagokat is elhomályosítják.

És tudom, hogyan hangzik ez a ti füleiteknek, keresztény testvéreim, de ha valami, akkor ez volt a huszadik század titkos evangéliuma, amit nem biztos, hogy sikerül már kihalászni a sár és mocsok alól.

Ilyesmik ma senki esze ágába se juthatnak, és nem is jutnak, a kísérlet ugyanis csúfos vereséggel végződött. Az őrjöngő pusztítás meg megy tovább magától is.

Az értelmiség ezért joggal utálja a népet is és önmagát is. És viszont. Közös vereségükre emlékeztetik egymást.

És én is megkapom mindjárt, hogy az eszem tokja.

Úgyhogy már csak az a kérdés, hogy a hatékony önmenedzselésen, a behódoláson, a kifizetőhellyé változtatott „irodalmi közegben” való hiénázgatáson kívül, továbbá a független szakmaiság, a tiszta esztétikum, az értékek ideológiamentes értékelése, illetve az elvont „humánum” (illemkódex + dress code) fennkölten üres képviseletén, esetleg a szégyenteli visszavonuláson kívül maradt-e még bármilyen történelmi feladata az értelmiségnek.

Aligha tűnik olybá.

Mindenestre fényeskedjék az Örökkévalóság a mi „szabadságolt halottainknak”.