Huszonnyolc hattyúk – Napló a Villa Esterházyból

Emlékszem, Bányai Éva mesélte. Egy szentendrei táborban megkérdezte Bodor Ádámot, hogy szokott-e naplót írni. Hát úgy nézek én ki?, válaszolta Ádám.

Nem hasonlítom össze a pennámat a Sinistra körzet szerzőjével, azt sem tudom, hogy nézek ki, noha egyszer valaki villanyszerelőnek nézett, de az biztos, hogy nem írok naplót, csak ha kérik. Mint ebben az esetben Vámos Miklós, a Villa Esterházy adminisztrátora, aki a hónap végén le is szeretne fotózni

Körülbelül egy hónapja – július 18-án írom ezt a leadet – levelet kaptam Szabó T. Annától: eltöltenék-e egy hónapot a Villa Esterházyban? Akkoriban nehéz időszakon mentem keresztül, de azt hiszem, ez a felkérés mindenképpen feldobott volna. Hogyne töltenék?!, válaszoltam boldogan.

Így indult. Aztán levelek mentek-jöttek Vámos Miklós és közöttem – Anna írta, hogy vele vegyem fel a kapcsolatot –, és július másodikán megérkeztem Budapestre, a Boris utcába, a villának ugyanis Emőd utca 20. a címe, de kocsival itt lehet megállni előtte, és becsengetni is itt kell.

Július 2., csütörtök

Vámosék nagyon kedvesen fogadnak. Pontosabban egy fiatalember jön ki, amikor beállok a ház elé, ő vezet be. Rokonszenves udvar, s miközben az egyik csomagomat beviszem a leendő szobámba, meglátom Vámost és a feleségét a nagyszobában.

Mi vagyunk a fogadóbizottság – mondja Anita, amikor végre belépek oda. Rendezvényteremnek van kiképezve, széksorok állnak benne. Miklós körbevezet, mindent elmagyaráz, nagyon takarékosan és okosan: ilyenkor úgysem tudok mindent megjegyezni. Máskor sem. 😊

Megmutatja az előttem itt járt írók fényképét. Danyi Zoliról tudtam, Lola Gruberről és Ennis Ćehićről nem. Fényképük a kandallón, majd rólam is lesz, Miklós már megkért, hogy lefényképezhessen a rezidencia végén, akárcsak erre a naplóra.

Illetve néhány nap múlva érkezik Finy Petra is, aki amolyan bejáró író lesz, hiszen ő Pesten él. Kíváncsi vagyok rá: néhány éve egy Lackfi János szerkesztette antológia bemutatóján találkoztunk.

Kollmann Gergőt is bemutatja, aki fogadott: ő a Miklós jobbkeze.

Anita még beszélget egy kicsit, nagyon kedves, mosolygós teremtés. Csütörtök van – szombaton az ő születésnapját ünneplik majd itt.

Elmennek, én még teszek-veszek, aztán ágyba zuhanok. Rettentően fáradt vagyok, elsősorban bizonyára azért, mert öcsém figyelmeztetett, hogy minden be van kamerázva, én meg végig az applikációt figyeltem, és 131-nél levettem a lábam a gázról.

Július 3., péntek

Kirakosgatom a holmijaimat. Nálunk külön koreográfiája van a csomagolásnak: én behányok mindent egy negyedóra alatt, Ema pedig átrendezi, kis szatyrokba teszi az alsóneműt meg a zoknikat, mindent átlátható rendszerbe szerkeszt.

De hiába – most például nem találom a körömvágót. Többször is kicsomagolok, de mégsem. Még jó, hogy Miklós említette a CBÁ-t, vagy tán még jobb, hogy Anita pedig a Csillagvárat, elvégre a CBÁ-ban mégsem lehet körömvágót kapni. A Csillagvárban viszont igen: van egy részleg, ahol azt is vásárolok, meg egy kulcstartót is. Miklós nagyon szépen megkért, hogy ne veszítsem el a kulcsot, ezért hát veszek egy plüss kulcstartót. Ez az én Veszekegyem.

A szobában – ez, ha jól értettem, a szülők, mármint Esterházy szüleinek a szobája volt, tulajdonképpen két részből áll, egy előtérből meg egy mélyülő területből – kezd kialakulni a rendetlenség. Egyik zoknim itt, másik ingem ott: mindaz, amiért Ema annyit küszködött, semmivé válik. De így lesz az enyém ez a rend.

Ahogy megyek a Csillagvár felé, megértem a délutáni sivalkodás forrását is: a strandról jön! Miklós mesélt róla, de én annyira fáradt voltam, hogy most esik le csak.

Öreg hibám – az egyik –, hogy ha van pénzem, akkor költöm. Kíváncsi vagyok az Allegrettóra, arra az étteremre, amely az ebédet hozza, beülök tehát. (Zárójel ismét: a reggelit egy pékség, az ebédet az Allegretto szállítja házhoz; ha jól értem, az Esterházy Péter fiainak barátai a tulajdonosok.) Véletlenül hallom, amint a futár, aki az ebédet hozta, azt mondja a kollégájának: Most egy idős magyar férfi van az írónál.

Az idős magyar férfi közben olasz rizlinget iszik, és reméli, hogy vannak még évei. Erről persze nem lehet meggyőződve.

Július 4., szombat

Munkához látok. Két tervem van: Adrian Popescu Háromkirályok vonulása című regényét fordítom magyarra, illetve egy disztópiát írok egy magányos férfiról, aki egy zsarnokságban a barátait is elveszíti. A Popescu-könyv Markóval közös projektünk terve, Interferenciák címmel évente konferenciát szervezünk Marosvásárhelyen, és egy könyvet románból, egyet pedig románra fordítunk. Az idén ez kerül sorra. A szerző kolozsvári, „főfoglalkozása” költő, de prózát is ír. Ez, mint sejthető, a betlehemi történet irodalmi feldolgozása. Úgy szabom meg, hogy naponta tíz oldalt fordítok belőle.

