Erdélyi Kunstkammer – tíz különleges kincs a kolozsvári történeti múzeum új kiállításáról

„A legszebb, a legreprezentatívabb tárgyakat állítottuk ki, úgy, hogy közben bemutassuk az egyes korszakok jellegzetességeit is” – jellemezte a legalább két évesre tervezett, a múzeum kiállítótereit majdnem teljesen betöltő kiállítást Claudia Bonța muzeológus, a kurátorok koordinátora. „A kiállításunk az egykori Erdélyi Múzeum gyűjteményére, régészeti leletekre és adományokra épül. Ezek olyan tárgyak, amelyeknek van története. A kiállítás élő, folyamatosan módosítjuk, javítjuk, más tárgyak is kiegészíthetik majd a jelenlegi diskurzust” – ismertette a koncepciót.

A Comori nespuse – a címet nehéz magyarul visszaadni, jelenthet „kimondhatatlanul” értékes kincseket, de azt is, hogy ezeknek a kincseknek eddig még nem mesélték el a történetét – az őskortól a rendszerváltás időszakáig kronológiai sorrendben mutatja be a különböző korszakokat, úgy, hogy a tárlókban a tankönyvekből vagy a sajtóból már jól ismert tárgyak is vannak, de olyanok is, amelyek régóta raktárban hevernek és csak a közelmúltban azonosították őket, vagy egészen új leletek.

A rendelkezésre álló terek határai mellett valószínűleg a költségvetési megszorítások is kompromisszumra késztették a múzeum munkatársait, a második emeleten például a korábbi népvándorláskori kiállításra épített speciális tárlókat hasznosították újra, így a tárgyak kiválasztását és elhelyezését igazították a térhez és nem fordítva. Cserébe viszont biztonsági szempontból pontra tették a kiállítótereket.

A QR-kódok segítségével öt nyelven – köztük magyarul is – elérhetőek a részletes tárgyleírások és hamarosan audioguide is a látogatók rendelkezésére áll majd. Emellett a bejáratnál elhelyezett részletes idővonal helyezi el az egyetemes történelem viszonyában a helyi történelem kiemelt pontjait, amelyeket a különböző korszakokhoz kapcsolódó animációs filmek is részleteznek. Ezeket a múzeum munkatársa, Török Károly készítette, akárcsak a Veress Ferenc 19. századi fényképei alapján készült mozgóképes panorámát, amely segít „elmerülni” a kor kolozsvári forgatagában.

Mindezek ellenére a kiállítás elég nehezen befogadható, a látogató egy idő után telítődhet a tárgyak és tárgymagyarázatok sorozatával. Hacsak nem nagyon tájékozott vagy nincs ehhez külső segítsége – csoportos tárlatvezetést egyébként előzetesen több nyelven lehet kérni, iskolásoknak pedig múzeumpedagógiai foglalkozásokat szerveznek – nem fogja látni az összefüggéseket vagy a nagyobb képet Erdély történetéről, történeteiről. Viszont olyan érdekességekkel találkozhat, mint az őskori kerámiáról visszanéző, meglepően kidolgozott arc, az ókori kézitükör, az öngyújtó őse, a bicikli elődje vagy éppen a mérőszalag, amelyet az első világháború végén a Románia és Magyarország közötti határ meghúzásakor használtak. Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy ottjártamkor maguk a kurátorok hívták fel a figyelmem néhány kivételes tárgyra, amelyek sokat elárulnak egy adott korszakról, de a gyűjteménykezelés alakulásáról is. Ezek következnek most.

Az európai őskor egyik legvitatottabb leletegyüttese: az alsótatárlaki táblácskák

A Fehér megyei Alsótatárlakán 1961-ben előkerült kerámiatárgyakról a The Times 1966-os cikke nyomán elterjedt az a feltételezés, hogy a világ legrégebbi ismert írásjeleit tartalmazzák, és ez az azóta is vitatott értelmezés megalapozta a hírnevüket.

