Hogyan mondjunk lázító beszédet?

Iulia Cociubának, a Kisjenői Mihai Viteazul Főgimnázium végzős diákjának alighanem sikerült ez, egy olyan ballagási ünnepségen, amelyen könyörtelen kritikával illette „az iskolát”, értve ezalatt a rendszerszintű problémákkal küzdő oktatási rendszert, ami frusztrációt és morális deformitásokat okozott benne. Tegyük hozzá, kijelentései egy romániai (Arad megye), román tannyelvű, kisvárosi elméleti líceumban megélt tapasztalataira vonatkoznak, de általánosabbak annál, mint hogy kivonhatnánk magunkat érvényességük alól.

A beszéd

Iulia Cociuba a hagyományos búcsúbeszédet, amelyet a tizenkettedik osztályos ballagó diákok tartanak, egy valódi manifesztummá alakította, amelyben egy autentikusabb és értékesebb oktatást kért minden diák számára. Az összegyűlt ünneplő közönség és a tanári kar előtt a 18 éves végzős nyíltan beszélt azokról a negatív élményekről és érzésekről, amelyek az elmúlt négy év alatt érték a középiskolában. „Éveket töltöttem el azzal, hogy jegyekért és akadémiai elismerésért tanuljak, és csak most jöttem rá, mennyi időt vesztegettem el. Csak tudást szereztem, értékeket nem, mert sajnos az iskola ezt jelenti. Ahelyett, hogy a tanulás és fejlődés helye lenne, sokunk számára a frusztráció és csalódás forrásává vált” – mondta Iulia Cociuba.

A végzős diáklány kijelentette, hogy az iskola megtanította hazudni, megfelelni és elbújni az abszurd szabványok mögé. „Az iskola olyan hely lett, ahol az eredményeinket az intézmény és a tanárok érdemének tulajdonítják, míg a kudarcainkat nekünk róják fel. Olyan rendszert tapasztaltunk meg, amely inkább felszínességre és képmutatásra tanított, mint etikai és morális fejlődésre. Ma, önök előtt állva, újra kifejezem azon vágyamat, hogy autentikus legyek és küzdjek azokért az értékekért, amelyekben hiszek.”

Beszéde végén Iulia Cociuba megtagadta, hogy megköszönjön bármit is „a csalódást okozó rendszernek”, de üdvözölte „azokat a tanárokat, akik minden alkalommal magukat adták, amikor kiálltak a katedrára, és mindig elérhetőek voltak számunkra”.

Mit is mond a diák?

Amit mond, nem annyira szokatlan, mint a beszédhelyzet, az alkalom. S ebben valószínű nem ő maga a felelős, mert azt, hogy atipikus gondolatokat fogalmaz meg egy ünnepélyes pillanatban, csak azért érezzük, mert belefásultunk abba, hogy ilyen alkalmakkor olyan beszédek sorát kell végighallgatnunk, amelyek egy kaptafára íródtak, ugyanazt a semmit mondják, ugyanazt a három idézetet kötik össze ugyanazzal a négy közhellyel. A mi közösségeinkben ilyenkor jön a nagybetűs élet, melynek tengerén a kicsi ladik nem emlékszem, mit csinál, a kirepülés a fészekből, a gyökereket és szárnyakat, a valaki mondja meg, a valahol otthon legyünk benne, meg hogy az iskola milyen volt, csak jó tíz évvel az iskola elvégzése után kezd kiderülni. Ezekhez szoktunk. És igen, minden szónok képes meghatódni magától, és holtkomolyan, mély hatásszünetekkel adja elő bombasztikus kijelentéseit, melyeknek mélyén nem feszülnek racionális összefüggések, de ezt könnyes szemmel nem illik szóvá tenni. Mi is jók vagyunk a műfajban, a többségi közösségekben viszont ebben hatványozottan konformistábbak a keretek és cifrábbak a szóvirágok.

Abban én is hiszek, hogy ha az embernek nincs igazán mondanivalója, akkor ne mondjon semmit. Üres lózungokra nem érdemes pazarolni az időt, elég, ha meggyötör a ballagási kánikulában ránkolvadó műszálas ünneplő, a tűsarkú meg a kezünkben másfél órája kornyadozó virágcsokor. Ha tehát szólásra emelkedünk, mondjunk is valamit. Adódik például a morális értékek és az iskola viszonyának kérdése – ezt ki is használja.

Ki beszél? A búcsúbeszéd elején utal rá, hogy néhány századon múlt az, hogy nem jutott be az iskolába, mégis az évfolyamelső diák privilégiumaként éli meg, hogy beszélhet a közönséghez.

