Szorongó fölény

Azt hiszem, a kisebbség legpontosabb jellemzője a szorongás és a nagyravágyás. „Gőgös szolgalelkűség” – ezzel a nemrég elhunyt Kovács András Ferenc a lényegbe vágott. Az a robotkép, akit a kisebbségről mintáztak, mindig az anyaország és -nemzet hatalmasságát és csodálatosságát emlegeti, a múltban és lehetőleg a jelenben, és minden reménye arra fordul, hogy egyszer felé is sugározzon mindaz, amiben hisz.

Éppen ezért érzi veszélyben magát minden bűntől, amit felemlegetnek, minden kritikától, ami érheti.

„Nem szeretem, ha az amúgy is veszélyben levő közösséget bomlasztják”, írta valaki, és innen rövid az út odáig, hogy bármilyen kritika bomlasztja a közösséget.

Ez a közösség szent, akik kiemelkedtek belőle, azok szintén, már ha el nem árulták, azaz képesek voltak kételyeiket kifejezni mindabban, amiben a közösség hisz a csillagösvénytől a fenyvesekig. Pontosabban képesek voltak megjegyezni, hogy egy teljesítmény nem attól lesz kifogástalan, hogy a kisebbség műveli, hanem ha kifogástalan, akkor büszkék lehetünk rá.

Mindenki tapasztalta már. Ha a beszélgetés afelé kanyarog, hány zsidót vittek el Marosvásárhelyen, a helyi származású ember rögtön rávágja, nem annyit, hanem háromezerrel kevesebbet.

A párttitkárokról tüstént kiderül, mennyi jót tettek, már ha magyarok voltak Romániában, természetesen. A pedofilok nem is pedofilok, és akik patriarchálisan gondolkodnak, azok tulajdonképpen számos intézményt alapítottak.

A jelenségek nyilván összetettek, megítélésük is változott az idők folyamán, és a tárgyilagosság mindenkor követelmény. Ezeket a válaszokat azonban nem a tárgyilagosság fogalmazza, hanem a félelem, hogy valami olyanról lesz szó, amiről nem szeretnénk, ha szó lenne róla. És meglehetősen tágas azoknak a jelenségeknek a köre, amelyekről nem beszélnénk szívesen. A mélyben, a tarkóban, a fű alatt mindig az moccan, hogy amennyiben beszélünk róla, akkor máris bomlasztunk. Mindegy, hogy mi a végeredmény: magát a beszélgetést sem lenne szabad elindítani.

Úgy lenne jó, ha minden maradna a régiben.

A diktatúrákról elcseverésznénk a magunk különös módján, miszerint hát szomorú, persze, de akik magyarok voltak, azok mégiscsak magyarok voltak. A gyermekek nem is szenvedtek, s a nők túl nagy ügyet csinálnak egy pofonból.

Ennek a gondolkodásnak meg kellene szűnnie, de roppant szívós. És az alján, még egyszer mondom, szerintem ez a riasztó szolidaritás van.

Talán még az áldozatoktól is zokon veszik, hogy nem szenvednek csöndben, ahogy illik.

Ez a család-komplexus: nem a dúvadra haragusznak, hanem arra, aki beszámol a tetteiről. A nyilvánosság – ellenség.

Egy sértett közösség mindig sértett marad: gyanakvó, túlérzékeny, mondhatnám rendíthetetlenül labilis. Ezerféle érdek tarkítja, de mérgező szimbólumai még mindig itt ólálkodnak, akárcsak a zártsága. Most marad pontosan.