„Az alsótatárlaki táblácskák évtizedek óta intenzív szakmai viták tárgyát képezik, és értelmezésük olyan kérdéseket vet fel, amelyek megválaszolásához hosszadalmas, interdiszciplináris kutatások szükségesek. Még ezek ellenére sem biztos, hogy valaha minden részletük teljes bizonyossággal tisztázható” – válaszolta kérdésemre az őskori rész kurátora, Urák Malvinka. A vizsgálatok jelenleg is zajlanak és az eddigi eredményeket várhatóan a közeljövőben publikálják.

„A kiállítás címéhez híven olyan történeteket kívántunk bemutatni, amelyek eddig nem, vagy csak ritkán kerültek nyilvánosság elé. Az alsótatárlaki táblácskák kiváló példái annak, hogyan válhat egy régészeti lelet nemcsak tudományos, hanem kulturális és identitásbeli viták tárgyává is. Előkerülésük óta hatalmas érdeklődés övezi őket, és értelmezésük sokak számára már-már hitkérdéssé vált. A közbeszédben domináns az a nézet, hogy ezek az emberiség legkorábbi írásos emlékei közé tartoznak. Mi azonban fontosnak tartottuk megmutatni az érem másik oldalát is: azokat a kérdéseket, kételyeket és szakmai vitákat, amelyek a tudományos diskurzusban régóta jelen vannak, még ha a szélesebb nyilvánosság ritkábban is találkozik velük” – mondta a régész.

„Érdekes ugyanakkor megfigyelni, hogy már a kiállítás megnyitását követő hetekben is számos szenzációhajhász írás jelent meg, amelyek továbbra is elsősorban a »legősibb írás« narratíváját hangsúlyozzák. Ezek a cikkek kétségtelenül növelik az érdeklődést – az újságok olvasottságát és a múzeum látogatottságát egyaránt. Ha azonban a látogatók akár csak egy része is időt szán arra, hogy elolvassa a kiállítás által kínált árnyaltabb értelmezést, és elgondolkodjon rajta, már elértük a célunk egy fontos részét.

Nem utolsósorban a táblácskák bemutatásával egy régóta visszatérő hiányérzetre is reagáltunk. Sok látogató korábban éppen ezeknek a tárgyaknak a hiányát rótta fel, és különféle gyanakvások is megfogalmazódtak azzal kapcsolatban, hogy a múzeum szándékosan tartja őket elzárva a nyilvánosság elől.

A kiállítással szeretnénk egyértelművé tenni, hogy ezek a tárgyak a közösség örökségének részét képezik, és minden érdeklődő számára hozzáférhetők”

– magyarázta Urák Malvinka.

Őskori aranylelet a mai Kolozs megye területéről

A kiállításon bemutatott őskori kincsek közé tartozik az a tárgyegyüttes, amely egészen frissen került a múzeum gyűjteményébe, miután egy Kolozs megyében engedéllyel rendelkező fémkereső rábukkant.

„Egy úgynevezett raktárleletről van szó – a nemzetközi szakirodalomban depot vagy Hortfund néven ismert jelenségről – amelynek jó párhuzamai ismertek a mai Északnyugat-Románia, Magyarország és Szlovákia területéről. Ezek a leletegyüttesek nem véletlenszerűen összeválogatott tárgyakból állnak, hanem tudatosan elhelyezett együttesként kerültek a földbe. A most bemutatott aranytárgyak esetében is megfigyelhető egy jellegzetes társítás: a rovátkolt karikák és a fülbevalók együttese más, hasonló leletekben is visszatérő kombináció. Ez arra utal, hogy ezek az ékszerek valamilyen okból – talán rituális, talán társadalmi vagy gazdasági megfontolásból – szándékosan kerültek együttesen elrejtésre. Bár a pontos körülmények a felfedezés módja miatt csak részben rekonstruálhatók, a tárgyak tipológiája és párhuzamai révén így is sokat megtudhatunk eredetükről és kulturális kontextusukról” – részletezte Urák Malvinka.

A kiállított tárgyak az anyaghasználat jellegzetességeire is felhívják a figyelmet. Ez a leletegyüttes például azt illusztrálja, hogy az arany természetes fénye, tisztasága és alakíthatósága miatt már az őskorban a gazdagság, a társadalmi státusz és a hatalom jelképe volt, Erdély területén pedig hozzáférhető volt ez a nemesfém.

