Kipróbáltuk, hogy van-e élet a Google keresőjén és a Chrome-on túl

Volt már jobb a viszony az öreg kontinens és az Újvilág között. Ha az nem lenne elég, hogy az amerikai elnök szemet vetett Grönlandra; megmondja az Egyesült Királyságnak, mit csináljon a saját szigetével; a vámjaival megrángatja az uniós külkereskedelmet; és megbénítja a világ olajkeringése szempontjából rendkívül fontos Hormuzi-szorost; a legnagyobb techcégek jelentős részének székhelye is az Egyesült Államok, és ezek az utóbbi években – vagy inkább évtizedben – közel sem felhasználóbarát irányba vitték el az üzleti modelljüket.

A Facebooktól kiszivárgott egy csomó felhasználói adat, és úgy néz ki, hogy a Meta-alkalmazások algoritmusai függőséget, illetve testképzavart okozhatnak, és tudatosan úgy fejlesztették őket, hogy felháborodást és széthúzást szítsanak. Ja, és persze hörcsögként gyűjtik az adatainkat, hogy azok alapján profilt kreáljanak rólunk, amit eladhatnak reklámcégeknek, így a felhasználók gyakorlatilag termékké válnak – és ez nem csak a pénztárcánkra veszélyes.

Eközben a Google sem tétlenkedett: igyekeznek minden apró adatmorzsát összeszedni a felhasználóktól, már-már disztópikus szinten, a legnagyobb hirdetőként telenyomták az internetet reklámokkal, miközben szépen lassan kicsinálják a kisebb, helyi médiumokat és MI-szeméttel árasztják el a netet. Az elmúlt években teljes vállszélességgel beálltak az MI mögé, csináltak saját csetbotot, és a keresőoptimalizációt is mesterséges intelligenciára bízzák, amit nevetségesen egyszerű átverni. Nem csoda, hogy már nagyobb közösségek is kialakultak, amiknek az a céljuk, hogy le tudjanak válni a Google-ről. Már az Európai Parlament is otthagyja a legnépszerűbb keresőt, hogy a francia Qwantot használja helyette.

Mindez igazából csak a jéghegy csúcsa, de ha minden ilyesmit össze akarnék szedni, sose jutnék el ahhoz, amiről ez a cikk szól: teszteltem néhány európai alternatívát, hogy megnézzem, mennyire nehéz átállni az amerikai gigavállalatok termékeiről barátságosabb, európai megoldásokra. Azért szoftverekre koncentráltam, mert ezekre egyszerűbb, olcsóbb egyik napról a másikra váltani, mint, mondjuk, új telefont, laptopot vagy tévét venni.

Kis spoiler a cikk elején: nincs olyan, hogy teljesen elengedjük a Távol-Nyugat ópiumát. Részben azért, mert az internet az Egyesült Államokból ered, és a jelenlegi óriások is onnan nőttek ki, így nemcsak a mi életünkbe fúrták be teljesen magukat, de sok európai alternatívában is jelen vannak, például keresőkben.

Ahogy szerintem Magyarországon a legtöbbekét, úgy az én online életemet is átszövi a Google. Mentségemre szóljon, hogy amikor az első Gmail-fiókomat létrehoztam, a cég mottója még az volt, hogy „ne légy gonosz” – amit később fokozatosan elengedtek –, és egy ingyenes, teljes értékű emailfiók fantasztikus lehetőséget jelentett. Ezután az első (és a második–ötödik) okostelefonom androidos volt, a megjelenése óta Chrome-ot használok, ahogy manapság az internetezők közel 70 százaléka, Google Payjel fizetek online, Word helyett már Google Docsot használok, és – most sok techrajongó fog felsírni – a legtöbb jelszavamat is a Chrome-ban tárolom.

Tudom, hogy nem feltétlenül ez a legjobb, leghatékonyabb, leginkább erőforrás-optimalizált megoldás. De minden hibája ellenére szerintem tagadhatatlan, hogy ez a legkényelmesebb.

Vagy mégsem? Lehet, hogy ha egyszer hajlandó vagyok egy kis energiát fektetni a váltásba, akkor utána minden jó lesz? Ezzel a kérdéssel vetettem bele magam az egy hónapos kísérletembe.

Mindent nem lehet

A lehetőségek választásakor két dolog volt nagy segítségemre: ironikus módon a Google keresője, illetve a European Alternatives nevű oldal, ami rengeteg szoftveres igényre ajánl európai fejlesztésű megoldásokat.