Veszek egy virágot Anitának, aki ma ünnepli a születésnapját. Miklós megkér, hogy álljak át a kocsival, ne foglaljam el a gyalogjárót, vendégek jönnek. Én azonban nem vagyok jó beálló, hát megteszi ő helyettem. A kocsim elkezd pittyegni, és nem hagyja abba akkor sem, mikor kiszállnék. Végül elhallgat, de a mai napig nem tudom, miért berzenkedett.

Elmesélem Anita barátainak az idős férfis anekdotát, nevetnek. Aztán magukra hagyom őket, az unokahúgommal találkozom. Eriék már vagy harmincnyolc éve itt élnek, még a szüleivel jöttek ki. Ő közben volt modell és sok minden, három gyermeke van. Gyönyörű lány még mindig, holott már én is hogy megöregedtem! 😊

Délben rácsodálkoztam egy szatyorra, nem tudtam eldönteni, hogy ebben mi lehet. Aztán rájöttem, hogy ez az, amit Ema készített magának, mert 22-én eljön ide. Már alig várom.

Július 5., vasárnap

Tartom a fordítói penzumomat, s amikor végeztem vele, akkor a regényemet bütykölöm. Olykor ádáz egy mesterség a műfordítás, online bibliákat forgatok, mint egy megveszekedett templomjáró.

Az eddigi legszörnyűbb nap. Kukorelly már tegnap hívott magához Szentistvántelepre, én azonban mára toltam az utazást. Most viszont nem tudok jegyet venni magamnak, a rendszer nem enged. Hát legyintek rá, elvégre vasárnap van, ki a fene fog ellenőrizni. A Római fürdőn még doboz sincsen, hogy onnan vegyek.

Mégis jönnek, és leszállítanak Budakalászon. Itt már van doboz, veszek jegyet. Aztán kimegyek Bandihoz.

Tatán ismertem meg. Ez a tábor hihetetlen szerepet töltött be az életemben, egyre visszatérek a történeteihez. Sokat fociztunk Bandival (is), éveken át.

Kiérek hozzá. Nagyon szép házban lakik, körbevezet: vadregényes. Aztán leülünk, beszélgetünk. Spagettivel kínál meg fehér borral. A kormányról, a FIDESZről, az akkori ellenszelekcióról dumálunk. Nagyjából mindenről ugyanazt gondoljuk, és még a spagetti is jó.

Visszaindulok, de nem merek felülni, mert észreveszem az ellenőröket, és izgatottságomban csak Budakalásztól vettem jegyet. Közben bealkonyodik, szorongani kezdek. Felhívom Emát, utólag nem is értem, hogy miért – talán, hogy belé is belé verjem a frászt? Nem vagyok normális.

Ám az idő eltelik, felszállok a HÉV-re. A kalauz csak Budakalásznál jön, csodálatos. Még ketyeg a szívem, de már egyre nyugodtabban.

Július 6., hétfő

Nézem és nézem a Villa Esterházyt. Az udvaron két hála-oszlop, az egyiken a magánszemélyek, a másikon a cégek.

Van egy emlékszoba, szépen kitalálták, a könyvek mérettől függően vannak egy fapolcba belemélyedve, a falon az Esterházy-könyvtár tételei keresztbe. Jó koncept.

Mindegyik szobában egy fénykép Péterről, az „enyémben” az, amelyen a jobb kezét a szájához emeli – jellegzetes mozdulat. Érzem, hogy szeretve vagyok. Remélem, mind a vérpadig.

Ma érkezik Petra. Kíváncsi vagyok rá, hogy milyen „az életben”. Mintha az az egykori antológiabemutató nem az életben lett volna!

Mái Attila ír: itt vagyok egy fekete pólóban. Akkor jut eszembe, hogy találkozót ígértem neki a Cziniel-ben. Rohanok, nagy lihegve elnézést kérek.

Attiláról akkor írtam, amikor a Körkép-ről: nagyon tetszett a novellája. Mint kiderül, ez jól esett neki, azért hívott meg erre a kávéra. Jó, hogy ide tudtam rohanni.

Délután Darvasihoz kell mennem, de még mindig nem tudok jegyet venni online. Hát elindulok amolyan gondolomformán, de sehol egy vonaljegy. Végül egy pékségben, ahová betérek kérdezősködni, egy kedves lány kimegy a kocsijához, és nekem adja a vonaljegyét. Hálás vagyok érte.

Darvasihoz megyek. Elered az eső, nyomott idő lesz, de már a buszon ülök, aztán metróra váltok. Mire kiszállok, eláll, gyalog keresem meg.

Őt is Tatáról ismerem – meglepő, mi? Aztán ezer évig nem találkoztunk, aztán Marosvásárhelyen néhány éve. Most írtam neki is, megírta, mikor menjek.

Pannónia utca. Beszélgetünk nagyjából egy órát, vörösborral kínál, Fekete Ádám regényét ajánlja a figyelmembe. Most szabadult a ráktól, a fáradtság látszik rajta azért, de örülök, hogy jól van. Nagy író, kedves ember. Nem mindenki van így ezzel.

Mert van, aki nem is válaszolt a levelemre, pedig még tegeződtünk is korábban, új könyveiről is írtam, őszintén dicsértem, ahányszor csak alkalmam adódott. Nem viszonoznia kellene, csak kedvesebbnek lennie. Nagy feladat, úgy látszik.

Most egy másik kedves emberrel kell találkoznom, de addig még van négy óra. Felhívom Soó Évát, a villámhívás ellenére megígéri, egy félóra múlva lejön. A Pannóniában maradok, beülök a Pozsonyi kisvendéglőbe. Előtte még lefotózom Radnóti szobrát.

