Papucsban élni

Ha elképzelem, hogy megnézném a múltat, mint valami filmet, de választanom kell, hogy melyik részét, akkor az egyik szekvencia az 1848-49-es forradalom lenne. Annak sem minden pillanata, de például Világos feltétlenül. Hogyan tette le Görgei a fegyvert? Nem úgy értem, hogy milyen hadászati vagy politikai meggondolásból, hanem úgy: mit csinált közben? Vakarózott? Az orrát piszkálta? Kacsintott? Sírt?

Hiszen minden elbeszélésben átalakul az igazság, de akkor a saját szememmel látnám, hogy mi történt. Milyen volt Damjanich? Túl sok történelem rakódott rájuk, már nem látni az embert.

Márpedig emberek voltak, akik így vagy úgy cselekedtek. Magamat is szeretem valamilyen „örök lázadó” szerepében látni, de hát közben elnyúlok a televízió előtt, és almát eszem vagy kefírt iszom. Valahol, ilyen-olyan nyomokban, vagyok az örök lázadó valóban, sokan bizonyára jelesül utálnak, holott sose láttak papucsban.

Megmerevedünk egy-egy koszorú előtt, és az a benyomásunk, hogy mindent tudunk.

Holott a legnagyobb hősiesség az volt talán, hogy a kényelmes, sok betegség gyötörte Arany János kitartott bizonyos dolgok és eszmék mellett. Hogy a barátja mellett, aki a magyar irodalom legnagyobb lázadója, ő volt a legszívósabb nagytata.

Szeretetből mondom ezt, nem másból. Olyan magasba emeljük őket, hogy már a tollukat sem látjuk, nem beszélve a pipájukról. Mikszáth Jókai-könyvét azért imádom, mert a nagy írót a maga esendőségében mutatja meg. De még ez se jó szó: ember-ségében: nem jó ember, hanem egyszerűen ember mivoltában.

Nagyon elvágólagosan azt mondhatnám, méghozzá minden ripacséria nélkül, hogy nagyon szeretek szeretni, és sokkal kevésbé szeretek ünnepelni.

Petőfi az volt, akivel ordítoznék egyet; az emléktáblájával ugyan mit tehetnék?