Markó Béla: Orbánéknak olyan szereplőkre van szükségük a régióban, akik támogatják a szuverenista, EU-ellenes irányt

Mindenki felkapta a fejét arra a hírre, hogy Markó Béla nem ment el az RMDSZ kongresszusára. Az a Markó, aki harminc éven át soha nem hiányzott ezekről az eseményekről, most úgy döntött, hogy távol marad. A kongresszus után megkerestük, és tőle hallottuk azt a szellemes, de árulkodó választ: nemcsak ő és a román államfő, Nicușor Dan hiányoztak, hanem Beethoven is, mert ezúttal az Európai Unió himnusza sem hangzott el – és ez szerinte pontosan megmutatja, hol tart most mentálisan a szövetség.

Az RMDSZ volt elnöke szerint a szövetség feladata nem az lenne, hogy egy párt szekerét tolja, hanem hogy az erdélyi magyar közösség érdekeit képviselje – minden irányban. Éppen ezért súlyos hibának látja, hogy Magyarországon gyakorlatilag kizárólag a Fidesszel ápol politikai kapcsolatot. Egy ilyen stratégia nemcsak beszűkíti a mozgásteret, hanem veszélyessé is válik, ha politikai változás jön. Márpedig változás mindig jön.

És hogy mit mondott volna a kongresszuson, ha ott lett volna? Azt, hogy az RMDSZ nem lehet semmilyen párt meghosszabbított keze Erdélyben. Azt, hogy egy kisebbségi közösség számára az EU nem ellenség, hanem túlélési keret. És azt, hogy a határon túli magyarok képviselete nem lehet egyoldalú, mert Erdélyből nézve egy bezárkózó, szuverenista Európa nem lehet jövőkép, csak zsákutca.

Valóban nem szoktam hiányozni ilyen eseményekről, ahogy a Szövetségi Képviselők Tanácsának üléseiről sem, bár egy-két SZKT-ülést az utóbbi években kihagytam. Főként amíg elnök voltam, természetes volt, hogy minden testületi munkában részt veszek. Ezúttal viszont, annak ellenére, hogy eredetileg készültem rá, hiszen még mindig tagja vagyok az RMDSZ elnökségének és az Állandó Tanácsnak, végül nem mentem el.

Őszintén szólva nehezen döntöttem el, hogy mi legyen. Már azt is végiggondoltam, mit mondanék ott, hiszen számomra magától értetődő, hogy ha elmegyek, akkor nem ülök csendben, hanem megszólalok. Nem a protokoll kedvéért, hanem mert ilyenkor a vélemények ütköztetése volna a legfontosabb, és nemcsak a dicséretet, hanem a kritikát is meg kellene fogalmazni.

Voltak persze teljesen hétköznapi indokaim is, az elmúlt időszak rendkívül zsúfolt volt számomra, és másnap egy írószövetségi konferenciát is le kellett vezetnem itt Marosvásárhelyen, ami ma már éppen olyan fontos nekem, mint a politika. De ettől még elmehettem volna. Az az igazság, hogy nem akartam „ünneprontó” lenni.

Régebben ezek a kongresszusok valódi munkatanácskozások voltak, komoly viták zajlottak, néha egészen éles bírálatokkal is. Kaptam én is kritikát eleget, sokszor a kongresszusainkon is. Nem örültem ennek, de elengedhetetlen része volt a demokratikus működésnek. Mostanra viszont ez a vita – legalábbis a nyilvánosság előtt – teljesen megszűnt. A kongresszusok inkább reprezentatív, formális eseményekké váltak, ahol a hangsúly az egyetértésen van. Ez önmagában nem volna baj, hiszen természetesen jó, ha konszenzus van, ezúttal például ünneplésre is volt tényleg ok, elsősorban a tavalyi választásokon elért eredményeket lehet ünnepelni, de úgy érzem, sokkal többet kellene beszélni arról, hogy mi vár ránk. Világszerte válságban van a demokrácia, Európa is el van bizonytalanodva, háború van a szomszédunkban, bőven lenne megvitatni valónk. Ez ma hiányzik.

És ha ott lettem volna, akkor ezt a kritikát el is mondtam volna, nemcsak az RMDSZ jelenlegi irányáról, hanem arról is, hogy szerintem merre kellene továbbhaladni. De tartok tőle, hogy ebből sem lett volna vita.

