„Senki sem tud annak az útjába állni, aminek eljött az ideje” – Múzeumalapítás és társadalmi ideál

2023. május 2. – 16:33

„Senki sem tud annak az útjába állni, aminek eljött az ideje” – Múzeumalapítás és társadalmi ideál
A Bevándorlás Dokumentációs Központ és Múzeum, Köln – Fotó: A múzeum honlapja

Másolás

Vágólapra másolva

A 2021-es romániai népszámlálás nyomán számos írás tett kísérletet a demográfiai tanulságok levonására. Kiss Tamás szociológus egy interjúbeszélgetésben azt is felvetette, hogy az erdélyi magyar közösség újradefiniálására lenne szükség, a quebeci franciák mintájára nyelvi közösségként. A bevándorlók, magyar ajkú romák, vagy vegyes házasságból született gyermekek erdélyi magyar intézményrendszerbe való bevonásával közösségünk fenntartható lenne. Ugyancsak az elmúlt hónapokban megjelent cikk szerint a több tízezresre duzzadt romániai arab közösség nemzeti kisebbségként való elismerését kéri. A bevándorlás várható tendenciáit és közösségünk demográfiai kilátásait tekintve az önvizsgálat valóban sürgető kérdéseket vet fel.

A téma továbbgondolásához a kontinens egyik legnagyobb bevándorlási rátával rendelkező országát, Németországot hozom példának. A német társadalom kortárs öndefiníciós kísérlete szerint immár poszt-bevándorlótársadalom. A magyar nyilvánosságban kevéssé ismert, mindössze tizenöt éves fogalomalkotással nemcsak eldugott tanulmánykötetekben találkozni, hanem a teljes múzeumi intézményhálózat újrakanonizálásának egyik vezérgondolatává vált. A Bevándorlás Dokumentációs Központ és Múzeum (DOMiD) határozott kultúrpolitikai szándékkal fellépő intézmény. A Bevándorlótársadalom Házaként is emlegetett múzeum deklarált célja olyan fogalmak dekonstrukciója mint »határ«, »haza« vagy »nemzet«, s ehelyett egy transznacionális sokféleség, vagy identitás nélküliség ábrázolása. Az intézmény bemutatásán keresztül a német társadalom ideálképét körvonalazom, és rámutatok az önazonosság újrafogalmazásában szerepet vállaló társadalomtudományok politikai implikációjára.

A perfifériáról a központba

A DOMiD hosszú és fáradságos utat járt be az intézményalapításig. A török bevándorlók által életre hívott egyesület már 1990-ben lefektette a múzeumalapítás gondolatát, a létrehozásáról szóló tanácsi határozat azonban majd’ három évtizeddel később, 2018-ban született meg. Bár az épület falai még nem állnak, az egyesület a bevándorlás fontos mozzanataira emlékezve számos kiállítást szervezett, a 2000-es évek elejétől publikációs tevékenységet is folytat. Az alulról szerveződő egyesület szimbolikus elismertségét olyan kiállítási helyek jelezték, mint a kölni városháza történelmi épülete, vagy a berlini Német Történeti Múzeum.

A kontinens legnagyobb bevándorlási múzeumaként 10 ezer négyzetméter kínál majd teret az archívumnak, kiállításoknak és konferenciáknak. A grandiózus vállalkozás a hagyományos múzeumi kereteket kitágítva képzési és kutatási lehetőségeket is kínál, központi intézményként a regionális múzeumok történeti narratívájának átírásában vállal szerepet. A strukturális feltételek idővel megteremtődtek, s lett politikai akarat. A bevándorlási múzeum tervezett összköltsége 44,3 millió euró, melyet fele-fele arányban a szövetségi köztársaság és Észak-Rajna-Vesztfália tartomány biztosít. De hogyan válhatott egy periférikus kezdeményezés kánonteremtővé?

A posztbevándorló mint újnémet

A folyamat elválaszthatatlan a posztkolonializmus eszmei irányzat hatásától. A gyarmati uralom alól felszabadult társadalmak szót kértek maguknak, a korábban uralkodó nyugati narratíva átértékelődött. A második világháborút követően a bevándorlás által erősen formált német társadalomban a 2001-es nyilvános politikai elismerés határkőnek számított.

