Transtelex Dialóg: A kultúrharcon innen és túl

Állandó kultúrharcban élünk. Számos fronton állnak szemben egymással a hagyománytisztelők és a progresszívek, a magas kultúráért lelkesedő elit és a néplelket simogató populisták, a hazafiak és a kozmopoliták. Ez részben rendben is van: nem vagyunk egyformák, mindannyian meg vagyunk győződve, hogy azt akarjuk, ami helyes, és nem ugyanazt tartjuk helyesnek. Ami azonban gyakran hiányzik, az a nézőpont, amely a küzdelmet versennyé, nézetkülönbségeket termékeny vitává teszi.

A nemzeti oldalt kidomborító vélemények szerint kultúránk kiemelkedő, gazdagsága és ereje csodálatos, csak a körülmények akadályozzák kibontakozásunkat. A másik oldal az örökösen nemzetieskedő és hagyományainkat felemlegető nézőpontot provinciálisnak tartja.

Erdélyben ráadásul a hagyomány és a hagyományőrzés egyfajta szent feladatként testálódik generációról generációra, ennek megkérdőjelezése egyenlő a nemzetárulással. Hogy lehetne ezt kevésbé görcsösen csinálni, és a sokat emlegetett, elcsépelt multikultit valami reális, kézzelfogható stratégiává tenni, ez már föl sem merül.

Mindezt tetézi, hogy a kulturális intézmények jelentős része alulfinaszírozott, a legalulfizetettebb szakmák közé épp azok tartoznak, amelyek ezt a jelentős kulturális apparátust mozgatják. A hivatalos kultúra gondozása közintézmények kezében van, az alkalmazottak a román államtól kapják fizetésüket. Tanárok, múzeumi kurátorok, a társadalom-tudományi intézetek kutatói, a kultúrházak szervezői dolgoznak ezen. Több tízezer ember munkája kötődik közvetlenül a kultúrához Erdélyben. Ennek körülbelül fele az oktatás, hisz a tanárokat is ideszámolom, a többi az állam és a különböző civil szervezetek által létrehozott kulturális tevékenység.

Nemcsak a fizetések kicsik ezekben a szakmákban, de a teljes ágazat lélegeztetőgépeken van tartva: az irodalmi folyóiratok, alkotóműhelyek, független társulatok, előadóművészek, zenészek, kisebb és nagyobb művészeti csoportosulások csak tengetik életüket egyik támogatástól a másikig, amit „természetesen” pártvonalon osztogatnak. Hiába van kiírás a BGA-nál vagy az NKA-nál, ha nincs hathatós támogató a háttérben, akkor aprópénzre lehet csak számítani. A Communitas Alapítvány által juttatott összegek kiosztása sem működik másképp. A román állam meg köszöni szépen jól van, ő minden vállalásának eleget tesz azzal, hogy érdekvédelmi szervezetünknek kirendeli az éves apanázst.

A hétköznapok nincstelensége, a bizonytalanság, a megszorítások és a politikai nyomás sehol nem szokta csúcsra járatni az alkotó energiákat. A hiányokat fesztivizmussal szoktuk elfedni: pátoszos díszbeszédekkel, zengő himnuszokkal és sok-sok díjjal. Nincs olyan falunap, sátoros ünnep, valós vagy mondvacsinált alkalom, hogy pár embert ne szólítsanak fel valahol egy színpadra, és ne tüntessék ki valamivel / valamiért.

Érdemes volna megszámolni, ha lehet egyáltalán, hogy hányan és hányféle díjat osztanak ki. Kulturális intézmények, alapítványok és civil szervezetek, de az RMDSZ is a fő osztogatók közé tartozik. Csak az nem derül ki sohasem, hogy milyen szakmai kuratórium döntésére alapozva és ki(k)nek a jelölése mentén történnek a nevesítések. Ehhez adódnak hozzá azok a díjak, amelyeket a magyar állam oszt ki, mondani sem kell, szintén pártpolitikai megfontolások mentén.

A kultúra és hatalom összefonódása 2014 óta ugyanúgy hozzátartozik a realitásunkhoz, mint az erdélyi magyar politikai elit szimbiózisa a Fidesszel. Ennek következményeképp az erdélyi magyarság kulturális élete is a függőségnek ugyanazokat a jeleit mutatja, mint közélete, gazdasága, oktatása. Az erdélyi magyar értelmiség egyre morzsolódó progresszív csoportjának ellenvetései, tiltakozása ellenére az út a teljes kiszolgáltatottságig akadálymentes volt. Most már tiltakozás sincs, sőt, vita is egyre kevesebb.

A Transtelex Dialógon mégis megpróbáljuk számba venni, hogy milyen az erdélyi magyar kulturális élet, és legalább azokat a kérdéseket összegezzük, amelyeket föl kellene vetnünk ahhoz, hogy elinduljon egy közös gondolkodás arról, hogy milyen az identitásunknak az a szelete, amihez a leginkább ragaszkodunk, mit teszünk az érdekében, hogyan tartjuk karban, mennyit áldozunk érte? Van-e közönség és közösség, amely tényleg érdekelt abban, hogy a kultúra ne csak sokszor felmutatásra kerülő, plecsnigyűjtő, sznobériánk kipipálására alkalmas helyszíne legyen életünknek, hanem élő, kortárs, alkotó energiák megnyilvánulására alkalmas közeg?

Aki segít a kérdések megfogalmazásában:

• Plainer Zsuzsa kulturális antropológus, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató intézet munkatársa
• Gáspárik Attila egyetemi tanár, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem oktatója

Plainer Zsuzsa vitaindító gondolatait itt közöltük,

Gáspárik Attila témához kapcsolódó publicisztikája pedig itt olvasható.

A beszélgetés helyszíne a kolozsvári Planetárium kávézó, az este hét órakor kezdődő esemény moderátora Vig Emese, a Transtelex vezető szerkesztője.

Az eseményhez Facebookon itt lehet csatlakozni.