Részben igen. Másrészt belátom, hogy valóban nem ezen a kongresszuson kellett volna ezt a kibeszélést elkezdeni, ahol egyidejűleg ott van a román miniszterelnök, a román pártelnökök meg a magyar kormányfő is, nem igazán alkalmas hely egy ilyen megszólalásra. Erre mondtam, hogy nem akartam „ünneprontó” lenni.

Én nem félek kimondani a véleményemet, de az RMDSZ még mindig az én szervezetem is, és valóban azt gondolom, hogy ezt először talán egymás között kellene megbeszélni.

Nem Bukarestben látom a gondokat. A román politikai rendszerben az RMDSZ többnyire a helyén van, persze itt is volna mit elemezni, volna min vitatkozni, de ez alapjában véve rendben van. Erős pozíciónk van most is a román kormányban.

Sokkal komolyabb problémának érzem, ahogyan az RMDSZ ma megjelenik a magyarországi politikában. Az elmúlt években a szövetség jelenléte Magyarországon egyoldalúvá vált: gyakorlatilag kizárólag a magyar kormányoldallal tartjuk a kapcsolatot. Ez szerintem rossz stratégia.

Az RMDSZ ugyanis nem ideológiai párt, nem köteleződhet el sem jobbra, sem balra. A mi dolgunk az, hogy az erdélyi magyar közösség érdekeit képviseljük, függetlenül attól, hogy Budapesten éppen ki van hatalmon. Ha ezt feladjuk, akkor elveszítjük a hitelünket, és idővel a mozgásterünket is.

Különbséget kell tenni aközött, hogy egy-egy vezető politikus milyen ideológiát érez magához közel, és aközött, hogy a szövetségnek a maga egészében mi a programja. Az RMDSZ megalakulásától kezdve szövetségként működött, és ez nem csak formai sajátosság — ez a lényege ennek a szervezetnek, csakis így maradhattunk együtt immár három és fél évtizede. A szövetség azt jelentette, hogy különféle meggyőződésű emberek, jobboldaliak és baloldaliak, konzervatívok, liberálisok, szociáldemokraták egyaránt helyet kaptak benne, mert közös céljaink voltak, elsősorban identitáspolitikai és kisebbségvédelmi célok.

Ráadásul a regionális különbségek – tömb- és szórványvidékek – önmagukban is más politikai kultúrát szülnek, más reflexeket alakítanak ki. Mindezek ellenére a szövetség képes volt együtt tartani ezeket a különbségeket. És ehhez hozzátartozott az is, hogy soha nem igazodtunk egyetlen ideológiához, hanem mindig azt néztük, hogy egy konkrét helyzetben miképpen tudjuk teljesíteni a programunkat.

Ebből következik, hogy nem lehet az RMDSZ-nek egészében véve jobboldali vagy baloldali ideológiája. Egy érdekvédelmi szervezetnek épp az a feladata, hogy minden olyan partnerrel képes legyen együttműködni, aki általában véve támogatja a demokratikus berendezkedést, és ugyanakkor lehetővé teszi a kisebbségi jogok érvényesítését. Ezért működtünk együtt román liberálisokkal és szociáldemokratákkal egyaránt, holott a szociáldemokraták baloldaliak, az úgynevezett nemzeti liberálisok pedig inkább jobboldaliak Romániában.

Őszintén szólva ez sohasem volt valódi vitatéma. Legalábbis nem rendszeresen és nem elvi alapon. Pedig régebben sem ártott volna, és ma pedig különösen fontos lenne. Az első évtizedekben ezeket az alapelveket nem kérdőjelezte meg senki. Hadd hozzak fel egy példát, amelyből kiderül, hogy mit jelentett annak idején a pluralizmus.

1993-ban, még az elnökségem kezdetén felmerült, hogy az RMDSZ csatlakozzék két európai pártszövetséghez: az Európai Demokrata Unióhoz és az Európai Kereszténydemokrata Unióhoz. Ezt Antall József javasolta nekem. Hosszan beszéltünk erről négyszemközt. Az volt az ellenvetésem, hogy vannak ugyan konzervatív elemei a programunknak, de politikailag azért a pluralizmus jellemez minket. Ő meg azzal érvelt, hogy valamilyen pártszövetségben mégis ott kellene lennünk, hogy meghallják a hangunkat Európában. Egyet kellett értenem vele. Bár már azelőtt is kezdeményezték néhányan az RMDSZ-ben, de a belépésről még nem volt testületi döntésünk. Jacques Chirac és Helmut Kohl is jelen volt azon a budapesti kongresszuson, ahol az RMDSZ-t végül felvették az egyik szövetségbe, az Európai Demokrata Unióba.