Kezdjük azzal, hogy mit cseréltem le. Vagyis inkább azzal, hogy mit nem: az operációs rendszert. Elkezdtem beleásni magam a Linux rejtelmeibe, de hamar rájöttem, hogy mindenki szerint csak egy Linux distro jó: az, amit ő használ. Ezt gyorsan el is engedtem, de azért van még, amit le lehetne cserélni (még ha mindent nem is kell, mert az alábbi lista néhány szolgáltatása már eleve európai):

• a böngészőmet (Chrome, Safari);
• a keresőmotoromat (Google);
• az emailszolgáltatómat (Gmail);
• a zenehallgatós alkalmazásomat (Spotify, Apple Music);
• a közösségi oldalaimat (Facebook, X, Instagram);
• a felhőtárhelyemet és a felhőalapú irodai alkalmazásaimat (Google Drive, Docs, Sheets);
• az instant üzenetküldőimet (Messenger, WhatsApp, Google Chat);
• a pécés videójátékos platformomat (Steam);
• a fordító appomat (DeepL);
• a videócsetes megoldásokat (Zoom, Google Meet, Microsoft Teams).

Az ismerősi köröm alapján az átlagemberek nagyjából ugyanezeket az online eszközöket használják, így ha valaki hasonlóra adja a fejét, akkor az ő listája is valahogy így néz majd ki. Kezdjük a rossz hírrel: egy csomó mindent lehetetlen lecserélni.

Teljesen esélytelen volt például, hogy minden ismerősöm, akikkel rendszeresen csetelek, csak miattam letöltse a Threemát vagy a Skredet. Így is túl sok alkalmazást kell használni, hát hogy gondolhatom, hogy egy – szerintük – nem létező probléma miatt még egyet letöltsenek? Hasonlóan jártam az emailszolgáltatóval is: a telexes emailkezelő adott, nem fog egy szervezet miattam váltani, és a magánemailjemet is akkora macera lett volna lecserélni, mindenhol átírni, banknál megváltoztatni és még ki tudja, hány szolgáltatónál átütni, hogy a kezdeti lelkesedést követő végiggondolás után ezt elengedtem.

Ugyanez igaz a közösségi oldalakra is. Ezeknek elvileg az a lényegük, hogy minél több ismerősünkkel tudjuk tartani a kapcsolatot, így ha csak egy-két barátunk hajlandó átjönni a Mastodonra vagy a Pixelfedre, akkor igazából csak annyit értünk el, hogy magunkon kívül még kivontunk egy-két embert a legnagyobb közösségekből, így nem csak nekünk lesz FOMO-nk. A BeReal képmegosztó egy kicsit már más téma, és a környezetemben egyre többen használják, de mivel elvileg pont az a lényege, hogy nem lehet hosszasan megtervezett, szerkesztett képeket feltölteni, nem tudja teljesen kiváltani az Instagramot. Jó kérdés, hogy egyáltalán szükség lenne-e erre – szerintem nem, de én utoljára 2019-ben posztoltam, szóval talán nem én vagyok az Insta célközönsége.

Tehát ezeket az operációs rendszerhez és az emailfiókhoz hasonlóan esélytelen volt leváltani, akárcsak a videócsetes megoldásokat. A legtöbben a koronavírus-járványkor annyira hozzászoktak a Zoomhoz vagy a Teamshez, hogy még a nagy, ismert lehetőségektől is tartanak. De ha eddig eljutott a cikkben, és most azt hiszi, hogy a váltás lehetetlen, ne csüggedjen! Voltak sikerélmények is, van remény.

Böngésző

A legnagyobb változást az jelentette, hogy a Chrome-ot magam mögött hagyva átálltam a Vivaldi böngészőre. Ez viszonylag fájdalommentes folyamat volt, csak minimális kényelmetlenséggel járt: gyorsan csinálni kellett egy fiókot, a jelszavakat áthoztam a Chrome-ból, át kellett szabnom, hogy is nézzen ki a böngésző, és kész. A Vivaldi igazából majdnem mindenben pont ugyanolyan jó vagy jobb volt, mint a Google Chrome, egy kivétellel: érezhetően lassabb, pedig ugyanazon a gigabites hálózaton használom, mint a Chrome-ot. Nemcsak az oldalak betöltése, hanem az ablakok húzkodása, a menüpontok közötti ugrálás is. Nem annyira, hogy teljesen használhatatlan legyen, csak pont eléggé ahhoz, hogy feltűnjön.

Amúgy a kezelőfelület intuitív, a telepítéskor feldobott egy csomó akadálymentességi funkciót, és rákérdezett, mennyire blokkolnám az oldalak által használt követőket és a reklámokat, amik mind nagy piros pontok, és a kezelőfelület teljesen személyre szabható. Az, mondjuk, bosszantó volt, hogy amíg le nem iratkoztam, naponta bombázott hírlevelekkel. Miért nem az az alap, hogy nem akarok hírlevelet a böngészőmtől? Mindegy, nem tudtam sokáig haragudni, annyi extra funkció van benne az alap Chrome-hoz képest, mindenféle extra letöltés vagy buherálás nélkül.