Az ókori Európa legjobb állapotban megőrzött ékszerész-felszerelése

Mivel a kolozsvári múzeum őrzi az egyik leggazdagabb gyűjteményt a dák fővárosban, Sarmisegetuza Regiában feltárt leletekből, a kiállításnak ez a része több itt talált reprezentatív tárgyat mutat be. Olyan ikonikus darabok láthatóak itt, mint a karkötők, a fibulák, a Koson típusú, római mintára készült dák érmék vagy a Decebalus per Scorilo feliratú kerámiatöredék, de hangsúlyos a korra jellemző fémmegmunkálás bemutatása is.

„Az első tárolóban egy üllő, egy fogó, egy kalapács és egy valóban ritka darab, egy nyersvasrúd található, ami banálisnak tűnhet, valójában azonban ezek nagyon jól kiemelik a kort, amire a vas intenzív használata jellemző. Nem véletlenül beszélünk a dákok esetében a vas civilizációjáról, a vas megmunkálásában nagyon magas szintet értek el” – magyarázta Răzvan Mateescu régész. A Sarmisegetuza Regiában működő kovácsműhelyek termelése a Kr. u. 1. század vége felé az egyik legjelentősebb volt az egész ókori európai térségben.

A fémmegmunkáláshoz kapcsolódó tárgyi emlékek egyik jelentős darabja az ókori Európa legjobb állapotban megőrzött ékszerész-felszerelése, amelynek ugyanúgy része az üllő, a kalapács vagy a fogó, csak az eszközök kis méretűek, hiszen sokkal finomabb tárgyakon dolgoztak velük. A készlet 36 darabot tartalmaz és azért értékes, mert az ötvösmunkához szükséges fémeszközök szinte minden típusa megtalálható benne.

A dákok magas színvonalú kézművességét további tárgyakon keresztül is bemutatja a kiállítás, például látható a vereskői lelőhelyről származó, állat- és növényi motívumokkal díszített vaslemez, illetve azok a díszített vasszegek vagy veretek, amelyhez hasonlóakkal ez a lemez is rögzítve lehetett. „Ilyen díszítést ma is nagyon nehéz elérni a vastárgyak esetében, mert a vas sokkal keményebb, mint a nemesfémek” – mondta Răzvan Mateescu.

Egy római polgár padló alá rejtett kincse a mai Kolozsvár központjából

A római Napoca egyik érdekes leletegyüttese az a kerámiaedényben elrejtett kincs, amely a 90-es évek elején került elő a kolozsvári ferences kolostor utcájából (ma Deleu utca). Az érmékkel teli edény a hipocaustum, azaz a padlófűtés-rendszer alól került elő. „Azt nem lehet tudni, hogy miért nem ásta ki a tulajdonosa, valószínűleg valami történhetett vele és amikor a házat átépítették, nem vették észre, hogy mi van alatta. A kincs azért is nagyon izgalmas, mert a II. század végén rejtették el, és ebből az időszakból írott forrásaink vannak arról, hogyan alakult a fizetések és az árak viszonya” – emelte ki Găzdac-Alföldy Ágnes numizmatikus.

A források alapján a szakember egy infografikát is összeállított a kiállításhoz, eszerint az edényben elrejtett pénz szép összeg lehetett, hiszen 1269 ezüst denariusért 254 malacot vagy 353 bárányt lehetett vásárolni, illetve a II. században egy légiós katona két évet kellett szolgáljon ezért a pénzért.

„A régész kolléga, aki megtalálta, mesélte, hogy az edénybe nem ment bele a föld, amikor felemelte a fedelet, látszottak a pénzek, kicsit megzöldülve, mert azért nem mindegyik tiszta ezüst, van közöttük rontott ezüst is, ún. subaeratus érem, amit csak beborítottak ezüsttel, de a belseje bronz volt. Ezek tulajdonképpen államilag rontott pénzek, a II. század végén már kevés volt az ezüst és valamivel fel kellett hígítani, persze ez inflációt okozott” – mesélte Găzdac-Alföldy Ágnes.