Mindenképpen szeretem őt, de most még Vas István elképesztő emlékiratainak hatására is. Azt hiszem, Vas sokkal jobb prózaíró, mint költő. Szeretem ugyan egy-két versét („Egyedüllét! Ifjúi bánat! / Te védj, egyedüli vitézség!”), de általában elég kulturálisaknak, életnedv-hiányosaknak érzem őket. A Nehéz szerelem azonban kétségtelenül remekmű: annyira elevenné, foghatóvá teszi a kort, amelyben él, hogy az ember csak ámul-bámul.

Éva is lejön, jót dumálunk: még Kolozsvárról ismerjük egymást, a férjével is találkoztam. Piero kedves olasz férfiú volt (az ember azt hinné, másfél olasz nincs is, de találkoztam már mogorvával is – ők sem egyformák). Azóta elváltak.

Este a Bambiban találkozom Szántó T. Gáborral. Őt is évek óta ismerem, talán még a barátomnak is mondhatom. Egy Látó-est kapcsán ismerkedtünk meg 2016-ban talán. Azóta segítettem, hogy egy regénye megjelenjen románul, és Ema készített vele egy interjút népszerű, Az író könyvtára című sorozatában. Andreát is megismertük, tavaly pedig nagyon türelmesek voltak hozzánk: a könyvfesztiválról jövet ellenkező irányba szálltunk fel a villamosra, és egy félórát vártak ránk.

Gábornak új kötete jelent meg: én is adok az enyémből. Természetesen a kormányváltásról beszélgetünk, meg minden egyébről. Meghívnak Agárdra, kérem, hogy várják meg, amíg Ema jön, ha lehet. Beleegyezik, aztán lekísér a HÉV-hez.

Már tudok vonaljegyet venni: a Budapest go megszánt, most már tudok vásárolni. Csak hát egyenként elég drága mulatság, több pénzem viszont nincs, amíg egy támogatóm, korunk Hatvanyja meg nem szán. De az még odébb van.

Július 7., kedd

Megakadtam a penzummal, ma csak nyolc oldalt sikerült lefordítanom. Olykor megakasztanak a bibliai idézetek és a fogalmak, sőt, egyszer maga a szerző: egy városnevet nem találtam, írtam neki, és kiderült, a szülei szülővárosát héberesítette. Hát erre nem jöttem volna rá, ha negyven évig bolyongok is a pusztában.

Ma Gács Annának kellett volna eljönnie, mert kíváncsi az emlékszobára. Végül írt, hogy mégsem jön, mert végre talált radiátorszerelőt.

Péterfy Sari viszont meghívott délutánra Szentgyörgypusztára. Nézem-nézem a menetrendet, végül mégis úgy döntök, kocsival megyek. Érdekes, mennyire tapadok egyes – rossz – szokásomhoz, például ahhoz, hogy nem vezetek Bukarestben vagy Budapesten. Bukarestben is megszegtem már, voltam szervizben meg autómosóban, de az is érdekes – illetve számomra inkább fájdalmas –, hogy mennyire megvisel az újraindulás. Százszor is megnézem az útvonalat, szorul a szívem, szinte imádkozom.

Na de aztán mégis elindulok. És csodák csodája: minden baj nélkül megérkezem, csak a ház előtt fog el a pánik – mintha túl közel lenne a patak. Megkérem Sarit, parkoljon le helyettem.

Saroltot évek óta ismerem: a Kriterionnál 1997-ben jelent meg a Halálpatak című kötet: Kovács András Ferenc válogatott Áprily verseiből. Akkor mentünk Parajdra valamilyen rendezvényre, és ott találkoztam először Jékely Adrienne-nel és Péterfy Lászlóval, meg Sarival. Mindannyian nagyon kedvesek voltak, egy évvel később a Rigótemető is megjelent, Jékely Zoltán kötete szintén KAF válogatásában, aztán több Áprily- meg Jékely-konferencián voltam – egyszóval szünetekkel, de egyfolytában találkoztunk hol Pesten, hol Kolozsváron, hol Parajdon.

Sari körbevezet Szentgyörgypusztán Reginával, ezzel az érzékeny, visszafogott teremtéssel, a nagyobbik lányával. Elgondolom, hogy köt ki egy ilyen szép helyen egy ember a Trianon-nemzedékből, tehát aki még a Monarchiában született, és Trianont felnőtt fejjel éri meg. Szerencsés, hogy ide kerül, itt vesz házat, itt élhet öregkorára, de nyilván minden házat odaadna azért az Erdélyért, amelyet megismert.

Ott azonban nem ilyen nosztalgikus húrokat pengetünk, hanem padlizsánkrémet eszünk, és azon nevetünk, hogy az itteniek nem tudják, mi a vinetta, és a lapítót vágódeszkának hívják. Sari onnan ismeri ezeket a transzilván zamatú szavakat, hogy édesapja erdélyi.

Péterfy Laci kilencen éves, de még lejár úszni a Dunára. Amikor bemutatnak neki (már nem ismer meg) néhány román szót is mond: emlékszik benne valami.

A vinetta, az avocadokrém meg a céklakrém csodálatos, a kenyér finom: jóllakok. Még megvárom Szilárdot, a Sari férjét, aki valami munkahelyi ügy miatt éppen Pesten van, aztán indulok is: nem szeretek sötétben vezetni.

Holott ezt a rögzültségemet is át kell hágnom: Ema 22-ére vett repülőjegyet, és éjjel fél tizenkettőkör érkezik. Igazán kedves dolog lenne, ha elébe mennék, azt is tervezem.