Nyilvánvalóan ünnepel, eredményeivel bizonyított, önigazolást nyert, s mint ilyen, hiteles pozícióba helyezkedik akkor, amikor egy kisvárosi elméleti líceum szelekciós (felvételi) rendszerének hiányosságaira mutat rá. Az értékelést és az ezen alapuló felvételi rendszert azonban nehéz ebben az országban másképp elképzelni, mint tisztán matematikailag, ahol századpontok választhatják el a vonal fölött levőket a vonal alattiaktól, mondhatnánk igen, ez mindig így volt. Ismerünk ugyan emberségesebb megoldásokat nagyhírű nyugati iskolákból, ahol szubjektív szempontok talán többet nyomnak a latba, mint a konkrét számokban kvantifikálható eredmények, mint például az ajánlólevél, az interjú, a motivációs beszélgetések – gondoljunk bele, felkészült-e a hazai társadalom egy ilyen felvételi rendszerre, tudnánk-e az ilyen értékelést szakmai szempontok alapján elvégezni (mindannyian, minden iskolában), vagyunk-e kellően felkészültek és gerincesek egy megkérdőjelezhetetlen álláspont megfogalmazására, vagy táptalajt adnánk a korrupciónak, és megnyitnánk kapuinkat az urambátyám világ érvényesülési taktikái előtt. A szónok által jelzett problémához mi magunk is hozzáfűzhetnénk jónéhányat.

Egyet azonban látnunk kell: egy olyan diák beszél itt, akinek az iskolába való bejutás olyan sérelmet okozott, amit a jelek szerint négy év alatt nem sikerült helyretenni.

Nem értelmezték helyesen az ő környezetében azt, hogy hogyan kell viszonyulnia diákként egy olyan rendszerhez, melyben saját értékelése egy 10-es skálán történik tizedesekkel és századosokkal, ami nem zárja ki, hogy a tanulás folyamatában ne találkozhatna akár morális értékekkel is. Ilyesmiről 18 éves diákokkal már lehet beszélgetést kezdeményezni.

Nagyot tarolni úgy kell, hogy az ember kiszól a rendszerből, mint olyan, aki kicsit benne van, kicsit már nem (hogy ne érje bántódás), és közben szidja azt, amit megtapasztalt, pedig bőven elég lenne, ha kibírná azt a húsz percet, amennyit még az iskolához köti jósorsa, de neki már nincs veszíteni valója, kimondja hát a frankót.

Egyezzünk meg, az iskolai rendszerről negatív kijelentéseket tenni nem nehéz, s a társadalomban az ilyen retorikára igen nagy igény van. Kattintásvadász téma, biztos siker. Ettől azonban Iuliának még igaza lehet.

Vannak továbbá ballagási illemszabályok, elvárások, viselkedési normák. Ilyenkor szoktuk megköszönni pedagógusainknak a hozzánk való nincsmit, s csak szemünk rebbenésével éreztetjük azzal a kevés mesterrel, hogy neki viszont tényleg. Vagy a ballagás után, a kertben, egy jóízűt cigizünk, bőgünk együtt. Nincs az a tantestület, amelynek mindig minden tagjának hálásnak kellene lennünk, egyformán és kétséget kizáróan. És nincs az a diák, akinek iskolái során ne lenne olyan mestere, aki jelentősen tudott hatni rá. Ilyen helyzetben az viselkedik jól, aki udvarias, diplomatikus, kegyesen hazudik arról, hogy milyen jó volt itt, s mennyi mindenkinek kell mennyi mindent megköszönni – neki van igaza tehát: meg kell tanulni hazudni, ez az elvárás, a normatív hazugságformák egyike. Olyan természetes mindannyiunknak, hogy csak egy friss szem láthat ebben tisztán.

Kimondani akkor érdemes efféle sérelmeket, ha van vele valamiféle célunk az érdeklődés felkeltésén túl. Ha meg tudjuk változtatni a világot, vagy annak legalább csak egy kis szeletét, amire ráhatásunk van, ha legalább az utánunk következőknek jobb lesz általunk, s ilyenek.

Csak nehéz fogpiszkálóval lődözni egy akkora masszára mint „az iskola” – értsd alatta az oktatási rendszert, melyet kérdéses, hogy ki lehet-e mozdítani tehetetlenségéből ezzel az önként vállalt donkihótos kitárulkozással. A hős elbukik ugyan – lásd a kommentariátusra tett hatását –, miközben azonosulunk vele, látjuk, hogy harca reménytelen, de igaz.

Mert amit mond, azt megélhettük mindannyian az iskolában, valljuk be. Voltunk frusztráltak. Harcoltunk a jegyekért. Megtanultunk hazudni, álságosnak lenni. Ismereteket halmoztunk fel, s nem értékeket. Csalódtunk. Belénk fojtották a véleményünket. És ennek valószínűleg az ellenkezője is előfordult, nem is egyszer. Az ilyen összegzésekből nagyon nehéz a szubjektivitást kizárni, nem is kell, bőven elég, ha az oktatási rendszerben akár egy diákunk is van, aki ezt így érzi, így élte meg. Mert azzal is dolgunk van, hogy ő ezt ne érezze így, nemcsak azzal, hogy ez ne fordulhasson elő.

