A szilágysomlyói kincset úgy mutatja be a kolozsvári kiállítás, hogy az évezredes távolság ellenére rólunk is szól

A kolozsvári Karolina-tér sarkán található múzeumban novemberben nyílt meg az Elfeledett harcosok és örök ékszerek: vándorló barbárok a Római Birodalom válsága idején (Kr. u. 5-6. század) című kiállítás, benne a Szilágysomlyón a 18. század, illetve a 19. század végén talált kinccsel, amelynek korábban előkerült részét a bécsi Szépművészeti Múzeum, a későbbit a budapesti Magyar Nemzeti Múzeum őrzi. A kincset számos más, a mai Románia területén talált, Európa-szinten jelentős népvándorláskori emlék segítségével helyezik kontextusba, így például látható gót rúnákkal feliratozott nyakperec, egy helyi barbár király nevét viselő gyűrű, kabócát utánzó fibula és egyéb izgalmas tárgyak. A budapesti együttes csak márciusig lesz Kolozsváron, de a kurátorok elárulták, hogy 3D-ben beszkennelték a leleteket, és az a céljuk, hogy miután a szilágysomlyói kincsnek ezt a részét visszaszállítják, virtuálisan továbbra is megtekinthetővé tegyék az ékszereket.

A kiállítás azt mutatja be, hogy a történettudomány mai állása szerint mit tudunk azokról, akik az 5. században a mai Erdély területén éltek. Azt biztosan tudjuk, hogy etnikai, kulturális, vallási szempontból nem homogén embercsoportról beszélünk. „Régészeti szempontból nem tudjuk ezeket a népeket elkülöníteni. Az írott forrásokból azt tudjuk, hogy kialakult egy nagy hun birodalom, a hunokról pedig tudjuk, hogy keletről érkeztek, viszont rengeteg olyan régészeti lelet van, ami más gyökerekre vezethető vissza, például elsősorban Pannónia területén bizonyított a késő római kultúra továbbélése, emellett ott vannak a Duna-Tisza közén és az Alföldön élő szarmaták, valamint a különböző germán népek, főleg a gótok és a gepidák. Vegyes régészeti leletanyag van, amely sokkal inkább a társadalmi státust fejezi ki, mintsem az etnikai hovatartozást” – jellemezte a korszakot Dobos Alpár, aki Găzdac-Alföldy Ágnessel és Ioana Gruiță kollégáival együtt a tárlat kurátora.

A kiállítótérbe lépve a jelenkori vándorlás médiából ismerős képsorait látjuk. „Migráció egyrészt mindig létezett, az emberi faj is jött valahonnan… másrészt mindig okkal történik” – emelte ki Găzdac-Alföldy Ágnes. „Arra próbáltunk rávilágítani, hogy az emberek nem azért vándorolnak sem most, sem akkor, mert nincs jobb dolguk, hanem annak mindig van egy kiváltó oka, olyan életkörülmények között élnek, ahol nem boldogulnak, éhen halnak, háború elől menekülnek vagy csak jobb életet keresnek” – tette hozzá Dobos Alpár.

Innen már a látogatón múlik, hogy hogyan gondolja tovább az analógiát, például eszébe juthat, hogy a római történetíróknak köszönhetően ma is pejoratív szó a vándornépek gyűjtőneve, a barbár, nem is beszélve a vandál népnévről, és elgondolkodhat azon, hogy milyen szövegkörnyezetekben jelenik ma meg a migráns szó, de azon is, hogy minek van ma olyan széleskörű kulturális hatása, mint akkor a Római Birodalomnak volt, kitől és milyen szokásokat veszünk át ma ahhoz hasonlóan, ahogy az 5. században egymástól a különböző népcsoportok.

A koncepció az volt, hogy többféle látogatói igényt szolgáljanak ki, tudom meg a kurátoroktól. Azon túl, hogy látványos, Kolozsvártól nem messze talált kincseket lehet megnézni, a kíváncsi látogató olvashat a kontextusról, megnézheti a történészek videóra rögzített ismertetőit, vagy audio guide segítségével meghallgathatja egy fiktív karakter, a Rosamunda nevű gepida nő történetét. Mindezt három nyelven, románul, angolul és magyarul. Az 5. századi elit életmódja és kulturális keveredései mellett magát a régész szakmát is tematizálja a kiállítás: arra is reflektál, hogy hogyan, miből vonnak le következtetéseket a kutatók egy ilyen távoli kor maradványai alapján, és miért fontos, hogy ha legközelebb valaki kincsre bukkan, akkor szóljon egy régésznek, és ne úgy járjon el, ahogy a szilágysomlyói vagy a Pietroasele-i kincs megtalálói. Erre még visszatérek, előbb lássuk, hogy milyen szokások, kulturális minták terjedtek el a Kárpát-Medencében a hunok térnyerése után, és milyen státuszszimbólumokat használt a korabeli elit.

