Hova és hogyan tovább, felsőoktatás?

A cikkhez az indíttatást a június 12-ei BBTE szenátusi gyűlése, és számtalan, tanáraimmal folytatott beszélgetés adta, melyeknek az a végkövetkeztetése, hogy a diákok nemigen vesznek részt az egyetemi órákon. Erre, válaszként megpróbáltam összeszerkeszteni az oktatáspolitikai hitvallásomat közérthető módon, remélve, hogy „a másik oldal” nézőpontja is meghallgatásra kerül.

Osztom azt a szemléletet, hogy a felsőoktatásban igen kevés diák van ténylegesen jelen órákon, legyenek ezek előadások, szemináriumok vagy gyakorlati foglalkozások. Megértem az oktatók és az intézmények részéről azt a válaszreakciót is, hogy első lépésben ezeknek a kötelezővé tételével vagy kötelezőségének szigorított betartatásával akarják a problémát orvosolni. Azt is megértem, hogy egy olyan keretszabályzatban, amely megengedi a diákok számára az előadások nem látogatását, a szemináriumi jelenlét szigorú követése tűnhet az egyetlen megoldásnak, amellyel az órák látogatottságát javítani, az átadott ismeretekkel való foglalkozást kötelezni lehet.

De mindemellett azt is be kell látnunk, hogy ez csupán egy szimptomatikus megoldást jelentene, miközben a betegség forrása kezeletlenül marad:

a gond az, hogy a fiatalok nem járnak órákra, nem fektetnek elegendő erőfeszítést a tanulásba.

Ennek a problémának a szemináriumi szabályozás általi kezelése viszont annyira hatékony, mintha egy korhadó fának az ágait megmetszenénk, de valójában a probléma oka a gyökérnél keresendő.

Az okok sokrétűek, összetettek és mindenki a maga módján értelmezi ezeket. Ezen cikk is az értelmezésnek egy, bár szubjektív, azonban hitelességre törekvő konstruktív kritikának a megfogalmazása.

Ugyan közhelyesen mindenki kijelenti, hogy mások a kor adottságai, de abba, hogy ez mit is fed, illetve, hogy ennek mik a lehetséges következményei, abba ritkán gondolunk bele.

Tény viszont az, hogy a XXI. században a tanár nem a tudás egyedüli birtoklója, annak őrzője.

A legtöbb kérdésre a válasz emészthetőbb, szemléletesebb formában megtalálható az interneten, hasonlóan a nem régióspecifikus szakirodalmakhoz, melyeket nyugati intézmények is használnak. Ezek pedig – így vagy úgy – interneten mindenki számára elérhetővé válhatnak. A felsőoktatásban oktatóknak ilyen körülmények között más szerepet kellene betölteniük, mint azoknak, akik az arany korszakkal befejezőleg az ismeretátadással foglalkoztak. Jelenleg nem a szó szoros értelmében vett „lektori” szerepkört betöltő oktatóra, hanem sokkal inkább partnerre van szükség, aki támogatja a hallgatók egyéni fejlődését, kijavítja a tévképzeteket, igazgatja a gondolatmeneteket és segít az érvelési hibák feltárásában és befoltozásában.

A korszellemhez az is hozzátartozik, hogy mi voltunk az első olyan generáció, amely a legelső életéveitől az internet közelében nevelkedett, és a személyiségmeghatározó fejlődési szakaszában a közösségi média és az algoritmusok alig szabályozott piacának való kitettség miatt olyan tapasztalatokat szerzett, melynek folytán másként közelíti meg a világot és a valóságot egyaránt.

Egyesek azt mondják, hogy lustábbak, hálátlanabbak és kevésbé érdeklődők vagyunk, mint elődjeink.

Ezeknek az állításoknak az igazságtartalmát érdemes azzal a megfontolással értékelni, hogy minden idősebb generáció hajlamos arra, hogy az utána következőt kevésbé ügyesnek tekintse, megjegyezve az értékvesztés mértékét, őket okolva a világ romlásáért. Mindemellett vitathatatlan, hogy lényegesen eltérő szemléletmód jellemez minket, de ezért több tényező is felelős lehet: ez egyrészt az társadalmi-gazdasági környezetből, másrészt a nem korszerű elvárásokból adódik.

