Kritikus enzimek

Bizonyára mindenki számára ismerős egyik kedvenc gyerekkori rajzfilmünkből, a Tom és Jerryből. A disznó, akit véletlenül megdöfött, mert rohant az egér után, hirtelen felrepül, Tom alatta, felnéz, megrémül, elkezdene rohanni, de a disznó már zuhan is vissza, maga alá temeti. És így jár mindennel, mindig. Ha más irányba szaladna, megmenekülne, de ő nem, csak egyenes vonalban tud menekülni.

Azt hiszem, ilyen a mentalitás is. Ha valakit megtanítottak valamire, ha beépült a motorikus idegrendszerébe, már nem tudja másként csinálni. Jobb kézzel fogja a kést, ballal a látásmódját, világnézetét. Bárminek nevezzük, a lényeg, hogy örökölt legyen, hagyományra hivatkozzon, és ne tudjon változtatni rajta. Ne is akarjon.

A legtöbb ember a mentalitás Tomja. Ha elindul a múlt, nem tudsz elugrani előle. Nem akarsz: ez a mozzanat a lényeges. Megsértődsz, ha valaki azt mondja, hogy másként is lehetne. Ha intellektuálisabbnak tartod magad, érveket kezdesz keresni, hogy miért nem lehet másként. A lényeg mindkét esetben: nem lehet.

Szerte a világban látod, hogy lehet, hogy itthon is lehetne, ott, ahonnan származol. Hazajössz, és azt állítod, hogy kint hülyék, és különben is, ölt meg a honvágy.

A honvágy, ez a kád víz, kényelmed és tehetetlenséged habfürdője.

Ikarosz, Antigoné, Odüsszeusz: mindenki ostoba. Jódolgában bolondul meg az ember, járt utat járatlanért el ne hagyj, addig takarózz, amíg meg nem dunsztolódsz. A bátorság nagyon szép dolog, ha pontosan olyan mozdulatokkal és gesztusokkal végzed, mint az apád és a nagyapád.

Ha az ember nem tud aludni, hallja az éjszaka zörejeit, amelyek nappal nincsenek is. Mintha nem is lennének. De ott vannak, csak arra várnak, hogy egyszer végre ne aludj.

A romániai magyarság kialakított egy mentalitást. Kisebbségiek vagyunk, veszélyben az identitásunk. Ez nem olyan tény, amelyet szemügyre lehet venni, mérlegelni lehet, meg lehet vizsgálni az igazságtartalmát. Ez a hit ténye.

Veszélyben vagyunk a többség mellett. Azazhogy nem mellett, hanem fölött és alatt. Számbelileg alatta, minőségileg fölötte.

Innen a fölény tudata és a veszélyeztetettségé. Akármilyen nagyszerűek is lennénk, az állam az ő kezükben van: törvénykezés, propaganda és más eszközök. A mi kezünkben az önvédelem eszközei. A transzszilvanizmus ideológiája és a közeli anyaország. Csodálatosak vagyunk, de nélküle mit sem érünk. Sokáig vele sem értünk, de végre megváltozott a helyzet. Most már eszközeink is vannak, most már nem érezzük magunkat annyira kisebbséginek.

Most már büszkén hordozzuk a sorsunkat. Arról az oldalról, ahol elnyomtak, átlendültünk arra, ahol szeretnek. Nem halljuk meg azok érveit, akik arról beszélnek, hogy ez az önállóság puszta látszata. Identitásunkat etnikailag építettük fel, és erről nem vagyunk hajlandóak lemondani.

A veszélynek csak úgy van értelme, ha nagynak látszik, különben kit érdekel? Ezért empátiánk csak magunkkal szemben van. Mindenki más szenvedjen, ahogy tud, és segítsen rajta, aki akar.

Mi nagyon szenvedünk, és végre segítenek. Most kell kihasználnunk az alkalmat.

Nagyjából így láttam a helyzetet múlt keddig. Úgy értem, hogy nagyjából általánosnak láttam, és riasztónak is. Akkor azonban a Transtelex Dialóg vendége voltam, és egy dugig tömött terem hallgatta, amit mondunk. Jó kis vita kerekedett, mindenki érvelt, de senki nem abból a kisebbségi ideológiából beszélt, amelyet fentebb próbáltam bemutatni. Végre a szemem előtt állt össze egy olyan társaság, amely nem tömeg volt.

Amikor a Tündérkertről szóló jegyzeteimet írtam, már erre a társaságra is gondoltam. Ez a celluloképeskönyv olyan világot jelenít meg, amelyet az a társaság csak hümmögve lapozgat, nem rajong érte egyszerűen azért, mert egy mesebeli Erdélyt fogalmaz meg. Azok az emberek, akik ráadásul többnyire fiatalok, kritikus enzimek lehetnek, akik irányt tudnak változtatni, akik más lehetőségeket láthatnak meg.

Megéreztem egy olyan kíváncsiságot, amilyent romániai magyar közegben régóta nem tapasztaltam.

Bizonyára nem értett mindenki egyet velünk, de véreres tekinteteket sem láttam, s a végén sem jött oda senki, hogy valamilyen ostoba poénnal rendre intsen. Én kolozsvári vagyok, s majdnem egy évtizede elkerültem a városból. Örülök, hogy egy időre visszatértem.