Bár nem ők találták ki, hanem valószínűleg közép-ázsiai nomád népektől vették át, a hunok terjesztették el a Közép- és az Al-Duna vidékén a koponya mesterséges torzításának szokását, ami később, a gepidák uralma idején is élt még a környéken. A gyermekek fejét éveken át fáslizták, hogy hosszabb formája legyen. „Ez lehetett státusszimbólum, de egyszerűen szépségideál is. A sírleletek alapján kevesebben voltak azok, akiknek torzított volt a koponyája, de az biztos, hogy ebben a korszakban különböző népeknél elterjedt volt, nőknél és férfiaknál egyaránt” – mondta Dobos Alpár. A kolozsvári múzeumban is őriznek néhány gepida kori torzított koponyát, ezeket Kolozsvár és Szászfenes határában, a VIVO bevásárlóközpont építése előtti régészeti leletmentés során találták, és most kiállították.

A hunok megjelenése a terület korábbi temetkezési szokásait is megváltoztatta, a férfisírokban megjelentek a fegyverek is. A mai Munténia, Moldova, Moldova Köztársaság és Ukrajna, később Erdély területén elterjedt, a gótok hatalmához köthető ún. Marosszentanna – Csernyahov kultúra férfisírjaiban ugyanis korábban csak edények és viseleti tárgyak voltak, de a kiállításon bemutatott, Prahova megye területén feltárt 4. század végi sír mellékletében már ott a kard is. „A hunok megjelenése előtt voltak jól körülhatárolható régészeti kultúrák a Római Birodalom határain kívül, de ezek elkezdtek egymással keveredni és nyugat felé tolódni, ahogy a hunok nyomták őket keletről” – mondta Dobos Alpár.

A tárlókban a valószínűleg rituális célokra használt fémüstöket, az aranylemezzel bevont, drágakővel vagy színes üveggel díszített diadémokat, a hun kor másik két jellegzetes tárgytípusát is megnézhetjük.

A hun birodalom elitje tulajdonképpen abból élt és abból tartotta fenn a hatalmát, hogy a Római Birodalomtól fizetséget kapott azért, hogy ne támadjon vagy segítsen legyőzni más barbár népeket, de a követek is mindig ajándékkal érkeztek, magyarázta Dobos Alpár. Így terjedtek el a római eredetű ékszerek, érmék és medalionok a Barbaricumban, és így kerülhettek Szilágysomlyóra is.

A két különböző alkalommal, a 18. század végén, illetve a 19. század végén, egymáshoz közeli helyszíneken előkerült, a feltételezések szerint összetartozó leletegyüttes eredetéről kevés konkrétum ismert, főleg, hogy véletlenszerűen, mezei munka közben találtak rájuk, nem szakszerűen tárták fel őket. Általában egy barbár, inkább germán uralkodói dinasztiához kötik a kincset, amelyet legalább 150 éven át gyűjtöttek és adtak át generációról generációra: a legkorábbi érmék a 3. század végéről származnak, a legkésőbbiek a 4. század végéről, a tekintélyes fibulagyűjtemény pedig arra utal, hogy a kincset valószínűleg valamikor az 5. század közepén rejtették el, hiszen a ruha rögzítésére használt díszes fibulák használata az 5. század első felére jellemző. Az érmék, medalionok és fibulák nagyrészt birodalmi műhelyekben készültek, bár vannak köztük a Barbaricumban készült utánzatok is.