Hogy mi is sérültünk eleget az iskolában, jusson a jóból a mai kölkelnek is, el vannak kényeztetve, bezzeg a mi időnkben, hogy térdepeltettek a sarokban, hogy mi bezzeg féltünk a tanárainktól, mert azok jó tanárok voltak – igen, amíg ez a generáció ki nem hal, addig ezt fogjuk hallgatni, tényleg, nincs menekvés.

Pedig akkor tudnánk túllépni igazán a mi sérelmeinken, ha az utánunk következőknek legalább a jogát elismernénk ahhoz, hogy ne fojtsák beléjük a véleményüket, ne sérüljön a lelkük, miközben tanítjuk őket, és találkozzanak morális értékekkel, amiket követni tudnak.

S ha nem mondanánk azt, hát igen, szívecském, az iskola már csak ilyen, az a hely, ahol sérülni fogsz, ahová nem azért jössz, hogy jól érezd magad, ezt senki sem ígéri neked. Mert eközben nagyon nehéz nem átesni a ló túloldalára, s belecsúszni az amatőr pszichologizálásba, mint agyontraumatizált gyermek mindenhez jobban értő jogvédői.

Közben ki kell mondani: a mai (romániai) oktatási rendszer normatív szinten minden lehetőséget megteremt, sőt kritériumként előír ahhoz, hogy egy végzős ne így élje meg azt, ami az iskolában történik.

S ha ez mégis előfordul, az nem a tantervi, jogszabályi, etikai előírások miatt van, hanem azoknak az értelmezésének, a gyakorlatba ültetésének hiányosságai miatt. A diák „a rendszer”-rel mégiscsak a pedagóguson keresztül találkozik, nem jellemző, hogy törvényeket, tantervi programokat és végrehajtási rendeleteket lapozgatna. „A rendszer” azonban nem értesül arról megfelelő mélységben, hogy mi történik a tanteremben, vagyis hogyan csapódik le az egyébként vállalható értékrend, ami a dokumentumokban körvonalazódik. Ez pedig ugyanúgy „a rendszer” felelőssége, s az, hogy egy végzős diák ne érezhessen így, ne élhessen meg ilyen élményeket, nemcsak személyre szóló közbelépéssel, de ugyancsak rendszerszintű szabályozással oldható meg.

Mélyre nyúlunk itt: a tanárképzés problematikájába tenyerelünk bele, abba a társadalmi jelenségbe, hogy egyáltalán ki az, aki pedagógusnak megy, és miért, mi motiválja a pedagógust, ki az, aki az ő szakmai és emberi kvalitásait egyáltalán fel tudja mérni, milyen szűrőn megy át, míg beléphet az osztályterembe, hogyan történik az iskolák és pedagógusok/ az iskolai személyzet értékelése, az értékelés folyamatában mi minősül értéknek, és mi nem – lásd a tanárok eredményeire és a diákok kudarcaira tett megjegyzés –, hogyan gondolkodik a szülő az iskoláról, és hogyan beszél róla – legtöbbször a gyermekei előtt –, milyen típusú eredményeket vár el gyermekétől, és milyen megvalósításokat jutalmaz, hogyan jelzi elégedetlenségeit a pedagógusnak, és az hogyan orvosolja a problémát, általában mit tematizál a közbeszéd az iskolai eredmények és értékek tekintetében, az iskolával kapcsolatos elvárásairól. Vagy felismerjük a megszólalásban azokat a topikokat, amelyek a médiafogyasztóvá serdült ballagókra zúdulnak a közösségi média és online portálok által, melyekre jellemzőek az általánosítások, zanzásítások, szlogenekké redukált kijelentések „az iskolá”-ról, a visszaszólókéban pedig a mai fiatalokról, a vizsgaközpontú rendszerről, stb. Látjuk, hogy csak a felszínt kaparja meg, s napok óta terjed a szag.

Nem az a kérdés, tehát, hogy bátor-e vagy hálátlan, vakmerő vagy illetlen, hanem hogy mit kell tennünk, hogy ezekkel az élményekkel az iskolai rendszerben ne találkozhasson.

Az sem, aki erről beszél, az sem, akit túlzásokra ragadtatja magát az összegzés pillanatában, az sem, aki rég megtanult hallgatni róla, hogy volt valamiről véleménye. Csak legyen, védhető, érvekkel alátámasztott, decensen megfogalmazott, korrekt véleménye – ezt tanítjuk. Ezt?