Ha az irodalmi lapokban vagy a sárguló lapú köteteiben nem is, de gyerekként a Napsugár folyóiratban szinte biztosan mindenki találkozott a verseivel. A zenetanári munkásságáról, arról, hogy mennyire komolyan vette a gyerekeket és mennyire jól egyezett velük, a tanítványai mesélnek tovább. A fotós hagyatékáról viszont kevesebbet tudunk, pedig ahogy Demény Péter írta nemrégiben a Transtelexen az Azopan Fotóarchívumba feltöltött képeiről, „a Palocsay-gyűjtemény éppoly legendássá válhat, mint a Palocsay-kert.” Palocsay Zsigmondot, a fotóst próbáljuk egy kicsit felfedezni.
Palocsay Zsigmond 1935-ben született Tordaszentlászlón. Ahogy a lánya, Palocsay Kisó Kata egy korábbi interjúban mesélte, „óvodáskorú sincs, amikor már önállóan boldogul a faluban, egyedül csatangol az erdőben, bivalyokat terel”, és megfigyeli a természetet, ott kerül közel hozzá, és követi aztán egész életében gondoskodó figyelemmel. Még szinte kamasz, amikor 16 évesen az Illegális Kommunista Ellenes Szervezetben való részvételéért öt év börtönre ítélik, végül két év után, 1954-ben szeptemberében szabadul. Közben Kolozsvárra kerül, az édesapjához, a kertész Palocsay Rudolfhoz. Erre a pályára terelte a fiát is, az ő ösztönzésére iratkozik be az érettségi után a Mezőgazdasági Főiskolára, de végül a zenei pályát választotta. A Zeneakadémián szerez hegedűtanári diplomát, és lesz így a kolozsvári zenelíceum tanára.
Már fiatalon elkezd írni, de csak 1966-ban érik kötetté a költészete, ekkor jelenik meg a Kórémuzsika, amelyet aztán még életében tizenöt további kötet követ. „Rendszeresen és tudatosan program szerint írt, mint ahogy zenészként is gyakorolt. Napi penzumnak hívta. Rengeteget dolgozott, most azt mondanám, mintha érezte volna, hogy kevés ideje van kimérve” – idézte fel a lánya a már említett interjúban. 1994 áprilisában, 58 évesen szívinfarktusban hal meg.
Palocsay Zsigmond fiatalon találkozik a fényképészettel. Az édesapja ugyanis a kertészkedés mellett számos más területen is kipróbálta magát. Sportolt, focizott (nem is akárhogyan, hiszen a román válogatottban játszott), később vadászott, hegedült, aprólékos rajzokat készített a kedvenc virágairól és fényképezett is.
„Rudolf pár évet járt csak iskolába, de élete végéig tudatosan és módszeresen képezte magát. Tanult, és mint minden természetjáró ember, kíváncsi volt, és jó megfigyelő. Szobafestőként kezdte, majd tűzoltó volt, a zenekarban flügelhornon játszott, de hegedülni is tudott, szépen nótázott. (...) Megfigyelt és kísérletezett egész életében. Különböző típusú rádiókészülék, egy patefon és több generációnyi fényképezőgép maradt utána. A zenehallgatás és a fotózás fontos esemény volt a család életében” – emlékezett vissza Palocsay Kisó Kata a Látónak adott interjújában a nagyapjára. Ebből a környezetből érkezett a Palocsay Zsigmond.
A lánya elmondása szerint a család fürdőszobáját használta sötétkamrának, az előhíváshoz szükséges felszerelés még most is megvan. Palocsay Zsigmond arról soha nem beszélt, hogy hivatalos keretek között is tanult volna a fényképészetet, neki ez valószínűleg kedvtelés volt, ahogy a lány fogalmazott, „a képeit látva, feltételezem, hogy örömöt” jelentett számára.
„A fotó is az én művem, ha engem lehet fotósnak nevezni, vagy a fényképet egyáltalán műnek”
– ezt a Román Televízió Magyar Adásának nyilatkozta 1980-ban, a Szilágyi Domokosra emlékező Csillagvirág című filmben. Ahogy utána beszél a Sziszről készült képéről, egyértelmű a jártassága, igaz, akkor másképp nem is nagyon lehetett fotózni.
