Elefántláb

Kézfrissítőt folyton reklámoznak; lélekfrissítőt is árulhatnának.

Van persze mindenféle „családállítás” és „lelki tanácsadás”, a mentalitás azonban jóval nehezebben mozdul, mint a pszichológusok. Sok a Vekerdy-rajongó, de jóval kevesebben fogadják meg azt a tanácsát, hogy a gyermekeket nem kell egyfajta lóversenypályára kényszeríteni. Másfelől pedig egy ennyire átpszichologizált világban a vágyak különbözősége jóval kevésbé elfogadott, mint hinné az ember.

Kedden Iulia, egy temesvári fiatalasszony két gyermekével leugrott egy tömbház tizedik emeletéről. Miért tette? Egyértelmű választ nem lehet adni, hiszen fogalmunk sincs, mi zajlott le benne; néhány feltételezést azonban megkísérelnék.

Az egyik az, hogy a mai Romániában elég kis mértékű biztonságot érezhet az ember. A diktatúra után hosszú átmeneti időszak következett, és az EU-hoz való csatlakozás is csak részben hozta meg, amire vágytunk. Senki nem vehet mérget rá, hogy az állása holnap is meglesz, és hogy holnap is ki tudja fizetni a bankkölcsön megfelelő részletét – következésképpen arra sem, hogy fel tudja nevelni a gyermekeit. A szomszédban háború dübörög, ez sem könnyű teher.

A család biztonsága sem biztosíték semmire. A román társadalom jóval kiterjedtebben őrzi a családi kapcsolatokat, mint a magyar, mindenki mindenkinek a násznagya, keresztapja, keresztlánya, sógornője, ám az anyagi bizonytalanság ezekre a kapcsolatokra is rányomta a bélyegét, s egy olyan nagyvárosban, mint Temesvár, alig érződik.

Ráadásul Iulia elvált a férjétől, aki Ausztriában dolgozott – ez is egy szomorú vonatkozás, mely szintén a romániai állapotokról beszél –, s akihez ismét készült hozzámenni. Ugyan miért? Hogy legyen a gyermekeknek apja? Ő maga is pszichológus volt, tudhatta, mekkora önáltatás ez. Tudhatta azt is, hogy az elmúlt szerelmet nem lehet látszatgesztusokkal feltámasztani.

Az állam szociális hálója nagyon esetleges és kezdetleges; aki meginog, alig tud újra megkapaszkodni.

Magányra és lenézésre van ítélve, aki gyenge, és éppen ezért, mert a társadalom „gyengének” nevezi, nem sebezhetőnek. Aki gyenge, az már nem is ember, nem életrevaló, nem erre a világra.

A szerepek még mindig meglehetősen merevek, és korántsem ritka, hogy az ember érzi a megvető tekinteteket, amiért például nincs gyermeke, vagy nincs elég gyermeke. Neki volt kettő, de ki tudja, miért kellett megvető tekinteteket elviselnie, és miért telt be nála a pohár?

A szülés „női feladatát” elvégezte, amennyire tudta, de vajon mit nem végzett el, amit ez a még mindig túl hangsúlyosan patriarchális társadalom rárótt volna? Kétségtelenül túlérzékeny ember volt, de hol születnének a túlérzékeny emberek, ha nem ott, ahol eleve lenézik őket? Hol gyógyulnának meg, ha gondjaikat nem veszik komolyan?

Mindez természetesen puszta feltételezés, de nem olyan, amelynek egyáltalán nincsen tapasztalati háttere. Bizonyára akadnak, akik fejlett szociális és pszichikai háttér mellett is öngyilkosok lennének. Románia azonban egyikkel sem dicsekedhet a kismillió pszichológiai műsor ellenére sem. A mentalitás elefántlába mindent agyonnyom.