A szövetségi kormány által felkért szakértői bizottság jelentésében kimondta: „Németország valóban egy bevándorlóország.” A művészeti, tudományos és múzeumi szféra azonban már ezen is túllépett, amit a »poszt« előtaggal kíván kifejezni. A poszt-bevándorlótársadalom fogalma érdekes módon a kulturális szcénából ered, jóllehet a társadalomtudományok egyetemi tankönyvei már önálló fejezetben tárgyalják.

A fogalom megalkotója Shermin Langhoff, a berlini Ballhaus Naunynstraße nevű színház egykori művészeti igazgatója. A meghatározás olyan társadalmat jelöl, amelyben az emberek állandóan fluktuálnak. Az előtag a bevándorló fogalmának túlhaladására utal, amely e szerint egy konstruált megkülönböztető kategória, az »idegen« megkonstruálása, használata az egyenlőtlen társadalmi viszonyok fenntartását szolgálja. A származás fogalmát a felemelkedés akadályaként megkísérli leválasztani, s olyan társadalmi változásért küzd, amelyben minden polgár részvétele megvalósul. Langhoff egy helyen összegzően úgy fogalmaz, hogy a posztbevándorló az újnémet.

„Nie wieder”

A múzeum történetét feldolgozó kiadványban az amerikai Szabadság-szobor annak szimbólumaként jelenik meg, hogy egy nemzet lehet büszke a bevándorlói történetére. Egyik zárógondolatában az amerikai címer feliratát idézi: „Unity in Diversity, E Pluribus Unum.” Talán nem véletlen az ezredfordulón választott „Egység a sokféleségben” európai uniós jelmondattal való egybeesés. Az amerikai párhuzam a következő gondolattal záródik: mi nem azért vagyunk többé egyek, mert egy vérből valók vagyunk. Az egység a sokféleség, legfőképp a különböző származás elfogadása által teremtődik meg.

Itt nem szabad elfelejteni, hogy az olyan klasszikus telepes társadalmak, mint az Egyesült Államok, Kanada, vagy Új-Zéland egészen más fejlődési pályát futottak be a korábban magát kultúrnemzetként meghatározó német társadalomnál. A kötetben épp csak futólag említve Maxim Billert idézik: a németek emlékezésének legfontosabb pillanata Auschwitz.

Az emlékezetpolitikai gesztus társadalmi relevanciája nem szorul magyarázatra, ugyanakkor fontos rámutatni a járulékos következményekre is. A nemzetiszocialista múlttal való szembenézés új alapokra helyezte a társadalom identitását, a „nie wieder” gondolata a társadalomfejlődést döntően befolyásolta. Shermin Langhoff egy interjúban úgy fogalmaz, míg Hegel számára egyértelmű volt, hogy a kultúra az elidegenedés által teremtődik, addig a 19. századi Németországban a „német jellem” jutott érvényre. A következményeit ismerjük.

„Kik vagyunk mi?”

A kölni múzeum honlapján a legújabb kiállítás beharangozójából is kiviláglik, a társadalom az identitását keresi. „Kik vagyunk mi. Kérdések egy bevándorlótársadalomhoz” címmel arra próbálnak választ keresni, vajon hogyan keletkezik a társadalomban a 'mi' fogalma? Ez valóban csak a 'másiktól' való elhatárolódással jöhet-e létre? A német pszichoterápiában a nemzetiszocializmust megélt és rá következő generáció között egy identitásbeli szakadásról beszélnek. A családterápiában egészen az 1970-es évek elejéig a nemzetiszocialista múltat hallgatás övezte.

A nemzetiszocialista világnézet családon belüli továbbörökítése kapcsán az utókor felelősségét hangsúlyozzák. Az egykori eugenikai kutatásokkal von párhuzamot egy pszichoterapeuta szerzőpáros: „egy 1986-os televíziós felmérésben a tévénézők 75%-a menedékkérők beilleszkedése ellen szavazott. Menedékkérők mint nemkívánatos embertömeg? A politikusok néphülyítése értékes és értéktelen életről?”