A bécsi Szépművészeti Múzeumban őrzött együttes nagy része medalionokból áll, amelyeket a kopásnyomokból ítélve viseltek is. „A császár portréja fontos szereppel bírhatott, legitimálta azt, aki viselte. Ez a jelenség a 19-20. században megjelent az indiánoknál, akik békemedalionokat kaptak az amerikai elnököktől és ezeket büszkén viselték” – mondta Găzdac-Alföldy Ágnes. A bécsi együtteshez tartozik az a különleges lánc is, amely a ráfüggesztett miniatúrákkal a mindennapokról árul el értékes információkat. „Ezek a miniatúrák mindenike egy-egy mesterséghez kapcsolódik. Megjelenik a rövid kard és a kéz, valamint a pajzs is, a katonai és a vezetői szerep jelképei, de a mezőgazdasághoz, fémművességhez, szövés-fonáshoz használt eszközök is” – sorolta a muzeológus. Mint mondta, egyértelműen római elem a láncon a védőszereppel bíró gömb, amelyet kantharoszból ivó oroszlán és szőlőlevelek díszítenek, melyek Bacchus, a bor és a túlvilági élet római istenének jelképei. „Az biztos, hogy a római kultúra és kultusz elemeit a barbár népek ismerték és valamilyen módon értelmezték” – tette hozzá.

A budapesti Magyar Nemzeti Múzeumban őrzött együttes nagy része fibulákból áll, ezek között van a „sztárlelet”, egy ónixköves császárfibula, amely a legszebb és legnagyobb a kevés megmaradt hasonló ékszer között. Több fennmaradt későrómai vagy bizánci ábrázolás, például a Szilágysomlyón talált érmék is mutatják, hogy a császár hasonló aranyfibulával rögzítette a köpenyét a vállán. „Kérdés, hogy miért pont a Barbaricumban találunk meg egy ilyen fibulát, hiszen ezt nem akárki viselhette. Tudjuk, hogy küldtek különböző hatalmi jelvényeket diplomáciai ajándékként a szövetséges barbár vezetőknek, a legvalószínűbb, hogy ez is így került Szilágysomlyóra. De nyilván csak király kaphatta meg, ezért is szokták a szilágysomlyói kincset valamilyen barbár, inkább germán dinasztiához kötni” – mondta Dobos Alpár.

A tíz pár polikróm stílusban készült női fibula közül a korábbiak kisebb méretűek és kevesebb kőberakás van rajtuk, ezek még biztosan későrómai műhelyben készülhettek, az idő teltével pedig egyre nagyobb fibulák készültek, viszont a technikai kivitelezésük romlott, magyarázta a régész. A leletcsoport része egy aranykarperecnek tűnő tárgy, amely későbbi germán ábrázolások alapján valószínűleg inkább egy eskükarika. Ezt az ábrázolásokon a vezetők olyan fontos pillanatokban tartották a kezükben, amikor csatába indultak vagy új törvényt hoztak. Szilágysomlyón három arany ivóedényt is találtak, kettő látható Kolozsváron.

A szellős elrendezés és a megvilágítás minden darabra külön ráirányítja a figyelmet, és grafikák emelik ki a fontos részleteket, például a lánc miniatúráit vagy segítenek elképzelni, hogy miként viselték az ékszereket.

A szilágysomlyói kincs mellett további, a mai Románia területén előkerült korabeli leletek is láthatóak, például a Kárpátoktól délre, a Buzău megyei Pietroaselenél feltárt kincs másolata és két eredeti darabja – ez az, amit a romániai köznyelvben Kotló aranycsibékkel néven emlegetnek –, a Kolozsvár szomszédságában, Apahidán feltárt fejedelmi sírok mellékletei vagy a tordai római castrum területén talált női sír és egy marosszentgyörgyi férfi sír, amelyet a tervezett marosvásárhelyi kerülőút leletmentő ásatásai alatt találtak.

A kulturális kölcsönhatások néhány izgalmas példájára hívták fel a figyelmem a kurátorok. A Pietroasele-i nyakperec-töredéken például 4. századi gót rúnákkal a legvalószínűbb értelmezés szerint „a gótok Jupiterének szentelve” felirat olvasható, ami érdekes utalás a római istenre. Szintén ebben az együttesben látható az a vélhetően italáldozathoz használt edény is, amelynek figurális reliefábrázolását többféleképpen értelmezték, germán, fríg, római, sőt, egy új elmélet szerint, keleti hatást is fedeztek már fel benne.