A felvétel előtt azonban az SZKT-ban vita volt erről. A liberális platform vezetője, Eckstein Kovács Péter kifejtette, hogy az RMDSZ nem léphet be egy olyan szervezetbe, mint a Kereszténydemokrata Unió, amely kizárólag ideológiai alapon szerveződik. Ha ez megtörténik, kilépnek a szövetségből. Elfogadtam a véleményüket, és végül csak az EDU-csatlakozást bocsátottam szavazásra, mert az szélesebb spektrumú, tényleg néppárti jellegű pártszövetség volt. Később az EDU és az EUCD egyesült, ebből lett az Európai Néppárt, aminek az RMDSZ azóta is a tagja. Ami nem jelenti azt, hogy az RMDSZ maga is ideológiailag „egyszínűvé” vált volna.

Ha az RMDSZ bármikor elveszíti azt a képességét, hogy minden irányba nyitott legyen, akkor a mozgástere radikálisan le fog szűkülni. Márpedig nekünk mindig is az volt a dolgunk, hogy a magyar közösség érdekében tárgyaljunk, egyeztessünk, szövetségeket kössünk, és elkerüljük a pártosodást.

Erre mondtam, hogy rossz stratégia, mert egy demokratikus politikai rendszerben előbb-utóbb elkerülhetetlen a kormányváltás. És ha ez bekövetkezik Magyarországon – ahogy nyilvánvalóan be is fog, mert amíg működnek a demokratikus játékszabályok, addig ez idő kérdése csupán –, akkor mihez kezd az RMDSZ? Hirtelen átváltunk, és a majdani új kormány felé fordulunk, miközben a Fidesszel, amellyel addig szoros kapcsolatot ápoltunk, többé már szóba sem állunk? Vagy pedig csak az ellenzékbe került Fidesszel tartjuk továbbra is a kapcsolatot, és teljesen elzárkózunk az új kormánytól?

Mert ha következetesek vagyunk, akkor ebből a mostani egyoldalú viszonyból éppen ez következne, és éppen ez az, amit én elfogadhatatlannak tartok. Nem azért, mert a Fidesszel nem kellene együttműködni, hanem azért, mert nem csupán velük kellene.

Mi ugyanis, nem győzöm ismételni, nem politikai párt vagyunk, hanem szövetség, és ezt Magyarországon is érvényesítenünk kellene. Az RMDSZ egy teljes közösség nevében politizál. A mi dolgunk az, hogy az erdélyi magyar közösség érdekeit képviseljük határon innen és túl.

Mindig azt mondtam, és most is így gondolom, hogy nekünk nem a fél Magyarország segítségére van szükségünk, hanem az egész Magyarországéra. Ami azt jelenti, hogy minden politikai párt támogatása fontos nekünk.

Többször előfordult az idők folyamán, igazán van tapasztalatom erről, hogy kormányoldalról nehezteltek ránk, mert szóba álltunk az ellenzékkel is, vagy épp ellenzéki politikusok sérelmezték, hogy túl közel kerültünk a kormányoldalhoz. Ilyenkor mindig azzal érveltünk, hogy az RMDSZ soha nem az aktuális magyarországi hatalomnak vagy ellenzéknek van úgymond elkötelezve, hanem az erdélyi magyarságnak. Azt szoktam mondani, hogy nekünk nem egyenlő távolságot kell tartanunk, hanem egyenlő közelségre kell lennünk mindenkihez, aki segíthet nekünk.

Pontosan ugyanarról, amiről mindig is beszéltem a magyarországi politikusokkal, attól függetlenül, hogy kormányon voltak-e vagy ellenzékben. Arról, hogy miként látjuk a magyar-magyar viszonyt, és milyen lenne az a kapcsolat, amely valóban a határon túli közösségek érdekeit szolgálná.

Számomra mindig is az volt a fontos, hogy a magyar politikában minél szélesebb egyetértés legyen a határon túli magyarság ügyében. Teljes konszenzus sosem volt, de korábban azért kialakult egyfajta érdekazonosság: az, hogy az itteni magyar közösségek céljai és a magyarországi nemzeti érdekek összhangban állnak egymással.

Régebben ez természetes volt. Nem volt vita abban, hogy Magyarországnak és Romániának is az Európai Unióhoz és a NATO-hoz kell csatlakoznia. Nekünk, erdélyi magyaroknak pedig kulcsfontosságú volt, hogy Románia integrációja minél gyorsabban megtörténjék, részben azért, hogy ne legyenek határok közöttünk és Magyarország között, részben pedig azért, mert a közös európai és euroatlanti keretek nyújthatnak biztosítékot a kisebbségi jogok érvényesítésére.