„A fényképet a rövidzárlat szülte. A villanykörte elaludt, elővettünk egy gyertyát, s nézem-nézem az arcát. Akkor jut eszembe, hogy van egy tekercs 32 DIN-es (régi német fényérzékenységi skála rövidítése, amit a mai ISO helyett használtak, a 32 DIN nagyjából 1600 ISO érzékenységű filmnek felel meg – szerk.) Azopan Record. Előkerült az alig ⅗-ös lencsenyílású Rolleiflex, s így készült a kép” – magyarázta Csép Sándornak, a televízió riporterének. Ez a rövid jelenet arra a megfigyelőképességére is rávilágít, amit a képet nézve is megtapasztalhatunk. Meglátta a pillanatot, és a profik rutinjával becserkészni is sikerült azt lencséjével.
Nem csak Szilágyi Domokost örökítette meg a Rolleiflexszével, a 60-as évek kolozsvári értelmiségiek színe-java megjelenik a képeken: a szigorú tekintetű Bodor Ádám, a derűs Bajor Andor, a Szamost kémlelő Szilágyi István, meg persze számos családi fotó az édesapjával, Palocsay Rudolffal, leendő feleségével, Fazakas Csillával, és annak családjával, meg persze a lányával, Palocsay Kisó Katával.
„Palocsay Zsigmond verseinek mindenkor roppant erős volt a kötődése a helyhez, a környezethez, annak átélése, annak a levegőjében-levegőjével lélegzés. Ilyen értelemben ő egyik legkarakteresebb kolozsvári – és azon belül hóstáti – költőnk” – írta 2011-ben a Szabadság napilapban a költészetéről Egyed Péter filozófus, aki három kötetét is szerkesztette. Ez a város pedig nemcsak verseiben jelenik meg, az Azopan Fotóarchívumban megnézhető képeinek állandó szereplője, az őszi sétatér, az Egyetem utca, amit akkor még nem kávézók foglaltak el, hanem egy krizantémárus kínálta a temetőbe igyekvőknek a virágot, a mai Telefonpalota helyén álló egykori játszótér, ahol még önfeledten csúszdáztak a gyerekek.
Kolozsváron kívül meg ott van a Duna-delta csodálatos világa, mint rendszeres szereplő, amiről Nádiringó címmel kötetet is megjelent a fotóival. A Delta, ahova Szilágyi Domokossal együtt is járt. Ahogy a Csillagvirág című filmben magyarázta a képzeletbeli hajójukon, ami a valóságban két lipován csónak volt, tiszteletből Szisz lett a Kapitány, mert felnéztek rá, Palocsay Zsigmond meg a Kormányos, mert már ismerte a hely minden csücskét. A képeket nézve talán azt is megértjük, miért volt visszajáró vendége a helynek.
Az archívumban található képek többsége a 60-as években, néhány pedig a 70-es évek elején készült. Utána mintha alábbhagyott volna a fotózási kedve. A lánya korábban úgy fogalmazott, ahogy „telek az évek, egyre zártabb életet élt. Nem járt sokfelé. Otthon ült leginkább, és otthon írt. Hozzá jöttek azok, akik találkozni akartak vele.” Talán épp a zárkózottsága miatt fotózott kevesebbet, meg persze a körülmények sem kedveztek.
„Nagyon nehezen lehetett beszerezni filmtekercseket. Külföldről hozták a barátai, mert ő nem utazhatott ki az országból. Ugyanakkor a kiállításon is látható újabb gépével, kevésbé volt megelégedve” – magyarázta a lánya a kérdésünkre. Ahogy ugyanis a fotózással kapcsolatos emlékekre kérdezek rá, rögtön feldereng az apja kétségbeesésének az emléke, amikor ellopták a Rolleiflex gépét.
Palocsay maga hívta elő és nagyította fényképeit, de némelyikük negatívban maradt. „Ezért most utólag, annyi év után az előhívott és megőrzött tekercsek sok meglepetést tartogattak számunkra” – magyarázta a Transtelexnek a lánya. Ilyen meglepetéseket is lehet november 17-ig még látni a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban, ahol a november 2-i kilencvenedik születésnapja alkalmából szerveztek megemlékezést. Itt nem csak a fényképeiből állítottak ki néhányat, de a gépét is meg lehet nézni, sőt, az íróasztalát és a kottatartóját is.
Állj ki a szabad sajtóért!
A Transtelex az olvasókból él. És csak az olvasók által élhet túl. Az elmúlt három év bizonyította, hogy van rá igény. Most abban segítsetek, hogy legyen hozzá jövő is. Mert ha nincs szabad sajtó, nem lesz, aki kérdezzen. És ha nem lesz, aki kérdezzen, előbb-utóbb csend lesz, holott tudjuk, a hallgatás nem opció.
Támogatom!