A német kultúrnemzet koncepció tragédiába torkollott, ezért mindenestől fel kívánják számolni, az állam ehhez politikai és intézményes legitimációt biztosít. A bevándorlás utilitarista megközelítésén túl, a német társadalomban szimptomatikus jelenséggel szembesülünk: a kirekesztés pusztító gyakorlatát a humánum mindenek fölé emelése váltotta föl. A kollektív identitás újjáteremtési kísérlete egyúttal elfordulás a saját kulturális hagyománytól.

Racionalitás versus megérzés

Míg a DOMiD munkatársai hosszú évtizedeken keresztül a bevándorlási múzeum létrehozásán fáradoztak, a közvélemény számos tragikus kimenetelű eseménnyel szembesült. Ilyen volt az 1993-as solingeni tragédia, ahol idegengyűlölettől vezérelve egy török származású családra gyújtották rá a házat; vagy a 2015-ös kölni szilveszteri éjszaka, ahol főleg észak-afrikai származású bevándorlók tömegesen követtek el szexuális jellegű támadásokat vagy lopást, de más német nagyvárosokban is hasonló kihágásokra került sor.

Naika Foroutan iráni felmenőkkel rendelkező német politológus egy interjúban találóan megfogalmazta a német lakosság közérzetét. Arra a kérdésre, hogy sok idegenellenességgel nem vádolható ember miért foglal mégis állást a bevándorlás korlátozása mellett, egy belső ellentmondás megvilágításával válaszolt. Annak ellenére, hogy a migrációról és a sikeres integrációs helyzetekről egyre többet tudunk, az emberekben egy állandó belső nyugtalanság keletkezik a között, amit fejben elismernek és amit a megérzésük súg.

A sors fintora, hogy a 2015-ös európai menekültválság közepette a DOMiD épp huszonöt éves fennállását ünnepelte. Arnd Kolb az intézmény akkori igazgatója ünnepi beszédében Victor Hugot idézte: „Senki sem tud annak az útjába állni, aminek eljött az ideje.” Majd hozzátette, hogy a központi bevándorlási múzeum is egy ilyen álom, ami visszavonhatatlanul a megvalósulás útjára lépett.

Még az év decemberében ismertették a megvalósíthatósági tanulmányt, mely szerint a múzeum egyik fő funkciója a bevándorlás dramatizáltságának a leépítése. A projekt finanszírozását átvette az erre a célra létrehozott alapítvány és a tartomány, majd nem sokkal rá, a szilveszteri tömeges szexuális visszaélések a létrehozandó grandiózus épülettől néhány száz méterre történtek. A kötetben is említett kihágások szűkszavú kommentárja a társadalomban elburjánzó jobboldali radikális és rasszista narratívákra mutat rá, majd a múzeum jövőbeni elhivatottságának hangot adva a rasszizmus elleni küzdelemre hív.

Ha az állam bevándorlással szembeni két ideáltipikus viszonyát akarnánk megfogalmazni, az egyik végleten a negatív előítéletek (lásd magyar kormány), másikon a pozitív előítéletek erősítését (lásd német kormány) látjuk. Mindkét döntés mögött jól meghatározott társadalompolitikai cél húzódik, a negatív előítélet következtében belátható módon a külső csoport veszélyeztetettsége, míg a pozitív előítéletnél a külső csoport védelme érdekében a belső csoport kitettségének kockázata nő.

„Heritage dissonance”

Joachim Baur történész a múzeum mint intézmény nemzethez fűződő kapcsolatát elemezve rámutatott arra, hogy az olyan telepes társadalmakat mint az Egyesült Államok, Kanada vagy Ausztrália a közelmúltban mély „heritage dissonance” rázott meg, azaz a saját kulturális örökséghez való viszony vált ingataggá.

Az összetételében folyamatosan változó társadalomban a történelemre és kultúrára való hivatkozás nem a társadalmi összetartozást, hanem a megosztottságot növeli. Arthur M. Schlesinger, máskülönben demokrata elköteleződésű értelmiségi szerint közvetlen kapcsolat mutatható ki a kulturális örökség pluralizálódása és a nemzet összetartozás-tudatának eróziója között.

A kulturális örökség zavara azonban nemcsak a klasszikus telepestársadalmak sajátja. Egy tanulmány a németországi tankönyvkutatás számára fogalmaz meg javaslatokat, s felveti, hogy milyen mértékben kellene figyelembe venni a bevándorlás történetét? A kritikai bírálat szerint az integráció témáját az iskolai tankönyvekben még mindig a belső biztonság kontextusában tárgyalják, amivel a bevándorlók gyermekei kevéssé tudnak azonosulni, gátolván, hogy az országukban otthon érezhessék magukat.