Amikor Magyar Péterrel találkoztam, nyilván szóba került az itteni magyar közösség helyzete, beszéltem gondjainkról, közelebbi vagy távolabbi céljainkról. Ő is azért jött, hogy ezekről tájékozódjék, ami szerintem teljesen természetes és szükséges: minden magyar politikai vezetőnek ismernie kell, hogy mi hogyan látjuk a világot innen, Erdélyből.

És ha már a politikai egyoldalúságról beszélünk, hadd mondjam el, azzal sem értettem egyet, hogy az RMDSZ európai parlamenti képviselői nem szavazták meg a Tisza Párt felvételét az Európai Néppárt frakciójába. Előre tudni lehetett, hogy a mi szavazatainknak szimbolikus jelentőségük van, nem ezen múlt a döntés. De éppen ezért lett volna fontos a gesztus, mert nekünk minden szövetséges számít, különösen ott, ahol a kisebbségek ügyéért vagy a szubszidiaritásért kell lobbizni, például az Európai Parlamentben.

Ráadásul kire számíthatunk leginkább ilyen ügyekben? Nyilván azokra, akik hozzánk hasonlóan magyar érdekeket képviselnek egy ilyen nemzetközi fórumon.

Az RMDSZ-nek elementáris érdeke, hogy minden, a magyar ügyekhez érzékenyen viszonyuló képviselő támogatását bírja, bármelyik pártból jönnek is azok a képviselők. És ha egyszer komolyan gondoljuk a Minority SafePackhez hasonló kezdeményezéseket, akkor azt is komolyan kell venni, hogy ezekhez politikai hátteret kell építeni, nem pedig szűkíteni.

Ezért is tartom érthetetlennek, hogy miközben támogatást reméltünk például a Minority SafePackhez, a magyar kormány álláspontját is visszhangozzuk, és rendszeresen szidjuk az Európai Uniót, a Bizottságot, sőt magát a bizottsági elnököt is, akivel elvileg ugyanahhoz a pártcsaládhoz tartozunk. Ezzel a kettősséggel a saját érdekérvényesítési képességünket gyengítjük.

És ha már itt tartunk: nekünk, erdélyi magyaroknak létérdekünk, hogy az Európai Unióban gondolkodjunk, nem pedig abban, hogy újra bezárkózó nemzetállamok foglyai legyünk. Ez a közösség akkor tud életben maradni, ha nyitott világban él, nem elszigetelt, nacionalista környezetben.

És amikor magyarországi politikusok nem nyíltan, de azért folyamatosan lebegtetik, hogy talán az EU nem is annyira kívánatos, vagy amikor állandóan különvéleményt képviselnek az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban, és a szuverenista nemzetállamot tartják követendőnek, akkor ezzel nekünk itt Erdélyben nem kellene egyetértenünk. Vitázni kellene róla, érveket felhozni, megvédeni az álláspontunkat.

Igen is, nem is. Ahogy az imént mondtam, a román politikában eléggé egyértelműen a nyugati irányt képviseltük mindmáig. Inkább a magyar-magyar viszonnyal van nekem problémám. Az autonómia nemcsak jogi vagy közigazgatási célt, hanem taktikai és stratégiai önállóságot is jelent. Önálló döntéshozatalt. Aminek magyar-magyar ügyekben is érvényesülnie kell.

Ma viszont a saját erdélyi közösségünk is megosztott. Egyrészt örülünk a mozgásszabadságnak, hogy nincsen már határ az Európai Unión belül, és nincsen határ Románia és Magyarország között, de közben sokan lelkesednek egy olyan politikáért, amelyik az EU-val szemben határozza meg ezt a nemzetet, sőt egyre inkább az oroszokkal rokonszenvez az ukránokkal szemben. Ez egyfajta tudathasadás, amivel szembe kell nézni. Mert ha belegondolunk, egy olyan világban, ahol az erősebb elveszi, amit akar, ott nekünk nincs mit remélnünk. Egy ilyen világban végünk lenne. Egy demokratikus, integrált, közös Európára van szükségünk, nem pedig egymást gyanakvással figyelő, egymással ellenségeskedő nemzetállamokra.

És igen, az RMDSZ-nek időről időre világossá kellene tennie, hogy hol áll. Vállalva a pillanatnyi népszerűtlenséget is, ha muszáj. Mert egy politikus két hibát követhet el: ha soha nem figyel a közvéleményre, vagy ha mindig csak arra figyel.