A szakszerű feltárásnak köszönhetően azt is tanulmányozni lehetett, hogy milyen sorrendben kerültek a pénzek az edénybe. Valószínű, hogy nem egyenként potyogtatták bele az érmeket, hanem egyszerre kerültek bele, mert keverve volt, a legkorábbi első századi, az i. e. 32-31-ben Marcus Antonius által kibocsátott denarius, a legkésőbbi pedig harmadik századi, a i. sz. 235-ig uralkodó Severus Alexander idejéből származik. Az érmék közé egy kis arany darabka is került. „Valószínűleg hiányzott a pénzből még valami, és akkor a tulajdonos azt hozzáadta aranyban” – mondta a szakember.

II. századi szerződés, amit a verespataki bánya klímája konzervált

A római pénz II. századi vásárlóértékének megállapításában sokat segítettek a Verespatakon előkerült, viasszal borított fatáblácskákra írt szerződések, amelyek most szintén megtekinthetőek a kolozsvári múzeumban.

Ezek általában három részből álltak, a fatábla-triptichonokat pedig madzaggal kötötték össze. Egy ilyen viasztábla-triptichonból két darabját őrzi a kolozsvári múzeum, a harmadik része a balázsfalvi múzeumban van. „A szöveg egy kölcsönszerződés, amely szerint Iulius Alexander 140 római denarius-t kölcsönöz az Andoena Batonis nevű illír származású üzletembertől, és rögzíti, hogy mikor adja vissza az összeget a meghatározott kamattal együtt. A szerződésben hat ember szerepel tanúként” – részletezte Eugenia Beu-Dachin, az ókori írásemlékek szakértője, hozzátéve, hogy a kölcsönzésnek jól meghatározott procedúrája volt az ókorban.

A rómaiak bányászatban tapasztalt illíreket telepítettek Dalmáciából Dáciába, ahol ezek családot alapítottak. Egy ilyen illír lehetett a szerződésben említett Andoena Batonis. A dokumentumot a verespataki bánya falainak fülkéiben helyezték biztonságba. „Az ókori Verespatakról 33 ilyen szerződésről tudunk, de egy részük elveszett vagy tönkrement. Nagyon kevés olyan hely van az egykori Római Birodalom területén, ahol ilyen dokumentumokat fedeztek fel, mert nagyon ritka az a környezet, ahol az ilyen viasztáblácskák épségben megőrződnek. A verespataki bányákban viszont ehhez elég nedves volt a levegő és állandó volt a hőmérséklet. A fa esetében nagyon fontos a nedvesség, ha ez nincs, a tábla kiszárad és tönkremegy” – magyarázta.

A verespataki viasztáblák felirata nagyon jól megőrződött, tökéletesen olvasható. Ezt nem tintával írták, hanem közvetlenül a viaszrétegbe karcolták és ha a viaszréteg gyengébb volt, akkor az írás csak akkor olvasható, ha elég erősen megnyomták a tollat ahhoz, hogy a fatáblán is nyomot hagyjon. Ilyen esetben akkor is megmaradhat a felirat, ha a táblákat újrahasznosították, azaz eltávolították a korábbi viaszréteget és új réteggel vonták be, majd ismét írtak rá.

Eugenia Beu-Dachin arra is felhívta a figyelmet, hogy ezek a dokumentumok értékes és ritka információkat hordoznak az ókori mindennapokról. Bár a latin irodalom gazdag, de az elitek szempontjából közvetít az életről, míg ezek a dokumentumok az egyszerű emberek szemszögét mutatják meg.

Ritka avar kori ezüstdísz a mai Fehér megye területéről

A 4. századtól a 10. századig tartó időszak kurátorai a reprezentatív, gyakori leletek mellett több olyan tárgyat is kiállítottak, amelyek ritkaságuk, minőségük vagy az esztétikai kinézetük miatt különlegesek. Az utóbbi kategóriába tartozik az a gömb alakú ezüstdísz, amely a Fehér megyei Ispánlakáról került elő, egy avar kori sírból.