Én a bal oldalra raktam az eszköztárat, amiben van naptár, telefonkönyv, feladatkezelő, jegyzettömb, tabkezelő, és igazából szinte bármi, amit oda akarunk rakni. Sajnos van benne egy borzasztóan ostoba és használhatatlan fordító és egy emailkezelő is, ami nekem nem tetszett, de leginkább esztétikai okokból, ami személyes preferencia. A különböző feladatokra különböző munkafelületeket hozhatunk létre, szóval ha van néhány rögzített fül, amiket mindig együtt használunk, akkor azokból csinálhatunk egy saját munkafelületet, és ezek között váltogatva kicsit letisztultabb lehet a böngésző.

A hírlevelek mellett az is meglehetősen zavaró volt, hogy első használatkor a könyvjelzők között volt egy csomó olyan oldal, amit a Vivaldi rakott oda, mint például a Temu és a Tripadvisor, de ezeket pár kattintással el lehetett tüntetni. Bár még nem döntöttem el, hogy átállok-e a Vivaldira, abban biztos vagyok, hogy ajánlom mindenkinek, aki elengedné a Chrome-ot. Persze nem teljesen, mert a Vivaldi is a Chromiumra épül, ami a Google böngészőmotorja. Ez részben előny, mert alapvetően biztonságos és hatékony, de közben a Google-é, szóval nem segíti a teljes degoogle-izációt. Persze léteznek más európai böngészők, mint például a Mullvad, ami a Firefox leágazása, vagy a német Ecosia. Ezeket csak rövid ideig próbálgattam, mert a háromból a Vivaldi jött be a legjobban, inkább annál maradtam.

Kereső

A Google elhagyásához a keresőjét is magam mögött kellett hagynom. A Vivaldi az Ecosiát javasolta, ami egy környezettudatosság-központú kereső, használatával faültetéshez, megújulóenergia-termeléshez és hasonló projektekhez lehet hozzájárulni. Kár, hogy gagyi. Hiába a Google indexálását használja, nagyon sokszor nem dob fel releváns találatokat, ezért sokszor, amikor nem találtam valamit, elő kellett vennem a Google-t. Ezt csak azoknak ajánlom, akiknek fontosabb a környezetvédelem, mint az, hogy a keresőjük használható legyen.

A Qwant ezzel szemben jó volt, szinte mindig releváns találatokat dobott fel, és mintha egy kicsit kevesebb szponzorált oldalt jelenítene meg, mint a Google. Szerintem az EP-ben nem kell óriási hatékonyságcsökkenésre számítani az átállás után.

Miközben próbálgattam az európai szoftvereket, a Google bejelentette, hogy még jobban szétverik a keresőjüket. Mármint még inkább MI-fókuszúvá válik a Google, tovább pusztítva ezzel a tartalomgyártókat. A szerkesztőségen belül felmerült, hogy milyen alternatívák vannak, de aztán a legtöbbről hamar eljutottunk oda, hogy ugyanúgy a felhasználók arcába tolják az MI-t, mint a Google. Egyelőre hiába a Google a legjobb kereső, a többi, sokkal kisebb keresőmotor nem úgy fogja legyőzni az óriást, hogy sokkal jobbak, sokkal felhasználó-központúbbak lesznek, hanem egyszerűen megvárják, amíg Googliát szétveri saját magát.

Zenehallgatás (és fordítás)

A jó hír az, hogy ha valaki a Spotifyon és az Apple Musicon hallgat zenét, mint én, akkor elég egyszerű elengednie az utóbbit, és már európaisította is a zenehallgatási szokásait, ugyanis a Spotify svéd. A rossz hír viszont az, hogy ha az embert érdekli, hogy a kedvenc előadóit megfelelően kompenzálják a munkájukért, akkor nem a Spotify a megfelelő választás. Ebből a szempontból a francia Deezer talán jobb alternatíva lehet, ők viszont a végtelen MI-generált zenével küzdenek, szóval nem biztos, hogy a szomszéd fűje zöldebb ebben az esetben. Mondjuk, a Spotifyon is jelen van ez a probléma, csak ott nem küzdenek ellene, hanem támogatják. Talán nem csoda, hogy egyre többen fordulnak a fizikai adathordozók felé.

A Spotifyhoz hasonlóan amúgy a DeepL is európai fejlesztésű, és sokkal jobb, mint a Google Fordító, bár kevesebb nyelvet ismer. Mindenkinek ajánlom.