Ismétlem, ha valóban magyar nemzeti érdekekről beszélünk, akkor ebbe bele kell érteni az erdélyi magyar érdekeket is. Ez nem egy másodlagos ügy, hanem része a nemzeti érdeknek, és így is kellene kezelni.

Persze a kompromisszum nem egyoldalú alkalmazkodás, nekünk is törekednünk kell arra, hogy megértsük, mi történik Magyarországon, mi a magyar állam érdeke, de Budapesttől is elvárható, hogy figyelembe vegyék, mit jelent Erdélyben magyarnak lenni, és hogy mi az érdekünk. Nekünk itt helyben kell megtalálnunk azt az egyensúlyi helyzetet, ami nyitva tartja az opciókat, és nem vezet minket zsákutcába.

Nézze, a tihanyi beszédről én még akkor elmondtam a véleményemet. Az nem elszólás volt, hanem egy tudatos irányváltás része, amit már más fideszes politikusok, kormánypárti újságírók is előkészítettek napokkal korábbi nyilatkozataikban. Aki figyelmesen követte a politikai rezdüléseket, tudta, hogy valami ilyesmi következik.

Ez arról szólt – legalábbis szerintem –, hogy a magyar kormány szövetségeseket keres az EU-val szembeni állóháborújához. Nem az én szótáramból való ez a „háborús” retorika, de úgy tűnik, ez ma népszerű, még akkor is, ha közben folyamatosan „békéről” beszélünk. Orbán Viktorék úgy mérték fel, hogy olyan szereplőkre van szükségük a régióban, akik támogatják a szuverenista, EU-ellenes irányt – legyen szó Ficóról, Vučićról vagy akár George Simionról.

És itt jön az ellentmondás: ez az érdek szemben áll azzal, amit mi képviselünk. Mert az erdélyi magyarok számára nem az unióval való konfrontáció a cél, hanem az, hogy egy olyan országban élhessünk, amely továbbra is az európai integrációt tartja prioritásnak, a határok nélküli Európát, amely esélyt ad a kisebbségi közösségek számára is.

A választások előtt taktikai szempontból érthető volt, hogy senki sem akarta élezni a konfliktust. Mozgósítani kellett, lezárni a kérdést, nehogy elbizonytalanodjanak a választók. Ebből a szempontból az akkori döntés még rendben volt.

De ami hiányzott, és máig hiányzik, hogy ezt a konfliktust utólag valaki komolyan végiggondolja. Ne csak úgy elsimítsuk, hanem valóban végiggondoljuk, hogy akkor most hol is tartunk ebben a Fidesz–RMDSZ–erdélyi magyar háromszögben. Azt már nem nagyon tudom elfogadni, hogy nincs érdemi beszélgetés arról, ki mit akar, mi az RMDSZ, mi a magyar kormány célja, és ezek a szándékok hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ezt nem helyettesíthette egy ünnepi kongresszus.

Nyilvánvaló politikai célja volt, de ezzel tényleg semmi baj nincs, hogy a magyar miniszterelnök megtisztelte az RMDSZ kongresszusát, ez teljesen rendjén való. A probléma inkább az, hogy másokat nem hívtak meg, és ez összefügg azzal a kérdéssel, amiről most is folyamatosan beszélünk: hogyan viszonyulunk a magyarországi politikához. Hosszú ideig az volt a gyakorlat, hogy meghívtuk az ellenzéki pártok képviselőit is, még akkor is, ha gyengék voltak, megosztottak, vagy nehezen volt eldönthető, hogy egyáltalán kit kellene hívni. De ez az elv volt a helyes, és ezt ma is követni kellene. Kivéve az itteni vagy ottani szélsőségeket természetesen.

Hogy a román államfő nem jött el a kongresszusra, az valóban szimbolikus üzenet, de kétlem, hogy a vendéglői nótázás miatt maradt volna távol, ahogy ezt egyesek feltételezték. Úgy gondolom, hogy Nicușor Dan, akit sok erdélyi magyar is támogatott, eljöhetett volna az RMDSZ kongresszusára, elmondhatta volna a véleményét, majd megköszöni a meghívást, és akár rögtön távozhatott volna. De nemcsak ő hiányzott a kongresszusról. Félig tréfásan megjegyeztem valakinek utólag, hogy Beethoven is távol maradt, ugyanis hogy az Európai Unió himnuszát, az Örömódát nem játszották el. Pedig már régóta elhangzik ez is a kongresszusainkon. Nem kérdeztem még senkitől, mi történt, de rossz üzenet volt.