Ha a társadalmi környezettel kezdjük, tény, hogy sok karon messze nem akkora a versengés, a létszám, a szelekció, mint régen volt. Ez annak is köszönhető, hogy bár Románia még mindig sereghajtó az egyetemet végzett fiatalok arányát tekintve (24-35-ös korosztálynak csupán 24,7%-a), a továbbtanulásra vágyók és az erre képesek száma nem egyenesen arányosan nőtt az induló szakokon meghirdetett helyek számával. Ez azt eredményezte, hogy azoknak a gyerekeknek, akik olyan családokból származnak, amelyek anyagilag megengedhetik gyerekeiknek a továbbtanulást, sokkal elérhetőbb az oktatás, mint az régebben volt. Nem kell úgy versengeni a helyekért bejutáskor, mint korábban, amikor kevesebb hely volt meghirdetve nagyobb létszámú nemzedékeknek, vagy amikor csak korlátolt számú képzést indítottak mondjuk a szocializmus idején hangsúlyosan műszaki területeken. Ehhez létszámproblémához az is hozzájárult, hogy a jelenleg 20-30 éves korosztály alulteljesített az előttük és utánuk születettekhez képest. Ilyen szempontból pedig megnyugtató, hogy a helyzet a következő évtizedben javulni fog, mivel addigra egy népesebb nemzedék kijárja az iskolát.

A magyarázat arra, hogy a továbbtanulás iránt miért nem nő tovább az érdeklődés, az egy szociológiailag igen összetett kérdés, amelynek teljes körű megválaszolására nem vagyok alkalmas, de főként anekdotikus elbeszélésekből, saját tapasztalatból és nyugati elemzésekből összeraktam egy valószínű magyarázatot.

Ez a magyarázat az, hogy

manapság az oktatás, a tanulás nem jelent már olyan nyilvánvalóan társadalmi előrelépési lehetőséget, mint amilyet abban a korban jelentett, amelyben a tudás csak egy szűk társadalmi réteg, az elit számára volt elérhető.

Jelenleg, hacsak nem az IT szektorban dolgozik valaki, valljuk be, Kolozsváron egyetemi végzettség mellett is jó pár évtizedig osztozni fog a bankkal az apartmanon, mert ugye magánlakásról kevés fiatal álmodozhat. Ilyen körülmények mellett pedig könnyen megérthető, hogy a fiatalok miért foglalkoznak inkább szerencsepróbálással ahelyett, hogy a továbbtanulásra összpontosítanának, ami nyilván egy rendszerszintű ördögi kör, de újdonsült felnőttként nagyon kevesen fogják rendszerszintű problémák megoldásában megtalálni saját előrejutásuk eszközét. Szerencsepróbálás alatt érdemes olyan aktivitásokra gondolni, amelyek kevés munkával jelentős anyagi hasznot ígérnek, ha már a szociális előrejutás nincs kilátásban. Ilyen tevékenységekre ha példákat keresünk, érdemes arra gondolni, hogy Romániában hányan dolgoznak a szexkameraiparban, akár ismerőseink közül hányan kerestek fel multi-level marketing ügyben, illetve hogy milyen a kriptoipar ismeretsége a Z generáció körében.

Ha a saját helyzetünket nézzük, egy olyan világban szocializálódottunk, ahol mindent, amit akarunk, kiváltképp ha ez egy megvásárolható termék, pillanatok alatt megtalálunk és minden cselekvésünkre a közösségi média közvetítésével visszajelzést kapunk.

Az oktatási rendszer mégis képtelen volt ezekhez a rendszerszintű változásokhoz alkalmazkodni, ez azonban nem maradhat így örökké.

Ha nem szeretnénk, hogy a helyzet reakciós válaszokba torkolljon, a felsőoktatásnak is alkalmazkodnia kell. Szerencsére a marketingszféra azonosította és 5 i-ben leírta a digitális környezetben nevelkedett emberek marketing célokra megcélozható jellemzőit: informed (tájékozott), individualistic (individualista), impatient (türelmetlen), intuitive (intuitív), influenced (befolyásolt). Hogy ezek pontosan mit takarnak, az túlmutat ezen a cikken, de úgy gondolom, hogy a legtöbben ráéreznek arra, hogy ezek a jelzők igen jól jellemzik a mai fiatalokat.

• Az oktatás szempontjából ezek közül releváns az informáltság – a mai fiatalok sokkal többet tudnak a világról, mint elődjeik, de az nem biztos, hogy helyes, igaz információk ezek.
• Itt jön képbe a befolyásoltság, mivel az interneten rengeteg információval találkozva nem mindig lehet kiszűrni, hogy mi az igazán helytálló, és mi ad csak látszólag egy jó magyarázatot.
• Egy másik jelző, amelyik igen jól talál az az, hogy nagyon intuitívak vagyunk: képesek vagyunk gyorsan, korábbi összefüggésekre építve magyarázatokat adni, de ezek sajnos sokszor egyszerűsített esetekből indulnak ki, tovább egyszerűsítve azokat, s olyan következtetéseket eredményezve, melyek jó eséllyel a valóságtól idegenek.