„A temető egyik női sírjából került elő ez a tárgy, amelynek szinte semmilyen párhuzamát nem ismerjük, de a közelebbi analógiák is elég távoliak, Kelet-Ukrajna és Oroszország területéről ismertek, a Kárpát-Medencében, tehát az Avar Kaganátus területéről pedig nincs egyetlen párhuzama sem” – magyarázta Dobos Alpár régész.

„Nem vagyunk száz százalékosan biztosak abban, hogy mire használták ezt a tárgyat, viszont a sírban a koponya fölött került elő, ezért feltételezzük, hogy valamilyen süvegdísz lehetett. A másik lehetőség, hogy egy jogarszerű tárgy végére volt felerősítve. Mindenképp rangjelző szerepe lehetett, ezt alátámasztja a nő kiváltságos helyzete a temetőn belül, ugyanis lóval együtt temették el és az ő sírjában volt a leggazdagabb mellékletű a temetőben. A tárgy gazdagon díszített és nagyon aprólékosan kidolgozott, tehát a forma mellett esztétikai szempontból is különleges” – tette hozzá.

Veretes honfoglalás kori tarsoly egy Kolozsváron feltárt sírból

Dobos Alpár kiemelte a kiállított tárgyak közül annak a honfoglaláskori bőrtarsolynak a maradványait is, ami Kolozsváron, a Szántó utcában feltárt temetőben került elő még a rendszerváltás előtt, de csak nemrég azonosították.

A bőrtarsolyok védelmet nyújtottak a nedvesség ellen a tűzgyújtáshoz használt csiholóvasnak és kovának vagy más apróbb eszközöknek. A tarsoly díszítettsége arra utal, hogy tulajdonosa magas rangú katonai vezető volt, amit más leletek is megerősítenek, például az, hogy ő volt az egyetlen a temetőben, akit lóval együtt temettek el. A tárgy azért is jelentős, mert ez az egyetlen Erdély területéről eddig ismert veretes honfoglalás kori tarsoly. Ebből a típusból a teljes Kárpát-medencében is mindössze 12-őt fedeztek fel.

Nemesi női viselet a 16. századi Erdélyből, Küküllővárról

Az Erdélyi Fejedelemség korszakának egyik kiemelkedő kiállított leletegyüttese a küküllővári kincs, amelyet ugyan 1897-ben találtak meg, de ilyen formában először látható.

A kincs a küküllővári templom felújítása során, a kriptákból került elő. „A megtalálásuk után két héttel értesítették az akkori Erdélyi Múzeum szakembereit, akik a helyszínre érkezve mindent feldúlt állapotban találtak, így elég nehéz volt rekonstruálniuk a leletegyüttest.

Miután a leletmentés vezetője meghalt, a leletanyag feledésbe merült egészen az 1960-as évekig, akkor megpróbálták újraértékelni, de csak az aranyveretekre koncentráltak, úgyhogy így, ahogy most látjuk, soha senki nem látta a leleteket”

– mondta Demján Andrea régész.

Finály Henrik és Szádeczky Lajos – a leletmentők – nyilvántartása szerint egy bársonymente, egy fejfedő, egy hajpánt, három karkötő, egy jegygyűrű és egy aranylánc alkotta a leletegyüttest, de az aranyláncot már nem sikerült fellelni a múzeum gyűjteményében. „A leletegyüttes legizgalmasabb része a jegygyűrű, ami alapján sikerült azonosítani a kriptába temetett elhunytakat, Kendi Zsófiát, Bogáthy Menyhért erdélyi nemes feleségét, illetve az ő édesanyját és nagyanyját. A három koporsó közül csak az egyik őrizte meg a leleteket, a Kendi Zsófiáé” – mondta a szakember. A kiállításon Kendi Zsófia mentéje egyelőre nem látható, ugyanis a 16. századi ruhadarabot épp restaurálják. Addig is Georg Hoefnagel németalföldi művész közismert, a kora újkori Kolozsvárt ábrázoló rézmetszete nyomán képzelhetjük el, hogy milyen lehetett Kendi Zsófia mentéje, a kép ugyanis szintén része a kiállításnak.

