Ebben a telefonban tényleg a világ legjobb kamerája van, mégis nehéz jó szívvel ajánlani

Két év sem telt el azóta, hogy a Huawei az élre tört a mobilgyártók rendkívül kiélezett versenyében, az azonban már akkor is látszott, hogy az amerikai szankciók miatt nem sokáig örülhetnek majd a kínai gyártónál. Ez be is igazolódott, olyannyira, hogy 2021 utolsó negyedévében már hazai pályán, Kínában is jócskán lemaradt a versenyben: nemcsak a piacvezető Apple, de a Vivo, az Oppo, a Xiaomi, sőt, a korábban alájuk tartozó Honor mögött kullog, mindössze 7 százalékos piaci részesedéssel. Ez persze nem túl meglepő:

a Huawei a szankciók miatt nem használhatja a manapság gyakorlatilag megkerülhetetlen Google-szolgáltatásokat, a saját rendszercsipjeiket is alig tudják legyártani, más gyártóktól pedig nem vehetnek 5G-képes lapkákat.

Az tehát világosan látszik, hogy mekkora hendikeppel indult a Kínában már tavaly nyár óta kapható, Európába hamarosan érkező Huawei P50 Pro – és ezzel nem is tudott igazán mit kezdeni. A gyártó új telefonja ugyan megint csúcsra járatta a mobilos fotózást, de a Google-mentes életet nem szerettette meg velem. Bár teljesítményben bőven hozza a prémium szintet, 2022-ben azért ebben a kategóriában kevésnek tűnik egy tavalyi csúcslapka, pláne úgy, hogy az 5G-nek is búcsút inthet vele az ember.

Fejlődött, de nem eleget

Én utoljára a Mate 40 Pro tesztjénél fogtam Huawei-csúcstelefont a kezemben, ahhoz képest pedig nem mondanám, hogy drasztikus változásokat eszközöltek volna a gyártónál, akár ehhez, akár a P40 Próhoz képest. A P50 Pro méretre a két elődje között van, de őszintén szólva ezen a ponton már tök mindegy, hogy a továbbra is hátrafelé ívelt kijelző pontosan mekkora (amúgy 6,6 colos), a lényeg, hogy nagy, és ezen az ívelés sem segít sokat. A kifejezetten szép OLED panel a két elődhöz képest is fejlődött, leginkább abban, hogy már tudja a 120 hertzes adaptív képfrissítést, de ez manapság azért nem egy nagy kunszt ebben a szegmensben.

Az első szembetűnő változás, hogy a két éve még a bal felső sarokba száműzött szelfikamera esetében a Huawei követte az elmúlt időszak trendjeit, és átrakta középre a lyukat, a telefon hátulja pedig még ennél is drasztikusabb átalakításon esett át. Nálunk a krómozott, zavarbaejtően tükörszerű hátlappal szerelt változat járt, ami engem leginkább a Need for Speed: Most Wanted krómozott autóira emlékeztetett, és több okból sem jött be. Egyrészt nagyon gyűjti az ujjlenyomatokat, másrészt pedig olyan jól veri vissza a fényt, hogy bizonyos szögekből kész életveszély ránézni a telefonra. A másik fontos változtatás az új kamerasziget, ami ránézésre a Mate-széria gyűrűs dizájnját házasította össze az elődök téglalapos, bal felső sarokba helyezett lencséivel,

a végeredmény láttán azonban talán jobban tették volna, ha inkább csak választanak egyet a kettőből.

A Mate-széria kameragyűrűje nekem nagyon bejött, pláne a Mate 40 Próé, úgyhogy én ezt szorgalmaztam volna, de gyakorlatilag bármi jobb lett volna ennél a kitüremkedő, két kört egymás alá pakoló kameraszigetnél. Ezen túl viszont nem lehet belekötni semmibe, a hangerőszabályzó gombok és a bekapcsológomb ott van, ahol számít rá az ember, alul ott a szokásos USB-C bemenet, megint van infravörös port, a hangszórók pedig sztereóvá bővültek. A kijelzőbe épített ujjlenyomat-olvasó továbbra is remekül teszi a dolgát és az arcfelismerés is jól működik, szóval hacsak nem nézegeti valaki állandóan a telefon hátlapját, akkor se fogja zavarni semmi, ha hozzám hasonlóan nem tudja értelmezni a kamerák elrendezését.