Az alapprobléma tehát, hogy a bevándorlók nehezen találnak azonosulási mozzanatokat a német történelemmel, ezért az emlékezetkultúra pluralizálására van szükség.

Az intézményesülés folyamatában meghatározó mozzanat volt, amikor Aleida és Jan Assmann, a kulturális emlékezet diskurzusát meghatározó szerzőpáros 2018-ban átvették a német könyvszakma békedíját. A díjkiosztó ünnepségen beszédükben arról szóltak, hogy az ország kulturális emlékezetét a mai bevándorlótársadalmat figyelembe véve kell bővíteni: „Az emberiség egyes számban, de a kultúrák, nyelvek és vallások többes számban vannak. Ezért nem »tudásról«, hanem »emlékezetről« beszélünk, ami már mindig identitásokhoz, látásmódokhoz, és éppen érdekekhez is kötött. (…)”[

Népek tengerében

A Hamburgi Egyetem háborús konfliktusok okait feltáró munkaközösségének (AKUF) legfrissebb adatai szerint jelenleg 28 háború zajlik a világban. A fegyveres konfliktusok az ukrajnai háborút leszámítva mind a Globális Dél országaiban pusztítanak, amelyek az európai közvélemény látóterén kívül rekednek. Az érintett népességek többnyire a legkevésbé fejlett, vagy fejlődő országok, esetenként a gyors gazdasági növekedéssel jellemzett feltörekvő országok lakosai.

A fejlődő országok eufemisztikus megnevezése alatt valójában elmaradott gazdaságú, gyakran túlnépesedett országokat értünk. Ha a világ vezető gazdaságaihoz sorolt, több mint 1,4 milliárd lakosú Indiától eltekintünk, a százmilliós nagyságrendű országok majd’ mindegyikében az általános szűkölködés jelenleg is dúló háborúval párosul. A több mint 200 milliós Pakisztán és Nigéria, a 100 milliós lakosságot meghaladó Etiópia, Egyiptom, vagy Fülöp-szigetek pusztán néhány példa a véráztatta és nyomorban tengődő országok közül, s ezek csak a legégetőbb gócpontok.

Az idegennel szemben vállalt szolidaritásra szükségünk van, de semmiképp sem a párbeszéd kultúrájának leépítésével.

A történelmi példák arra figyelmeztetnek, hogy az identitás radikális átalakításának kísérletei nem feltétlenül váltak sikertörténetté. Ahogy az „egységes nemzetek”, vagy a történeti távlatban kérészéletű „új ember” ideája sem valósult meg maradéktalanul, úgy a poszt-bevándorlótársadalom kapcsán is joggal merülnek fel kérdések. A bevándorlás egyik szélsőséges kortárs példája a tízmillió lakosú Egyesült Arab Emírségek, ahol a bevándorlók aránya mára a társadalom 90%-át adja. Az arab nyilvánosság magát perifériára szorulva látja, a nyelv hivatalos státusa ellenére a helyi lakosság és a bevándorlók közötti közvetítő nyelv az angol lett, csakúgy mint a gazdaság és a képzés legfontosabb nyelve.

A közösségi öndefiníció válaszútján

A kölni bevándorlási múzeum az új múzeológai fordulatnak megfelelően kritikus a korábbi tudományos kánonokkal szemben, azonban ennél tovább menve új kánon teremtésére tesz kísérletet. A bevándorlás kérdésében uralkodó politikai diskurzust népszerűsíti, az új társadalmi önkép megerősítésének eszköze. Kérdés, hogy a tudományos műhelyként is működő múzeumi intézményhálózat saját erkölcsi meggyőződése jogán felvállalhatja-e a reprezentáció egységesítésének feladatát?