Július 8., szerda

Ma Kis Jánoshoz készülök. Talán húsz éve is ismerjük egymást: egy Erasmusszal jöttem Pestre, akkor kerestem fel, már nem is tudom, hogyan, mindenesetre ismeretlenül. János kedvesen fogadott, elegánsan vizsgáztatott, aztán még írást is kért tőlem a Beszélőbe.

Erre-arra találkozunk: egy Sas utcai vendéglőben, a Millenárison, Isten tudja, hol. Most magukhoz hívott meg. A Moszkva mellett laknak, kissé fújtatok, mikor megérkezem a ház elé.

János a harmadik csengetésre nyit ajtót, igaz, szokásomhoz híven korábban érkezem. Nagyon szép kis tömbház, a lakás is tágas, levegős. Pogácsázunk és teázunk, és közben az ex-kormány tagjait taglaljuk, János ismert néhányat közülük. Közben megérkezik a felesége is, ő is szól néhány szót hozzám, aztán elvonul.

Még pogácsázunk és teázunk, megint előkerül néhány volt miniszter. Ezek olyanok, mint a szeretet: soha el nem fogynak. Végül elbúcsúzom.

Felhívom Farkas Jenőt, persze messengeren, a román számomról nem tudok hívni magyart. Rejtélyes egy dolog a technika, legalábbis számomra mindenképpen.

Nem érem el. Horváth Györgyit, akivel nyolckor kellene találkoznom, de addig még három óra van, elérem ugyan, de nem tud hamarabb jönni. Elhalasztjuk a rendez-vous-t.

Július 9., csütörtök

A Városmajorba kell mennem, Grecsó-Beck koncertre. Krisztián nagyon kedvesen meghívott, szakmai jegyet is hagyott a számomra.

A Moszkvára szervezem tehát a Németh Attilával történő találkozót. (Széll Kálmán teret nehezemre esik mondanom.)

Németh Attila a Hubay Miklós emlékének szentelt Elveszett Paradicsom Alapítványnál dolgozik, nemrég levélben keresett meg, hogy lefordítanék-e néhány drámát. Igent mondtam, ezért találkozunk: a részleteket beszéljük meg. Kimért, visszafogott úr, irodalomról beszélgetünk. Aztán elbúcsúzunk, én meg indulok a koncertre.

Igazán szép koncert, érződik a két ember közötti barátság meg az ellenpont is. Beck spontánabb, nemtörődömebb, de nagyon jól csinálja, rokonszenvesen. Krisztián megfontoltabb, de korántsem merev.

A végén unikumozunk: a cég támogatni kívánta őket, ők viszont azt mondták, legyen akkor össznépi a dolog. És lett is, és milyen finom! Fotózkodunk egyet, szép fénykép lett, Grecsó vigyorisárga pólóban.

Július 10., péntek

Tartom a penzumot. A regénnyel nehezebb dolgom van, sétálok a házban, és magamban beszélek, hogy ötleteim támadjanak. Így aztán van, hogy alig írok két oldalt, máskor ötöt is akár. A lényeg, hogy haladok.

Zsúfolt nap. Délután Radnóti Sándorral találkozom a Smúz caféban, utána Szilágyi N. Zsuzsához megyek vacsorára, végül Bedecs és Boka Lacival nézzük a meccset a Budapest Gardenben.

Radnóti bottal érkezik. Tudtam, hogy beteg (két éve Pécsett jártunkkor, amikor feljöttünk, hogy Ema interjút készítsen Forgách-csal, üzentem neki, de azt írta, operációja volt), ez a látvány mégis meglep. Amikor először jártak Kolozsváron, délceg, dús göndör hajú férfi volt, azóta is így élt az emlékeimben.

A tulaj boldogan üdvözli, úgy tűnik, rég nem járt ott. A székébe ültem, mint kiderül: a café úgy jutalmazza törzsvendégeit, hogy széket kapnak, csak hát én ezt nem vettem észre.

Mindenféléről beszélgetünk: Rézről, Kántor Péterről, Balázs Béláról, Krasznahorkairól. Meg Vas Istvánról, akinek az emlékiratait éppen most olvasom. Megegyezünk, hogy jobb prózaíró, mint költő. Szép délután.

Loholok Zsuzsához. Ő a Krisztinán lakik, spagettivel és vörösborral kínál. Évfolyamtársam volt, aztán kollégám, édesapja a tanárom: régóta ismerjük egymást. Az eltelt időben mindkettőnknek megnőtt a lányunk, az enyém már anya is lett. Van miről beszélgetnünk.

Elrobogok a Budapest Garden felé. A Lacik kioktatnak, hogyan kell Ferihegyen várni valakit (Shell kút, aztán indulási oldal), végül meccset nézünk. A spanyolok megverik a belgákat, amit mérsékelten sajnálok. A focihoz már csak lecsavart lázakban égek.

Megígérik, hogy másnap meglátogatnak: kíváncsiak a Villa Esterházyra. Várlak, mondom, aztán HÉV-re ülünk Boka Lacival, és hazamegyünk, mint a legények a tizenkilencedik században.

Július 11., szombat

Ma meg is jönnek. Bedecs Laci Pilóta-kekszet és kólát hoz, Boka Laci kávét rendel. Bedecs Évával érkezik, Laci Andreája külön kocsival fut be néhány perc múlva.

Körbevezetem őket, kimegyünk a szobám melletti kerek placcra. Némileg szorongok, a házirendben azt írja, nem lehet partizni, de hát egy kóla meg a keksz csak nem számít mindjárt partinak. Beszélgetünk, aztán elmennek: Boka Laci siet valahová.

Én pedig Puskás-Vajda Zsuzsával ebédelek. Zsuzsát az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemen ismertem meg, akárcsak Dusza Lacit, aki most Balatonalmádiban él, és kezdetben naponta felhívott, hogy felszalad Pestre, de nekem, a nagy találkozónak, sose volt jó. Végül megállapodtunk, hogy hétfőn összefutunk: én egy Esterházy-dokumentumfilmre megyek a PIM-be, s az Ibolyában megiszunk valamit.