Másfél éve a Mate 40 Prónál még komoly dicséretet kapott tőlünk a Huawei akkor még újdonságnak számító Kirin 9000-es rendszercsipje, ami nem is volt véletlen. A gyártó csúcslapkája volt az első olyan 5 nanométeres csip, amibe 5G modem is került, de nemcsak ezzel, hanem a kiemelkedő teljesítménnyel is felhívta magára a figyelmet. Azt viszont már akkor is tudni lehetett, hogy ebből a vártnál kevesebbet tudtak gyártani, a helyzetük pedig azóta sem lett könnyebb. Így esett meg az, hogy a P50 Pro nem saját csippel érkezett, hanem a Qualcomm tavalyi csúcslapkájával, a Snapdragon 888-cal, annak is a 4G-s változatával. Ez a tavalyi csúcsmobilokban már bizonyított, és itt is teszi a dolgát, nem nagyon fogja tudni megizzasztani semmivel az ember. A háttértár 128 gigától 512-ig terjed, utóbbi esetben 8 gigabájt memória helyett 12-vel, az aksi pedig 4360 mAh-s, amivel akár két napot is ki lehet bírni. Tölteni továbbra is a dobozban lapuló 66 wattos gyorstöltővel lehet a telefont, ami annyira nem gyors, mint a Xiaomi hiperszuper megoldásai, de 40 percnél így se fogunk többet várakozni a konnektor mellett.

A szoftverre áttérve továbbra is a jól ismert EMUI várja az embert, annak is a 12-es verziója, ami látványban és kezelhetőségben is kiváló. Bár az ívelt kijelző miatt a gesztusvezérléssel párszor kellett bajlódnom, ez egyértelműen nem a rendszer hibája. Nagy öröm volt az is, hogy az utóbbi másfél évben a Huawei saját ökoszisztémája, a Google-szolgáltatásokat helyettesíteni hivatott HMS sokat fejlődött, a térképes alkalmazásukban például már lehet tömegközlekedéssel is útvonalat tervezni. Persze az, hogy ennek is örülni kell, azért sokat elmond az egészről. A Google Playt helyettesítő App Gallery továbbra is háttérképes alkalmazásokat hoz ki a játékok helyett, a Facebookot, az Instagramot és a Messengert még mindig külön oldalakról kell letöltögetni, az automatikus frissítés és a legmagasabb minőségű videóstreaming még mindig csak vágyálom, a gmailes levelezés pedig még mindig csak ömlesztve importálható a Huawei saját levelezőjébe. Oké, nagyjából mindent meg lehet oldani, és nem őrülten bonyolult megbuherálni a telefonunkat, hogy minden működjön rajta, de még így is pont annyira körülményes az egész folyamat, hogy az ember ne akarjon Huawei-re átnyergelni az ismerős-megszokott bármi másról. Pláne úgy, hogy megveheti konkrétan bármelyik másik gyártó telefonját, ami simán csak működni fog.

Fotózásban tényleg verhetetlen

Ezek után úgy tűnik, nehezen lehetne ajánlani bárkinek is ezt a telefont, egy nagy előnye azonban azért van, mégpedig az, hogy a Huawei az elmúlt években megszokott módon megint új távlatokat nyitott a mobilos fotózásban, a P50 Pro pedig megint felért a témában mérvadó DxOmark ranglistájának élére. Én is lőttem pár képet a telefonnal, és laikus szemmel is látszott, hogy elég jó fotókat csinál, de ha már ennyire a kamerán van a hangsúly, nem is akartuk elkönnyelműsködni a dolgot, nehogy kimaradjon valami fontos a leírásból. Ezért itt át is adom a szót Németh Peti kollégámnak, aki fotós szemmel nyüstölte pár napig a telefont.