Nem hiszem, hogy lenne egy ilyen álláspont akár informálisan is az RMDSZ-en belül. Nem találkoztam ilyesmivel. Az RMDSZ-ben nem volt és nem is lesz szerintem soha olyan döntés, hogy csakis egyik vagy másik párttal tarthatunk kapcsolatot.

Igen, bármilyen erős is a Fidesz, egyszer elveszíti a választásokat. Ez az élet rendje. És az RMDSZ is csak akkor tud fennmaradni, ha nem csatlakozik végleg ide vagy oda. Valószínűleg nem mindenkinek tetszik, amit mondok, de ez a helyzet.

Ez a feszültség valóban ismét érezhető, de egyáltalán nem új jelenség. Már a kétezres években is voltak viták arról, hogyan működik a magyarországi támogatási rendszer, különösen, hogy milyen elvek mentén, milyen átláthatósággal osztják el az erdélyi intézményeknek szánt pénzeket. Aztán eljutottunk odáig, hogy például az Illyés Közalapítvány keretei között tényleg létezett egy strukturált, jól követhető rendszer, ahol határon túli alkuratóriumok javaslatot tettek a támogatásokra, és ezeket túlnyomó többségben el is fogadta a kuratórium. Volt egy erdélyi alkuratórium is.

Ez az alkuratóriumi rendszer bizalmat teremtett – nemcsak az erdélyi közösség, hanem a magyarországi közvélemény felé is, amely joggal kérdezi, hová mennek a közpénzek. És ma is pontosan erre lenne szükség: transzparens rendszerre, világos prioritásokkal, ellenőrizhető pályázati szabályokkal. De a támogatásra igenis szükség van. Egy kisebbségi közösség akkor sem indul egyenlő esélyekkel, ha papíron esetleg minden joga megvan, ami azért ma még nem állítható. Ilyen helyzetben a magyar állam támogatása nem pótolja azt, ami a román állam kötelessége egyébként is, de fontos kiegészítője annak. Az iskolák, a kultúra, a média – ezek a területek nemcsak itthoni identitáserősítő funkciót látnak el, hanem az egész magyar nyelvterületet gazdagítják. Az alapítványi egyetemként működő Sapientia példája jól mutatja, hogy a valóban értékes, stratégiai célú kezdeményezéseket a magyar politikai élet minden oldala fenntartotta, függetlenül attól, hogy ki volt éppen kormányon. És ezt az elvet kellene ma is követni. Legfeljebb azt tehetném hozzá, hogy a Sapientia mellett nem kellene megfeledkezni a román állami egyetemeken belül működő magyar karok vagy intézetek támogatásáról sem. Ahogy láttam egyébként a kongresszuson sem nagyon esett szó a Sapientián kívül a kolozsvári vagy marosvásárhelyi állami magyar nyelvű oktatásról.

Ez nem a választások utáni forgatókönyveken múlik, vagy azon sem, hogy mit gondolunk, ki nyeri meg majd a választásokat, hanem azon, hogy már ma, holnap reggeltől másként kezdünk-e viselkedni. Az RMDSZ-nek állandó, rendszeres kapcsolatot kellene fenntartania a teljes magyar politikai spektrummal, nem azért, mert az ellenzék nyerhet, hanem mert ez a helyes stratégia.

Persze, tudom jól, a Fidesz – és erről is vannak személyes tapasztalataim – nehezen viseli, ha valaki nem kizárólag velük van beszélő viszonyban. Azt pedig végképp nehezen fogadják, ha valaki nem ért velük egyet valamiben. De ettől még el kell ezt viselniük. És nekünk nem ehhez kell igazodnunk, hanem saját közösségünk érdekeihez.

Természetes, hogy a mindenkori magyar kormánnyal szorosabb kapcsolatot kell tartani, hiszen ők kezelik a forrásokat, ők döntenek a külpolitikáról, de ez nem lehet ürügy arra, hogy az ellenzék teljesen kiszoruljon a párbeszédből. Ez nemcsak hiba lenne, hanem hosszú távon veszélyes szűklátókörűség is.

Ha az RMDSZ ma kizárólag a kormányzó párttal folytat párbeszédet, akkor holnap már nem tud hová nyúlni, ha változik a politikai klíma. Ezért mondom, hogy nem a 2026-os választásokra kell készülnünk, hanem egy újfajta, rugalmasabb, autonómabb működésre — már ma.