A Pozsonyi kisvendéglőt javaslom Zsuzsának: Péterfy Sari is emlékezett rá, és megerősítette érzésemet, hogy nem drága hely: ugyanaz a kockás abroszos intézmény, ami volt. Én sztrapacskát rendelek, ez már akkor is bevált, amikor Soó Évával találkoztam, utána Zsuzsa meghív fagyira. Szilvásat rendelek, egész szilvákkal. Megfizethetetlen íze van.

Zsuzsa különben valóságos unikum: egyike azoknak az erdélyieknek, akik nem lettek mérgesek és Orbán-rajongók. Fantasztikus ember minden szempontból.

A változás és változtatás esélyeit latolgatjuk. Elmesélem neki, hogy Boka Laciék előző este szinte senki új esélyessel nem voltak elégedettek. Sajnos ő is el tudja képzelni, hogy jó okuk van rá.

Hazaérek, Petra azt kérdezi, lemennék-e vele meg az unokanővérével a Duna-partra. Kezdetben nemet mondok, de aztán ráveszem magam: miért lennél lusta, hallom a barátnőm hangját. Úgyhogy elindulunk.

Petra unokanővére humoros, laza ember, és természetesen ellenzéki (mármint nekem itt eléggé természetesen, kevés FIDESZ-rajongóval találkoztam, otthon bezzeg!) Jól beszélgetünk, miközben a partra megyünk, és megérkezünk a Fellinibe.

Ez viszont káprázatos egy hely, a Duna-part, a burgerek és a fröccsök bűvöletében. A zene halk, jó (az ordító zenét mint ajzószert eddig kizárólag Romániában tapasztaltam), a társaság érdekes: pihenni vagy szórakozni vágyó kettenhárman. Vagy többen.

Július 12., vasárnap

Izgatottan várakozom: Gálfalvi Ágiék hoznak az új kötetemből, a nagy találkozásokban ugyanis minden példányom elfogyott. Meg is érkeznek 11 körül, elhozzák a könyveket, aztán mennek tovább a Balatonra.

Elindulok Árkossyék felé. Ez a barátság is nyughatatlan lényemnek köszönhető. Kolozsváron Prospero páholy címmel beszélgetés-sorozatot szerveztem a Györkös Mányi Albert Emlékházban olyan színészekkel-énekesekkel, akik egykor Kolozsváron játszottak, de ma már külföldön élnek. Toszó Ilonát is meghívtam egy alkalommal, aki férjével, Árkossy Istvánnal érkezett. Amikor a beszélgetés véget ért, István megszólított: Ilának még millió története van, nem adnék ki egy könyvet róla? Akkor még a Prospero könyvei sorozatot is szerkesztettem az Ábel kiadónál, elvállaltam, s a kötet 2024-ben meg is jelent.

Azelőtt azonban vagy kétszer is Iláéknál laktunk, külön lakosztályunk volt, fejedelmi módon láttak vendégül. Mindenről lehetett velük beszélgetni, hiszen annak a korszaknak voltak a felnőtt tanúi, amelyben én gyerekeskedtem.

A magam módján megyek hozzájuk. Előkészítek egy szép golyóstollat, s azzal biztatom magam, hogy majd útközben veszek még valamit. A Szentlélek téren Fornettit látok, de azt túlságosan egyszerűnek érzem. Kikeresem, hogy a közelükben van egy Erdőalji ábécé, arra gondolok, majd ott. Később gyanút fogok, megint rákeresek: egykor zár, és már fél kettő.

Én viszont már a buszon vagyok. Leszállok, elkezdek feléjük menni, de olyan az építkezés a Kapaszkodó utca körül, hogy a GPS mindegyre zsákutcákba visz. Egy hölgytől, aki éppen akkor áll ki a garázsból, megkérdezem, merre menjek, ő eligazít. Végre megérkezem.

Ismét jól beszélgetünk, rég nem láttuk egymást. Mindketten jól vannak, kedélyesek, szolgálatkészek. Egyetlen gesztusukkal sem utalnak arra, hogy többet vártak, mint egy golyóstollat meg egy kötetet. Szégyellem magam.

Július 13., hétfő

Este dokumentumfilmre megyek: Esterházyról készült tíz évvel ezelőtt, a halála előtt nem sokkal, és az idén még hozzávettek egy részt, legalábbis így értem.

Előtte azonban Zakariás Lórival találkozom. Őt ezer éve ismerem, még Kolozsvárról, s egyik nap, amikor kitettem valamit, rám írt, hogy itt vagyok a Villában? Hát hiszen ő gyakran biciklizik itt el a lányával, ha ezt tudja! Hát gyertek el egyszer, mondom.

Ma eljönnek. Már azt sem tudom, honnan ismerem, csak azt, hogy a világtörténelmemből. Azért a többes szám, mert a lányával, Lilivel. Kedves kamaszlány.

Körülnéznek, Lóri már volt itt, éppen az e nyári eseményen, Miklóst is kérdezgette Esterházy kocsijáról. Fóton él, egy kiadónál dolgozik. A ritka erdélyiek egyike, aki nem dőlt be Orbán demagógiájának.

Mindketten megváltoztunk, mégis mindketten ugyanolyanok maradtunk. Barátokként búcsúzunk.

Elbandukolok a HVG-hez. A térképen egyszerűnek tűnik, mégis ott bolyongok a Mexikói úton, amely maga egy labirintus. Végül megtalálom a szerkesztőséget, Gyükeri Merci jön le értem, fent Köves Pál vár.