Annak idején talán a Huawei volt az első gyártó, aki felismerte, hogy a sok-sok, szinte ugyanolyan androidos telefon közül az igazán jó mobilkamerákkal lehet kitűnni, és el is döntötték, hogy új szintre emelik a mobilfotózást. Az első nagyágyú, a P10 objektívjét nem kisebb névvel, mint a nagy múltú német Leica közreműködésével fejlesztették. Az a kamera nagyon jól sikerült, jó darabig a Huawei lett a mobilfotózás éllovasa. Aztán persze lassan a többi gyártó is kapcsolt, élesedett a verseny, majd a többiek be is érték a Huaweit, és végül a Trump-féle embargóval, és a teljes értékű Android elvesztésével a gyártó némileg kiesett a pixisből. Ha valamikor, ebben a helyzetben igazán szüksége van a Huawei-nek arra, hogy kilógjon a sorból. Úgy tűnik, a stratégia a régi, a mobilfotózás csillagrombolóját igyekeztek megalkotni a P50 Proval – ami nagyjából sikerült is, de ne szaladjunk ennyire előre. Az iparági mércének számító DXOMARK labortesztjén az eddigi legmagasabb, 144-es pontszámot érte el a készülék, egy ponttal megelőzve az eddig rekorder Xiaomi Mi 11 Ultrát. Annak próbáltunk utánajárni, hogy mi érződik ebből a pontszámból az egyszeri mobilfotós szemszögéből.

A készülék – egyébként meglepő módon nem extrém nagy – kameraszigetén látószög szerint sorba rendezve a következő egységek a találhatók:

• Egy ultraszéles látószógű 13mm (ekvivalens) gyújtótávú kamera f/2.2 fényerővel és 13 MP felbontással
• A nagylátószögő főkamera 23mm (ekv) gyújtótávval, f/1.8 fényerővel, 50 MP felbontással, fázisdetektoros és lézeres autofókusszal és képstabilizálással
• Egy telefotó kamera 90mm (ekv) gyújtótávval, f/3.5 fényerővel, 64 MP felbontással, fázisdetektoros autofókusszal, ás képstabilizálással
• Egy monokróm nagylátószögű kamera 23mm (ekv.) gyújtótávval, f/1.6 fényerővel és 40 MP felbontással

Ha csak a specifikációt nézzük, a főkamerát és ultraszéles látószögű kamerát tekintve nincsenek hatalmas változások, a nagylátó és főkamera fényereje kicsit nőtt, ahogy a főkamera szenzora is. A telefotó kamerán már nagyobb a változás 125-ről 90 miliméterre csökkent a gyújtótáv, amivel kicsit közelebb került az értelmes felhasználhatósághoz. Újra megjelent viszont az utoljára a P20-ban látott monokróm, azaz fekete-fehér spektrumban látó kamera, ami elsősorban a főkamerát segíti abban, hogy szebb tónusú, részletgazdagabb képek készüljenek, de önállóan is lehet használni fekete-fehér fotózásra. A három látószög így néz ki egyébként egymáshoz képest:

Bár ez ebben a kategóriában alapkövetelmény, a kamera villámgyorsan ébred, az app indítása után nagyjából azonnal tudunk fotózni.

Úgy tűnik, hogy bár óvatosan, de a Huawei elindult kicsit az iPhone strátégiájának irányába, és nem feltétlenül a megapixel-háborúban látja a jövőt. Bár a főkamera 50, a telefotó kamera pedig 64 megapixeles, a készülék alapból 12 megapixeles képeket generál, ami nem szokatlan, de a teljes méretű képek készítése csak egy külön nagyfelbontású üzemmódban érhető el. Az egész rendszer inkább arra van kitalálva, hogy a nagyméretű nyers fájlokból, nagyobb részletességű, kevésbe zajos, szebb rajzú és nagyobb dinamikaátfogású végeredményt produkáljon az algoritmus.

12 megapixelen tényleg tökéletesen részletgazdag képek készülnek, amiken alig látszik nyoma digitális utómunkának, és a tipikus mobilos festményszerű túlélesítésnek, de ugyanez a teljes felbontású képekről már nem igazán mondható el. Az, hogy ez mekkora probléma, már részben ízlés kérdése, én speciel inkább azt várom el egy mobilkamerától, hogy szép, részletgazdag normál felbontású képeket készítsen, mint hogy óriásplakát-alapanyagokat. A 12 megapixel pedig egyébként pont tökéletesen kitölt egy 4K-s kijelzőt teljes felbontásban.