A tanároknak az lenne a szerepük, főleg a felsőoktatásban, hogy egyszerű, feledésbe merülő részletinformációk átadása helyett, egy probléma megoldásához, lebontásához szükséges kompetenciákat adják át. Ily módon küldetésüket más módon kell, hogy teljesítsék: feltárva a diákok a vak foltjaikat, tévképzeteikre felhívja a figyelmüket azzal a céllal, hogy ezek az esetek is beleépüljenek a fiatalok gondolati sémáiba, okot adva nekik, hogy aktívan részt vegyenek az előadásokon.

Amint a legtöbb oktató tapasztalta, a leglátványosabb tünet az, hogy egy szörnyen türelmetlen generáció vagyunk.

Nem igazán fektetünk energiát az előadások látogatásába, mert vagy legtöbbször információátadás történik, amit „okosabb” vizsga előtt lementeni a rövidtávú memóriába. Ez általában olyan esetekben jön elő, amikor a diák felveszi az „Amúgy sem értem, minek menjek be?” magatartást. Egy másik eset, amikor egy téma annyira lebutítva van tárgyalva, hogy félév elején sokszor az a következtetés, hogy ezt vizsga előtt „egyedül is meg lehet tanulni”. Ennek a magatartásnak meg sok esetben nincs negatív következménye, mivel a megszorult diák igen leleményes, és az átmenőt a legtöbb esetben nem nehéz elérni.

Érdemes ezt az 5 i-t észben tartani, mert ezek olyan generációs állandók, amelyekkel szembe menve nem igazán lehet oktatást szervezni. Nincs egyszerű megoldás, de valahogy meg kell próbálni ezeket a tulajdonságokat megszelídíteni, erőforrásokká alakítani azokat. A diákokat olyan feladatok elé kell állítani, amelyek komplexitásukban fokozatosan jelentenek kihívást anélkül, hogy frusztrálva legyenek, és ezeket a feladatokat értelmetlennek találják. Azt sem szabad elfelejteni, hogy az 5 i mellett a generációnk tagjai sokszor a saját teljesítményükhöz mérve túl kritikusak a környezetükkel, oktatóikkal és másokkal szemben, így az elégedetlenség sosem számolható fel teljes mértékben.

Egy lehetséges megoldás lenne, ha a környezetet olyanná tennénk, ami nagyságrendekkel megnehezítené a diákok feladatát, folyamatos vizsgázásokkal rákényszerítve őket, hogy intenzíven foglalkozzanak a tanulmányaikkal. Ám ez nem segítene sem a kritikus gondolkodás, sem a jelenkorban igen fontos soft skillek fejlesztésén, és nagyságrendekkel megnövelné a lemorzsolódást, ami nem feltétlenül megengedhető egy olyan országban, amely felsőoktatási arányban még mindig sereghajtó.

Egy jobb megoldás lenne, ha nem azt mérnénk, hogy az illető diák képes volt-e felidézni megfelelő mennyiségű, kielégítő minőségű információt egy adott témakörből, hanem azt céloznánk meg, hogy a diák igenis foglalkozzon egy témakörrel, időt fektessen a kognitív gátak leküzdésébe.

Hisz a felsőoktatás célja egy olyan gondolkodásmód kialakítása, amelyben a szakmájának elvégzéséhez szükséges alap gondolati sémák hiányosságok és hibák nélkül megvannak, egy jó alapot adva, amelyre az egykori hallgató további szakosodás során építeni tud.

Ahelyett, hogy egy olyan házat építenénk, amelyben több a lyuk, mint tégla és csak a vizsgázás pillanatáig kell megőriznie szerkezeti integritását, célszerűbb tartósan építkezni. Ez utóbbi megoldás igen kényelmetlen és komplex feladat mind az oktatók, mind a diákok számára, akik nem egy pillanatszerű vizsgára készülve kell végezzék feladataikat. Mindehhez egy teljes paradigmacserén kellene átmenni, kipróbálni több utat, megnézni, melyik mennyire eredményes és mennyire sikeres, ugyanis kész recept nincs.

A felsőoktatás minőségét hírhedten nehéz mérni és ez annak köszönhető, hogy a nemzetközi egyetemi rangsorolásoknál sokkal nagyobb hangsúlyt fektetnek a könnyen számszerűsíthető publikációszámra, nemzetközi diákokra, felszereltségre utaló paraméterek. Célszerűbb és eredményesebb lenne egy olyan rendszer, ahol a diákok adottságaival karöltve próbálunk oktatást végezni, ellenben a jelenlegi helyzettel, ahol mindenkinek a kárára menetelünk tovább a status quo kényelmesen bejárt ösvényén.

A cikk írója a BBTE Kémia és Vegyészmérnöki Kar magyar tagozatért felelős diákképviselő, negyedéves vegyészmérnök-hallgató.