Van ugyanis egy Szeretettel külföldről című rovat az online-on, amelyben én vagyok a romániai, és Pali (máskor, ritkábban, Merci) fogja ki, amit írok.

Vízzel és kávéval kínálnak, a konyhában összefutok Szabó Tibor Benjáminnal, akit még Békéscsabáról ismerek. Hív magához – ő a HVG kiadó igazgatója.

Leülünk a társalgóban Mercivel és Palival, beszélgetünk, de a társalgás hamar kimerül: nincsenek közös élményeink. Átmegyek Tibihez. Vele aztán vannak: nemrég bukkant ki az Orbán János Dénes-ügy, akit mindketten ismerünk, és korai köteteit mindketten jónak tartjuk. Több „vigilante”-től az különböztet meg, hogy mi olvastuk azokat a köteteket, és nem tagadjuk meg utólag a tehetséget.

De hát Tibivel sem lehet a végkimerülésig beszélgetni: ajándékoz két könyvet, aztán búcsút veszünk.

Hattól a film. Be kellett jelentkezni egy google-drive-on, egyébként ingyenes volt a „jegy”. Márkus Kata és Ruszthi Zsolt filmje szép, jól szerkesztett munka. Látni Pétert, amint sétál és beszélget, megdöbben, hogy XY hogy beszél a kutyájával, „ha én kutya lennék…”, mondja, ráadásul Ramszesznek hívják az ebet. Beszél Dés László, akitől az átírt bon mot is származik: „Mi a különbség Isten és Esterházy Péter között? A különbség jól látható: Isten mindenütt ott van, ezzel szemben Esterházy Péter is mindenütt ott van, csak itt nincs.”

Bán Zsófia, Szabó T. Anna, Tóth Krisztina, Csaplár Vilmos, Darvasi László, Dragomán György, Esterházy Márton, Grecsó Krisztián, Kulcsár Szabó Ernő, Németh Gábor, Parti Nagy Lajos, Péterfy Gergely, Závada Pál – ők beszélnek nagy testvérükről-barátjukról-pályatársukról. Egyébként Péter tényleg nagyobb volt Mártonnál. 😊

A végén még arra is ráveszem magam, hogy odasettenkedjem Ruszthy Zsolthoz, és megkérjek valakit, hogy készítsen rólunk egy képet.

Még estébb, Dusza Lacival az Ibolyában. Remek beszélgetőtárs: világot járt, kedélyes, okos. Megiszunk néhány fröccsöt, aztán megéhezünk, és átmegyünk a Batthyányra, ahol Laci tud egy remek helyet. Tényleg remek hely, kiváló lecsót eszem, a háziak nagyon kedvesek, készségesek, előzékenyek.

Ahogy egyszer kimegyek a mosdóba, Kántor Laciba ütközöm. Valahonnan tudtam, hogy a Batthyányn lakik, de azt nem hittem volna, hogy találkozunk. Ő is meglepődik. Az asztalunkhoz ül, beszélgetünk vele is. Aztán elbúcsúzom, hogy érjem el a HÉV-et, Dusza Laci elkísér. Bedecs, Boka, Dusza, Kántor. Arra jutok, hogy nagyon sok a Laci, minden bokorból előugrik egy.

Január 14., kedd

Fáj a lábam. Az az egykori kavics, amit még Krisztiánék koncertjén söpörtem le a talpamról, felsértette. Duzzadt, lüktet.

Nem szívesen zaklatom Miklóst ezzel, de hát nincs magyar állampolgárságom, a sürgősségre röstellek menni – marad ő. Megírja, hogy holnap 11 körül jön egy nővér. Addig is, gondolom, nem árt, ha nem bóklászom semerre. Petra is szól, hogy a családjában sok az orvos, ha esetleg szükség lenne rájuk.

Így hát ma itthon ülök. Egészen remek foglalkozás annyi rohangálás után – rájövök, hogy lelkileg is szükségem volt rá. Folyton találkozni, reagálni, impulzusokat fogadni túl sok.

Most nem ezért mondom le az Ascher Tamással való találkozást, hanem ezért a fránya lábamért.

Január 15., szerda

A regény vége felé az író olyan szenteket idéz, akikről soha nem hallottam, Antiochiai Szent Ignácot például. Rémülten írok egy kolozsvári katolikus hölgynek, segítsen a szegény fordítón. Ő segít is, mehetek tovább.

A regény is alakul, mint púpos gyermek a prés alatt. Már az utolsó oldalakat írom, ha befejezem, elküldöm Imrének (Balázs Imre Józsefnek), lelkem jobb felének, aki szelíden, de kíméletlenül őszinte.

Ma megérkezik az asszisztensnő. Tegnap egy olyan hölgyre gondoltam, mint aki a Száll a kakukk-ban szerepel – ehelyett megjelenik egy csinos, kedves lány. Ellát, megnyugtat, hogy nincs se fertőzés, se gyulladás, megadja a számát. Igazán csodálatos.

Délre meghívom Soó Évát, aki kíváncsi a szobára. Megnézi, csodálja. Aztán elmegyünk az Allegrettóba ebédelni. Petrának mondom, hogy ma neki adom az ebédem.

A vendéglőből lemegyünk a városba (vagy fel-?) Károlyi Csabával kell találkoznom a Kiadóban. Előtte bemegyek az Írók Boltjába, veszek a kötetemből, és megveszem Tompa Andi új regényét is.

Csaba a régi: sportos, kedélyes fiú, a legpontosabb és legmegbízhatóbb szerkesztők egyike. Tervezünk, beszélgetünk. Balla Zsófiék, Láng Zsolt, Kis János, Radnóti kerül szóba, és sok minden más. Aztán elbúcsúzunk.

Július 16., csütörtök

Fekete Vincével találkozom, szintén a Kiadóban. Ma már nem megyek az Írókhoz.

