A valóság mint bunkósbot

„Bebizonyítjuk a fentieket, és minden jóra fordul” – írta Karinthy zseniális Lukács-paródiájában. Borbély András írásait olvasva mindig ez jut eszembe. Valahogy mindig az árad belőlük, hogy ha Reisz Gábor vagy Visky András baloldali lenne, tökéletes lenne a film / a könyv, amelyet alkottak, morálisan és esztétikailag egyaránt kétségbevonhatatlan, megoldódnának a világ problémái. Így azonban…

Az Ahasvérus lakomája – Visky András: Kitelepítés című tanulmány nagy feneket kerít magának, bonyodalmasan próbálja azt mondani, hogy

az írótól nem volt szép, hogy átvette a Kossuth-díjat, és hogy nem úgy viselkedett, ahogy az édesapja, aki nem hajolt meg földi hatalmak előtt, s hogy a könyvben semmi sem „igaz”.

De úgy mondja mindezt, mintha nem egy regényről beszélne, amelynek a világa önmagát igazolja, hanem valamiféle nyilatkozatról, amelyet minduntalan össze kell vetni a valósággal. Olvasata így – minden lábjegyzet ellenére – a szövegfelszínen reked meg. Robotos Imre írt valamikor ilyent a Mórokról, mert úgy találta, Székely János drámája nem „igaz”. „Megkérdezném: az Oidipusz-szal egyetért?” – kérdezte Visky akkor a Feljelentő szerkezetek című esszéjében. Nem tudom, Robotos mit válaszolt.

Többször írtam a Kitelepítésről, remekműnek érzem, hosszú idő óta az elsőnek, amelyre így gondolok, így tudok gondolni; olyan könyv, amely már megjelenésekor lenyűgözött a szerkezetével, a stílusával, a szépségével, és amely megmaradt bennem jóval azután is, hogy elolvastam.

Nem állítom, hogy ne befolyásolt volna mindaz, amit a Viskyekről tudok, de bőségesen beértem azzal is, amit a regényben olvastam, nem próbáltam folyton kikacsintani, és azt, hogy a valósággal lebunkózzam, ízléstelennek érezném.

Arról, hogy Viskynek át kellett volna-e vennie a Kossuth-díjat, természetesen lehet beszélni.

Egyirányú rendszer az, amely Magyarországon uralkodik, a képmutatás és a társadalmi egyenlőtlenség rendszere, s aki mást gondol, mint mi most van, annak elvileg vissza kellene utasítania. De éppen, mert nem olyan diktatúra, amilyent „megszoktunk”, többen átvettek és elfogadtak sok mindent: az ellenzékiségnek nincs mindenki által elfogadott kiskátéja. Ezentúl talán megértőbbek leszünk azokkal, akik kemény helyzetekben meghajoltak.

Én úgy viselkedtem, hogy ne kaphassak meg kisebb díjakat sem, de ha netán valami csoda folytán felhívnának, nehezemre esnék nemet mondani.

Nem a díjakért írunk, mégis jólesik az embernek, ha rá vetül a figyelem, s ha kap valamit azért, amivel annyit küszködött. Felnézek Szilágyi Istvánra, aki nemet tudott mondani egyszer a jelentős összeggel járó Magyar Irodalmi Díjra, de valószínűleg nem tudnék a nyomába lépni.