A főkamerával készült fotók egészen elképesztőek. A képek színvisszaadása, tónusgazdagsága első benyomásra minden eddigi nálam járt telefont felülmúl, a dinamikatartomány is nagyon széles, egészen nagy kihívás kiégett, vagy bebukott részeket produkálni a fotókon. A végeredmény mégis egészen természetes, az algoritmus a legnehezebb témáknál is csak elvétve generál természetellenes, HDR-es hatású fotókat. Sajnos ezt nehéz szétszálazni, de az volt az érzésem, hogy ez nagy részben a monokróm kisegítő kamera visszatérésének köszönhető. Néhány főkamerával készült kép, alatta pedig teljes felbontású kivágások a fotókból:

A főkamerával nagy felbontású módban készült fotók kicsit kevésbé tűnnek élettelinek, mintha kisebb lenne a dinamikatartomány, és több az elvesző részlet. Teljes nagyításon itt már bőven látszik az erős digitális élesítés, bár a részletesség még így sem rossz. Alább egy fotó normál üzemmódban, alatta ugyanaz a jelenet egy 50 megapixelen készült fotón, majd annak teljes felbontású képkivágása:

Nem nagy meglepetés, hogy az ultranagy látószögű kamera gyengébben teljesít, mint a főegység, de egyáltalán nem mondanám gyengének. Ennek a fotóiba belenagyítva sokkal több az élesítés, és a zajcsökkentés által már-már rajzfilmesen elmosott részlet. Alább két ultra nagylátóval készült fotó, alattuk a teljes képkivágásukkal.

A mobilfotós csúcstelefonok következő szinte kötelező eleme a periszkópos telefotó kamera. Ez utóbbi gyújtótávolsága a Huaweinél a legutóbbi generáció óta 125-ről 90 miliméterre csökkent, összehasonlításképp a P40 Pro esetében ez 5-szörös nagyítást jelentett a főkamerához képest, míg a P50 Pronál ez a szorzó 3,5-szörös. Ha engem kérdeznek, ez kifejezetten jó döntés volt, én személy szerint sokkal több életszerű helyzetet látok magam előtt, ahol ezt a latószöget használnám. A tele képminősége alig marad el a főkameráétól, itt is remek a dinamikatartomány és a színvisszaadás. A stabilizátor is jól teljesít, ami jól jön ennél a fókusztávnál, főleg kicsit rosszabb fényviszonyok között. Az autofókusz egy kicsit gyengébb, lévén itt nincs lézeres távmérés, de még így is kellően gyors. Alább a telefotó kamerával készült képek teljes méretű képkivágással:

A P-széria nagy visszatérője a monokróm kamera, ami bár elsősorban valószínűleg azért került a kameraszigetre, hogy a főkamera munkájat segítse, önállóan is használható fekete-fehér fotózásra. Hogy mi a különbség aközött, hogy ezzel, vagy a telefon színes kamerájával készítünk fekete-fehér fotókat? A válasz a színes szenzorok működésében rejlik. A szenzorok nagyon sok négyzetrácsba rendezett kis érzékelőből, úgynevezett fényérzékeny diódákból állnak. Bár az elkészült kép színes, ezek a kis érzékelőcskék egyenként csak piros-zöld-kék színek valamelyikét tudják érzékelni. Hogyan lesz ebből színes fotó? Hát úgy, hogy a minden pixel sajátján kívüli másik két színértékét interpolációval találja ki egy algoritmus. Ezzel szemben a monokróm szenzor minden egyes diódája csak azt nézi, hogy mennyi fény éri azt, így tulajdonképpen – kicsit leegyszerűsítve a dolgot –, szinte semennyi utólagos szoftveres mókolás nem szükséges a kép összerakásához, ami persze a minőségben is meglátszik. A végeredmény itt szép tónusokat, és részletgazdag fotókat eredményez. Ha valaki szereti a fekete-fehér fotózást, ezt a kamerát nagyon meg fogja szeretni. Én kezdő korom óta nem fotóztam fekete-fehérben, de most elég jó volt elszórakozni vele. Alább a monokróm kamerával készült fotók szokás szerint a teljes méretű képkivágásokkal:

A P50 Pro másik nagy erőssége, ha gyengébb fényviszonyok között kell teljesítenie. A gyakorlatban nem nagyon volt helyzet, ami kifogott volna rajta. Az alábbi fotón például az ajtón található egyetlen kis nyíláson szűrődött csak be fény a fürdőbe, én negyedannyit sem láttam, mint a kamera:

Bár van dedikált éjszakai üzemmódja, ami általában 1 másodpercig, néha pedig érthetetlen módon és elég hektikusan 15, vagy akár 30 másodpercig exponál, ezt nem nagyon használtam. Némelyik fotó olyan lesz vele, mintha egy hollywoodi film fővilágosítója akarta volna tökéletesen bevilágítani a helyszínt, furán túlszaturált eredményt ad, és a dinamikatartományon, vagy a zajteljesítményen sem javít különösebben. Az alábbi fotóknál a felsők normál üzemmóddal, az alsók pedig az éjszakai üzemmóddal készültek, mindegyiknél ott a teljes méretű képkivágás is:

A telefotó kamera is egészen jól teljesít nehéz körülmények között, nyilvánvalóan ez már elmarad a főkamerától, de így is az egyik legjobb teljesítmény, amit ebben a kategóriában láttam:

A tesztfotók eredeti verzióit innen töltheti le

Jó szívvel így is nehéz lenne ajánlani bárkinek

A Huawei P50 Pro az egyik, sőt valószínűleg a legjobb mobilkamera, ami eddig a kezemben járt. Gyors, megbízható, a főkamera képeibe nagyon nehéz belekötni, ehhez hasonló színvisszaadást, tónusgazdagságot és dinamikartományt ritkán, vagy talán egyáltalán nem látni máshol. A telekamera szintén az egyik legjobb, és a monokróm mód is jó kis extra. Egyszerűen élvezet vele fotózni. Hogy én megvenném-e félmillióért? Biztosan nem. Sőt, abban sem vagyok teljesen biztos, hogy akarnám használni egyedüli telefonként. Az Android egyik legnagyobb vonzereje a Google ökoszisztémája, és ez olyan sikeresen szőtte át a digitális életemet, hogy még egy ennyire szuper kameráért sem lenne jó lemondani róla. Persze rá lehet keccsölni bármilyen Google appot, 10 éve talán még lett is volna kedvem hekkelgetni, de azóta már túlságosan lusta kispolgári telefonhasználó lettem. Kár érte. És most visszaadom a szót Balázsnak.

Sajnos én is csak egyetérteni tudok, a fantasztikus kamera ellenére nem látom, hogy miért akarná bárki megvenni ezt a telefont ahelyett, hogy venne egy olyan csúcskészüléket, amin elérhető az egész Google-ökoszisztéma, fotózásban pedig ha el nem is éri, de megközelíti a P50 Pro szintjét. És ezen túl is van vele pár probléma:

• Az egyik az, hogy oké, a telefon már több mint fél éve megjelent Kínában, de Európába ettől még most érkezik, így pedig a Samsung Galaxy S21 FE-hez hasonlóan beleesik abba a hibába, hogy a tudásához és a konkurensekhez képest túl sok pénzt kérnek érte. Persze tegyük hozzá, a cég számára fontosabb hazai piacon valószínűleg mindenki megvette már, aki akarta, szóval bátran kísérletezhetnek vele máshol.
• A másik pedig az, hogy ugyan nem tartunk még ott, hogy létszükséglet legyen az 5G, egyszerűen nem lehet elmenni a hiánya mellett, amikor minden más gyártó csúcskészülékeiben alapvetésnek számít, és már egy éve is lehetett elfogadható 5G-s telefont venni 100 ezer forint környékén.

A kettő közül előbbi a fontosabb, mert a több hónapos csúszás miatt általunk is pellengérre állított S21 FE árazási problémája tényleg eltörpül a P50 Pro hasonló gondjai mellett. Egy alapból hátrányból induló telefont 450 ezer forintért piacra dobni úgy, hogy hamarosan elkezdenek befutni a nagy gyártók idei csúcstelefonjai, bennük a Qualcomm idei csúcslapkájával, kész öngyilkosságnak tűnik, még akkor is, ha az olyan hiányosságokat, mint a Google-szolgáltatások hiánya, nem vesszük figyelembe. Azzal együtt pedig végképp nehéz lenne jó szívvel ajánlani ezt a telefont bárkinek.