Vince fölöttem járt az egyetemen, sokat fociztunk együtt. Később, amikor a Serény Múmia szerkesztője lett, sokat közölt engem, rengeteget beszélgettünk. Nem kell sokat keresnünk az összekötő gemkapcsokat.

Kislánya született, most tehát újra kezdő (újrakezdő?) apa. A Moszkva körül laknak, gyalog jött a Kiadóba. Én persze már ott voltam: korábban érkezem mindig. Két kötetet is kapok tőle, kedves dedikációval. Én is adok, persze.

Aztán vacsora Balla Zsófiéknál. Zsófiból írtam a doktorimat, ami neki, az ő szorongó maximalizmusának, nem tetszett. Isteni pörköltet főznek, hozzá krumpli, rizs. Vörösbor. És KAF, Visky, Krasznahorkai, EEsterházy, Cselényi Béla. Energiák koccanása.

Július 17., péntek

Koszta Gabi feljön Pécsre. Amikor először írtam neki, azt válaszolta, ő nyugdíjas, ingyen utazik. Az Allegrettóba megyünk.

Hadd írjak itt egy kis ódát ennek a vendéglőnek. Mindig készségesek, kedvesek, foglalkoznak a vendégekkel, ami korántsem általános, holott annak kellene lennie. Az étel éppen olyan jó, mint az ital, az árak sem látszanak csillagászatinak.

Gabi felhív: megérkezett Pestre, most száll fel a HÉV-re. Néhány perc múlva elindulok a megálló felé. Gabit a HÉV rómaifürdői korlátjánál fedezem fel, amint keres valamit a táskájában.

Örülünk egymásnak, és elindulunk a strand mellett a vendéglő felé. Közben fordításról, versről, KAF-ról, Zsófiékról, Balassa Péterről beszélgetünk. Akárcsak akkor, amikor megérkezünk, noha akkor még Görföl Balázsról is.

Számomra nagyon fontos volt ez a fiú: életem egyik legnehezebb időszakában reagált a verseimre a Jelenkor szerkesztőjeként, és éppolyan pontosan, mint Károlyi Csaba. Ráadásul nemcsak egy tömör „jót” küldött: rövid leveleiben mindig volt egy mondat, amelyik pont annak a versnek, arról a versről szólt. Barátomnak érzem így virtuálisan, noha két éve személyesen is találkoztunk, de hát ez túl kevés az igazi személyességhez.

Én az Örsre loholok: régi barátomhoz megyek ki Gödöllőre. Krisztinával a Krónikánál ismerkedtünk meg és lettünk örökre barátok.

Különbözeti jegyet vásárolok, ahogy odaérek a Batthányra, aztán az Örs felé indulok. Ott pedig felülök a gödöllői HÉV-re.

Krisztina már telefonon azt javasolta, menjünk el együtt egy erdélyi tárlatra, amely éppen aznap nyílik. Hát menjünk. Kissé korán érkezem, sétálgatok. Már azt hiszem, itt nincs is egy csöndes, árnyas hely, amikor hirtelen elém áll egy. Senki sincs, csak a lugas fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.

Felhívom Krisztinát: mehetek hozzájuk. Felhajtom a fröccsöt, elindulok. Nagy ház, de a macska, amelyik mellém huppan, hát az valami lenyűgöző. Maine Coone (ezt most tudom meg, a gép előtt, ott csak hüledeztem), és akkora, hogy az hihetetlen. És még nagyobb lesz!

Elmegyünk a tárlatra. Szentes Zágon csodálkozik – én is meglepődnék, ha magamat látnám. Gémesi György rövid beszédet mond, a galéria tulajdonosa se beszél mellé.

Odalépek Incze Mózeshez, húsz éve készítettem vele egy interjút a kolozsvári rádió számára. Nincs túlságosan meghatva – én se lennék.

Úgyhogy minden tökéletes. Visszamenvén a Lidl-be térünk, óriási dinnyét kell hazacipelnem, nagy lovagiasan szuszogok alatta. Krisztina húst és sajtot süt, bort iszunk. Közben hazajön szép, csendes lánya, Boró – a fiát, Zsombort már korábban megismertem, az sem egy hangos ember.

Aztán elindulunk a megállóba. Krisztina Zsombor kulcsait kapja fel, és a kulcsokat válogatja nagy lelkinyugalommal. Én már robbanok szét, de hát hány barátja van az embernek? És hány agyvérzése lesz?

Végül pompásan elérünk, még várnunk is kell. Felszállok.

Július 18., szombat

Ma Zoltán Gábort várom az Allegrettóban. Mint mindig, korábban érkezem, úgy lesem. Egyszercsak megjelenik biciklin, de tovább is gördül. Megyek utána, de már az utca végén van.

Aztán mégis visszatalál. Egy nagyszerű bicikliútról mesél, mely Budapesten kezdődik, és a Pilis után Budapesten végződik – ha jól értem, persze. Morcsányi Gézáról beszél meg Mészárosról, a Kolozsvári Könyvhétről, ahol az egyik fiával együtt volt. Talán a kisebbikkel.

Elnézést kérek, hogy idecibáltam, de gyakori találkozóim mindig Pestre visznek. Semmi gond, mondja, ez éppen jól jött neki. Hát ez nagyszerű.

Este Petra búcsúfröccsre hív: holnap elmegy, véget ér a rezidenciája. Jó volt vele pedig, mindenben megegyeztünk, nem voltak kiszámíthatatlan gesztusai vagy érthetetlen felcsattanásai, segítőkész volt és alázatos Esterházy szellemével. Sokat beszélgetünk, mélyebben, mint a mindennapi kávék mellett.

Július 19., vasárnap

Eszembe jut, hogy nem kívántam öcsémnek boldog születésnapot – elvesztem a talpamban. Július 15-én született, gyorsan írok neki egy üzenetet a Whatsappon.