Az egyik apahidai sírból olyan hagymagombos, későrómai típusú fibula került elő, amelyet kereszttel díszítettek. „A barbár elit egy része ebben a korban áttérhetett a keresztény vallásra, erről vannak írott források és erre utaló régészeti leletek is, de a nép nem biztos, hogy ezt követte” – magyarázta Găzdac-Alföldy Ágnes. Arra is felhívta a figyelmet, hogy ami keresztény jelkép volt a Római Birodalomban, arra nem biztos, hogy a germánok is akként tekintettek, valószínűbb, hogy a különböző kulturális-vallási rétegek egymásra tevődtek, a népi kereszténységet pogány szokásokkal ötvözték.

A kiállított kincsek nagy részét véletlenül találták meg földművesek vagy munkások, és gyakran hajszálon múlt, hogy a hatóságok tudomást szereztek róla, mielőtt az 1500 éves leleteket eladták vagy beolvasztották és újrahasznosították volna. Bár valószínűleg a törvényi előírások és az örökségvédelem azért sokat fejlődött a 19. század óta, Romániában még manapság is előfordul, hogy kotrógép tör darabokra egy római szarkofágot vagy hogy régészeti lelőhelyen végzett csatornajavítás előtt nem szólnak az illetékes szakértőknek, a fémkeresőzés elterjedéséről nem is beszélve.

„Fontos, hogy ha valamit találunk a földben, azt régész tárja fel. Ez nagyon aktuális probléma, mert a fémkeresőzés elterjedt hobbi lett, főleg a pandémia idején, és a régészet szempontjából nagyon veszélyes hobbi, mert legjobb esetben is csak maga a tárgy kerül be a múzeumba, de nem ismerjük meg a kontextusát” – hívta fel a figyelmet Găzdac-Alföldy Ágnes. A muzeológus hozzátette, hogy az erre vonatkozó törvény nem elég egyértelmű és nem elég szigorú. Elismerte azt is, hogy az éremkincsek vagy az ún. depóleletek mindig félreeső helyeken vannak, így elképzelhető, hogy a fémkeresőzés nélkül nem kerülnének elő. „Ha az illető korrekt, és hívja a régészt, akkor az tényleg nagy plusz a tudomány számára. Próbáljuk nevelni őket, Magyarországon például már jobban együttműködnek a múzeumokkal, de például Nagyváradon is van egy olyan társaság, amely erre nyitott, és felméri, hogy sokkal vagányabb, ha a leletét fel is tárják” – mondta.

A kiállításon külön termet alakítottak ki, ahol a bemutatott leletek megtalálásának kalandos történetét rövid animációban mesélik el, a kisebbek kincset kereshetnek egy láda homokban, a múzeum igazgatója pedig egy videóban a régészeti feltárások fontosságára hívja fel a figyelmet. Egy másik teremben pedig csontvázastól, az eredeti helyére visszahelyezett sírmelléklettel állítottak ki két különböző helyen, Tordán, illetve Marosszentgyörgyön feltárt 5. századi sírt. „Azért akartuk csontvázastól kiállítani a leleteket, hogy visszaadjuk azt, hogy milyen, amikor az ember megtalál az ásatáson egy sírt, és megmutassuk, hogy mi alapján vonjuk le a következtetéseket... persze soha nem ilyen szép, finom homokban ásunk, hanem általában sárga agyagban” – jegyezte meg Dobos Alpár.

Hogy mennyire összetett a kutatók munkája, és mennyire körültekintőeknek kell lenniük, azt a marosszentgyörgyi, az 5. század második feléből származó férfisír esetével példázta a régész. Míg a sírmelléklet alapján arra következtettek volna, hogy egy gepida férfi földi maradványait találták meg, a temetkezési szokások hun kori hagyományokat idéztek, a koponyája torzított volt, az arcberendezése mongoloid, a DNS-vizsgálat alapján pedig apai ágon Belső-Ázsiából származik. „Jó példa arra, hogy hogyan keveredtek a kultúrák, és mennyire bonyolult régészeti leletekből etnikumra következtetni” – mondta.

A látogatókat, miután megismerkedtek az 5. század elitjének tárgyi kultúrájával, ajándék várja az utolsó teremben, hazavihetnek egy képeslapot valamelyik kiállítási tárgy reprójával. Cserébe részt vehetnek egy minifelmérésben: jelezhetik, hogy a világ melyik részére vándoroltak ki rokonaik. Így nem csak képeslapot kapnak emlékbe, hanem mellé azt a gondolatot is, hogy népvándorlás ma is van és nem csak a közel-keletieket vagy az afrikaiakat érinti, hanem az erdélyi családok jelentős részét is.