A ruhadarab feltételezett díszítését egyébként csak digitálisan rekonstruálják majd, ugyanis a díszek pontos helyzete nem ismert. „A mentének a szegélyére, illetve az ujjakra varrták fel azt az ötven darab aranyveretet, amit a feltárás lázában leszedtek a tárgyról, emiatt nem tudjuk a pontos helyzetüket, csak egy esetben sikerült megállapítani, hogy hol lehetett. A mentét már 1898-ban Budapestre szállították, ahol az Iparművészeti Múzeumban restaurálták az akkori körülményeknek megfelelően, de már akkor sem tudtak bizonyos részleteket megállapítani. Egyébként ennek köszönhetjük azt, hogy korabeli fotóink vannak a tárgyról. Az akkori negatívokon még látszik a nyaklánc, amely most már valószínűleg nincs a gyűjteményben” – magyarázta Demján Andrea.

A budapesti restaurálásért az Erdélyi Múzeum a leletegyüttes egy részével fizetett, így került a mente, a főkötő és a hajpánt veretei közül néhány az Iparművészeti Múzeum gyűjteményébe.

Erdély portai követének levelestáskája

Cseszeliczki Szilvási Bálint levelestáskájának erre a kiállításra készült el a restaurálása, és érdemes mihamarabb megnézni, ugyanis a textíliákat konzerválási szempontok miatt fél évnél hosszabb időre nem állítják ki, hívta fel a figyelmet Demján Andrea.„A férfi levelestáskának Cseszeliczki Szilvási Bálint volt a tulajdonosa, aki Barcsay Ákos erdélyi fejedelemtől kezdődően az Apafi-korszak közepéig portai követ volt. Az arany- és ezüstszállal hímzett, jellegzetes török motívumokkal, szegfűvel, tulipánnal, gránátalmával díszített táska története amiatt érdekes, hogy 1898-ban Kolozsváron a szemétdombra kidobva találták meg. A táska rendkívüli jelentőségét az adja, hogy írja rajta a tulajdonos nevét és az 1660-as évszámot. Azt egyelőre nem sikerült kideríteni, hogy miért pont ezt a dátumot varrták rá a táskára, nem találtam Szilvási Bálint életében olyan fordulópontot, ami ezt indokolná, lehet, hogy abban az évben kapta ajándékba” – mondta a régész.

Többfunkciós bútordarab a 18. századból

A 18-19. századi Erdélyt a kiállítás egyrészt a helyben készült vagy külföldön vásárolt, esetenként státusszimbólumként is szolgáló rafinált használati- és dísztárgyak segítségével mutatja be, amelyek között vannak hangszerek, órák, fegyverek, díszes kerámiatárgyak és a kor olyan technikai vívmányai is, mint a velocipéd vagy a gramofon. Másrészt hangsúlyos szerepet kapnak az emlékérmek, amelyeket előszeretettel használtak politikai kommunikációra: látható például egy rendkívül ritka, Vitéz Mihály erdélyi győzelmét ünneplő érem és több példa arra, hogy a Habsburg uralkodók hogyan legitimálták erdélyi hatalmukat az ókori római császároktól kölcsönzött szimbólumokkal.

A válogatásból most mégis egy olyan darabot emelek ki, amely a privát tér, az otthon része lehetett: egy 18. századi, Bécsben készült kalapácszongorát, amely egyben varróasztalka is. A négylábú asztalka fedőlapja felhajtható, alatta rejtőznek a zongora húrjai, amelyeket a 29 fehér és 20 fekete billentyűvel mozgásba hozott, bőrrel bevont kalapácsfejjel lehet megszólaltatni. A billentyűk feletti részt tájképet és mitológiai portrékat megjelenítő miniatúrák díszítik.

A kiállított hangszerek között egyébként van Erdélyben készült darab is: az erzsébetvárosi mechitarista kolostor 1752-ben, a segesvári Johann Baumgarten műhelyében készült körmeneti orgonája, amely nem csak látható, hanem hallható is, ugyanis a hangszert Erich Türk orgonaművész megszólaltatta, az erről készült felvétel pedig része a kiállításnak.