Részlet a Korunk 1982-es számából, a Román Kommunista Párt országos konferenciájának határozatából: „(...) népünknek egységes történelme van, s ennek fényében hozzá kell látni egységes történelemtudományi intézetek, és múzeumok megszervezéséhez (...)”. Úgy tűnik, a tudósi becsvágy nemcsak a nemzetiszocialista, vagy a jellemek megedzésén fáradozó szocialista időkben hajlott arra, hogy a nagy társadalomátalakító projektek aktív résztvevője legyen. Mannheim Károly szerint a társadalom- és humántudományok művelését erőteljesen befolyásolja az, ahogyan a társadalomtudós saját korának hatalmi erőteréhez, fő társadalmi kérdéseihez viszonyul.

A Kiss Tamás által felvetett, quebeci franciák mintájára elgondolt nyelvi közösség fogalma elválaszthatatlan a bevándorlás kérdésétől. A kanadai mintájú multikulturalizmus modelljének működőképességét mára számos szkeptikus vélemény övezi. Az 1992-es Charlottetowni Egyezségeben a bikulturalizmust a kétnyelvű közegű multikulturalizmus váltja fel. Az egyezség létrejöttével a pánkanadai identitás fontosságában egyetértettek, de abban nem, hogy ezt melyik kulturális modell tudja legjobban kifejezni.

A quebeci franciák nyelvi közösség modellje egyenlőre több szempontból is utópikus.

Az erdélyi magyar kultúra asszimilációs ereje a magyar nyelv regionális hivatalos elismertsége nélkül erősen kétséges. Hacsak nem az udvarhelyieket érintené a bevándorlás, mégis ki akarna olyan közösséghez csatlakozni, ahol a tagságért cserében hátrányokat kínálnak a társadalmi érvényesülésben?

Kiss Tamás felvetése megnevezi, az SZKT legutóbbi konzultációs felhívására válaszoló Pluralizmus Erdélyben csoport részletesen kifejti a magyar ajkú romák intergrációs stratégiáját. Úgy tűnik, a legutóbbi népszámlálás nyomán felerősödő öndefiníciós kísérletek egyfajta versengést indítanak el a romák asszimilációjáért.

Az eufemisztikusan magyar ajkú romák társadalomépítésbe való bevonásának nevezett folyamat szociokulturális feltételei ugyancsak kívánalmakat hagynak maguk mögött. A tömbmagyar régiót leszámítva az egykor magukat magyarcigánynak tekintő csoportok fiatal generációinál jellemzően a disszimilációval találkozunk, s tagjai az uralkodó román kultúrába olvadnak be.

A demográfiai apadás láttán meginduló politikai és akcióantropológiai buzgalom feltehetően annak ki nem mondott elismerése, hogy a több mint félszáz éve meginduló roma nemzeti mozgalom és páneurópai nemzetépítés lehetségességéről, de a nemzeti kisebbségi elv szerinti, önálló társadalomépítésről a többségi társadalom lemondott.

A francia modell mellett az itt vázolt német elképzelésnek nemhogy a strukturális feltételei nem adottak, de az erdélyiség tradícióját mint a kulturális sajátság elismerését és kölcsönös tiszteletét felülíró eszme nem is követendő. A német társadalmi ideál szerint a beolvadás kívánatos, de nem szükségszerű, a származásra inkább nyűgként tekint, a kisszámú, megmaradt nemzeti kisebbségeit hagyja lassan elsorvadni. A párhuzamos társadalomépítéssel szemben következetlen, de mindig gyanakvás lengi körül, az etnikai endogámiát avítt szokásnak tartja, amit tévesen a rosszemlékű „vér és föld” ideológiájával azonosít.

A beolvadásnak nem a nacionalizmussal kialakuló deprivációs olvasatát erősíti, hanem megkísérli annak korábbi pozitív megítélését feléleszteni. A mobilitás és demográfiai folyamatok tendenciái a társadalmat az együttélés korábban nem ismert kihívásai elé állítják, a kétségtelenül sikeres asszimilációs helyzetek mellett számolni kell a viszonyítási pontok elbizonytalanodásával, a saját kulturális örökség disszonanciájával, és a súrlódások gyakoribbá válásával.

Ez egy véleménycikk, amely nem feltétlenül tükrözi a Transtelex véleményét. A Transtelexnél fontosnak tartjuk, hogy mások véleménye akkor is megismerhető legyen, ha nem értünk vele egyet. Szeretnénk, ha egy témáról az olvasóink minél több álláspontot megismerhetnének.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!