Felhő, VPN

Ez a rész viszonylag könnyű volt. A Vivaldi jóban van a Protonnal, még a böngészőbe is be van építve a VPN-jük, ezért gondoltam, kipróbálom, mit tud még. Lényegében pontosan ugyanazt, mint a Google appcsalád: van jelszókezelője, felhőtárhelye, dokumentum- és táblázatkezelője, videókonferenciás appja, pénztárcája, emailje és naptárkezelője. Ja, és MI-asszisztense, ha ez valakinek számít. Ha valaki most kezdi az internetes életét, és a Google helyett inkább svájci szolgáltatónál nyitna fiókot, a Proton jó választás lehet. A CERN-kutatók által alapított cég fókuszában a személyes adatok védelme áll – talán nem csoda, hogy újságok is a Proton Mailt használják, ha forrásaik féltik az anonimitásukat –, így a cégnél nem látnak bele, mit viszünk fel a naptárunkba, mi van a leveleinkben, vagy kivel beszélgetünk. Nem úgy, mint a Google.

A Proton dokumentum- és táblázatkezelője pont ugyanazt tudja, mint a Google Docs vagy a Sheets – csak mint minden szolgáltatása, ezek is végpontok között titkosítottak –, szóval nem kell attól tartani, hogy fájdalmas lenne az átállás. A doksik megosztása is pontosan ugyanúgy működik, meg lehet adni, ki és milyen minőségben fér hozzá a munkánkhoz, így a kollaborációt sem nehezíti meg a váltás, már ha mások is hajlandók váltani.

Apró üröm az örömben, hogy az ingyenes verzió elég fapados, és ha kihasználnánk a teljes Proton család minden adottságát, akkor ez havi 13 euróba kerül. Ebben van 500 gigabyte felhőtárhely, VPN, minden, szóval annyira nem rossz deal. A VPN szerintem nagyon kezdőbarát, kézen fogva végigvisz a beállításokon, és gyorsan rá lehet érezni. Az, mondjuk, kicsit fura, hogy a Proton VPN be van építve a Vivaldiba, de amikor NowTV-t próbáltam nézni, a böngészőben bekapcsolt VPN-nel nem működött, csak akkor, ha a gépre letöltött Proton VPN-t használtam.

Videójátékok

Őszinte leszek, nekem a Steammel vagy a mögötte álló Valve-vel nincs komolyabb problémám. De ha lenne, nehéz lenne lecserélni, hiszen a pécés videójátékos könyvtáram nagyjából 90 százaléka a Steamben lapul. Ettől függetlenül van európai alternatívája, a GOG, ami a Witcher és a Cyberpunk 2077 fejlesztője, a lengyel CD Projekt online játékboltjaként és -indítójaként indult, de ma már önálló entitás.

Mint játékbolt sajnos nem nagyon tud labdába rúgni a Steammel szemben, ugyanis sokkal kevesebb játék érhető el rajta, főleg az új megjelenések terén. Viszont rengeteg régi játékot meg lehet itt venni, amiket sehol máshol nem kapni digitális verzióban. Ez a GOG talán legjobb szolgáltatása: életben tartanak klasszikus gyöngyszemeket, hogy ne kerüljenek a digitális szeméttelepre.

Lehetetlen küldetés

A kísérlet során rá kellett jönnöm, hogy a techóriások termékeiről szinte lehetetlen leválni, hacsak az ember nem hajlandó hatalmas életmódváltásra. Mivel gyakorlatilag egyidősek a ma ismert internettel, beleépítették az életünkbe a szolgáltatásaik iránti igényt. A Google segítségével

• kapom meg a leveleimet, legyen szó a kajarendelésről vagy az Ügyfélkapuról;
• fizetek online;
• azonosítom magam két lépcsősen;
• tárolom az összes jelszavamat – amiket szintén a Google generált –;
• tárolom a régi fényképeimet – amiket már rég le akartam menteni az itthoni NAS-ra, csak lusta vagyok –;
• tárolom a régi sms-eimet és sok telefonszámot,

és még sorolhatnám. És ez csak egy cég, igaz, talán ez hálózta be leginkább az életemet. Sok mindenről lehetetlen lejönni, ha másért nem, az ismerőseink miatt.

Viszont az sem igaz, hogy nincs alternatívája a Chrome-nak, a Safarinak vagy a Mozillának. A Vivaldi teljesen jól működött, ahogy a Qwant is, és ha hajlandó lennék, szerintem simán át tudnék állni a Proton csomagjára. Mindenki el tudja dönteni, meddig menne el, hogy a privát internetnek legalább a látszatát visszaszerezze, de az biztos, hogy amíg nem kezdik el tömegek otthagyni a techóriások egyre gagyibb oldalait, szolgáltatásait, ezek a cégek nem lesznek rákényszerítve arra, hogy újra a felhasználók kerüljenek a fókuszukba.