Kérdések a szemlélethez

A Farkas utcai templomban keresztelt László Dezső, ott konfirmáltam Cseh Zsoltnál, és Balogh Béla temette a nagymamámat. Kismilliószor jártam ott, bandukoltam, sétáltam és rohantam, Vitályos Ildikóhoz csengettem be, mit tudom én, mit műveltem.

Elfogultságom tehát vitathatatlan. Mint ahogy a Főtérrel kapcsolatban is – azt már fel sem sorolom, mi minden köt oda. És amikor megváltozott, akkor is ez történt, ami most. Újságcikkek és posztok íródnak, a nosztalgiázástól a karcosabb kritikáig a hangulatok egész skálája sugárzik.

„Van ez a Farkasutca-ügy, amiben a kolozsváriak zömének alapállása, úgy tűnik, több mint konzervatív. Egy valamire azonban még gondoljatok: bizonyos életkorban – nevezzük így: ’a delelő utániban’ – hajlamosak vagyunk azt és csakis azt ’igazinak’, ’eredetinek’ tekinteni, amibe belenőttünk. Az EU-s divatot tükröző (?) térkövekkel szemben például siratjuk a régijókis aszfaltot. Amihez képest persze a macskakő már nem is annyira áll nosztalgiánk homlokterében, hiszen az aszfaltozott Farkas utcába gyerekültünk bele, amikor minden csak rólunk szólt. Nem lehetséges vajon, hogy a fák, járdaszegélyek, ’gruppok’ stb. eltűntében az ifjúságunk leáldoztát gyászoljuk? Nekem ugyanis van egy olyan gyanúm: sokan azok közül, akik ráébredtek arra, hogy már nem az ’övék a világ’, mint huszon-harmincas korukban, egyszerűen és tudat alatt féltékenyek mindazokra, akiknek a térköves és úgymond' ’jellegtelen’ Farkas utca épp úgy otthonuk lesz ma és főleg holnap: a mai tizen-huszonéveseké. Azt hiszem, elég dölyfös elgondolás, hogy valami csak akkor ’igazi’, amikor ÉN megismertem, és mindaz álságos, művi, elcseszett, amit többé-kevésbé leszálló ágban levő életem további éveiben mások alakítanak.

Ja és hagyjuk most az esztétikumot, mert az igen szubjektív hivatkozás volna.”

Megosztottam Jakabffy Tamásnak a bejegyzését, mert magam is ezeken töprengtem. Miközben egész Románia fel van túrva – Temesváron, Besztercén, Iași-ban, Gyergyóban, Marosvásárhelyen útkaparók és daruk hörögnek –, s ez kétségtelenül idegesítő, a legfőbb benyomás talán az, hogy változik a világ. És ezt éreztem a Főtér átalakítása körüli vitában is: a változástól való félelmet vagy a változást körülvevő gyanakvást.

És én nagyon fontos és pontos érvnek érzem, hogy miközben a világ alakul, az ember nehezebben teszi. Októberben rávettem magam, és meglátogattam a Fellegvárt. Valósággal irtóztam ettől a helytől, gyerekkorom egyik legfontosabb helyszínétől. Korábban mindentől fújtam: a megszaporodott kocsiktól, az új épületektől, a Gépész utca sarkán álló szállótól, a szomszédtól, aki megvette a házunkat. Most, miközben sétáltunk, azt tapasztaltam, hogy sokkal több régi épület maradt meg, mint ahogy sejtettem: ha felújították őket, akkor is megőrizték a stílusukat. Már senki nem köszönt rám, nekem se volt kire köszönnöm, de az a negyed volt, csak más arccal. És ha nem az lett volna, akkor is emberek éltek volna benne, akiknek hiába magyarázom, milyen volt régen.

Frusztráló tapasztalat: a lányomnak is hiába mesélem a múltamat, és várom el, hogy éppen úgy reagáljon mindenre, ahogy én, hiszen mindene hiányzik hozzá, csak az irántam való szeretete van meg. Az azonban nem elég, hogy ami engem dühít, az őt is dühítse, amitől pedig elérzékenyülök, attól ő is elérzékenyüljön.

Szóval megértem, hogy az új Farkas utca sokakat elszomorít, azt is, hogy esztétikai és érzelmi érveik vannak a régi mellett. Csak azt érzem gyakran, hogy a változás önmagában nem jó, mindegy, mi lesz a következménye. Már korábban el van határozva, hogy nem fog tetszeni.

Ezt a szemléletet kaparom. Valami olyan mentalitás dönt a nemtetszésről, amelyről sokan nem is tehetnek tulajdonképpen? Megállítanák az időt? Semmi se változzon, minden változás rossz? Vagy egy magát folyton veszélyben érző közösség reflexei ezek?

„A válasz erre lehet az, hogy egy évben egyszer öt napra mi is magunkénak érezhetjük majd az utcát. De ez már nem a mi utcánk. Eltűnt a patinája. Nincs meg az a varázsa, amit az épített örökség és a zöldellő gruppok összjátéka adott. Egy nagyvárosi tucat-utca lett.” – írja cikke befejezéséül Gaal György. Nyilván a Kolozsvári Magyar Napok öt napjára gondol.

De hát csak akkor a kolozsváriaké a Farkas utca? Szerintem mindenkor az, legyenek bármilyen nemzetiségűek. Ha tényleg elrontották, akkor is benne fog élni, aki ott lakik, s keresztül járnak rajta azok, akik munkába, iskolába, a temetőbe vagy akárhova mennek.

Azt hiszem, valahogy aktívabb és realistább szemléletre van szükségünk, kevésbé romantikusra. Nagy barátja vagyok a szépségnek, egy utca azonban használati tárgy, melyet a közízlés hoz létre a polgármester kezével. Ne higgyük, hogy rajtunk nem múlik semmi, s hogy minket kiszorítottak. Akkor is rajta járunk, ha bármilyen, és ettől a rajta-járástól a szépsége/csúnyasága is megváltozik.