Délután Kiss Csabával találkozom a Csigában. Ő ajánlja a helyet, meglehetősen tetszik nekem is.

Csabát Miskolcon ismertem meg, akkor még színházigazgató volt. Marosvásárhelyi különben, ennek következtében mindenkit ismer, akit én is, és többnyire én is tudom, kiről beszél ő. Nemrég láttam róluk (róla és a feleségéről, Györgyi Annáról, meg a két lányukról) egy nagyszerű kis filmet az Erdély TV-n.

Most is jól dumálunk Salat Lehelről, Sopsits Árpádról, Lóról (Bíró Józsefről, aki Kolozsváron színész). Lehel Miskolcon, évekkel ezelőtt remek műsort készített a verseimből. És még ezer dologról: az Orbán- és a Tisza-kormányról, egyebekről.

A találkozó előtt leszakad az ég, én beiszkolok a Csigába, Csaba felhív Messengeren: „Nem erről volt szó!” Isten becsapott.

Este Sándorhoz megyek. Halmosi Sándort vagy húsz éve ismertem meg: Németországban élt még, turnét szeretett volna szervezni Erdélyben, elvégre szatmári, és Zsiga (Papp Sándor Zsigmond) engem ajánlott mint helybéli költőt. Most azért megyek hozzá, hogy a vébé-döntőt megnézzem.

A vébével furcsán vagyok különben: már nem tudok izgulni, csak szentségelni, ha leülök megnézni egy meccset. Ezen a meccsen aztán nincs is mit izgulni: minden idők legunalmasabb döntője. Passzolgatnak, alig lőnek kapura (az argentinok egyszer sem!), borzasztó.

Mindenesetre annyira elhúzódik, hogy hiába keres Boltot: nincsen – mindegyik a döntő nézőit szállítja. Végül hazavisz kocsin, aztán bejön megnézni az emlékszobát. Kettő körül kerülök ágyba.

Július 20., hétfő

Möcsögével találkozom. A FB-on találtunk egymásra, lájkolta a posztjaimat, aztán meghívott magához is bennünket a tavalyi könyvfesztivál idejére.

Egy olasz étterembe megyünk. Azzal kezdi, hogy ő fizet, aztán a rezidenciáról kérdezget. Lelkesen válaszolhatok, amíg egyszer azt nem mondja, hogy úgysincs nekem olyan tudásom, amivel a piacon megélnék, arra pedig, hogy de hát hisz én harminc éve dolgozom, csak legyint: mindig az adófizetők pénzén éltem.

Lebénulok, úgy hallgatom tovább, hogy tudom én, hány millió egy olyan villa bére, amelyben lakom? Én pedig megkapom csak úgy.

Hát mindegy, rendelünk. A pincérbe egy fehérbor kapcsán köt bele, amelyet az ajánl nekünk, de Möcsöge tudja, hogy annak bizony gyöngyöznie kellene a hidegtől, ez viszont kritikán aluli. A pincér már sok gasztrokritikust látott, szkeptikusan helyesel.

Kijön a számla, Möcsöge ígéretéhez híven fizet. Aztán elkezd üvölteni arról, hogy Párizsban egy croissant olcsóbb, mint itt, a Rákóczi téren, még az eurós árakat is kívülről fújja.

Végül kijelenti, mennyire örül, hogy találkoztunk. Én is nagyon, elvégre túléltem.

Július 21., kedd

Délután Kardos Daniékkal találkozom a Mai Manó caféban. Édesapja, Kardos G. György Jutalomjáték-áról többször írtam, egyik kedvenc könyvem a látásmód humora meg a nagyszerű, összeszőtt színházi történetek miatt. Közben azt is láttam, hogy a felesége, Claudia a román cikkeimet is lájkolja. Mint kiderül, kolozsvári születésű.

Mindketten tündéri emberek, remekül lehet velük beszélgetni bármiről. Megbeszéljük, hogy ha Pesten járok, keresem őket, találkozunk.

Este Vámos Miklósékhoz megyek vacsorázni. Vagy öt megálló után leszállok, a számozás már közel látszik lenni a címhez. Még egy negyedórát gyalogolok.

Kedvesen fogadnak, holott bennem van bizonyos megilletődöttség, elvégre Miklós közismert, és különben is, a ház felügyelője. De könnyen oldódom, felszabadultan beszélgetünk többek között A nagy mű-nek arról az adásáról is, amelyben Miklós volt a meghívott a Lehetetlen című műsor kapcsán.

Július 22., szerda

Ma érkezik Ema, előre izgulok az éjszakától, a sötéttől, a Shell kúttól és nagyjából mindentől. Hajós Erikával találkozom az Allegrettóban, akivel tizenkét évig osztálytársak voltunk, mondanom sem kell, hogy Kolozsváron.

Vele aztán még inkább van, miről beszélnünk, nem is találkoztunk vagy hat éve. Mindig felszabadult, jókedélyű lány volt, ez hálistennek mit sem változott. Három lánya közül kettő már kiröpült, csak a legkisebb maradt. Érik erősen. 😊

Este felhív Ema: a Wizzair késik. Először egy órát mondanak, aztán hármat: fél tizenkettő helyett fél háromkor érkezik.

Lefekszem, de nem tudok aludni, egy órát forgolódom. Aztán ismét elmondom Emának, hogy az induló oldalra menjen, egy emelettel feljebb.

Valahogy eljön az idő, elindulok. Tankolnom is kell, megyek végig az éjszakai Budapesten, mint egy fej nélküli lovas. Úgy is érzem magam.

A shell kútnál azonban egy magas férfiú kérdez valamit. Beszédbe elegyedünk, és mire Ema hív, hogy megérkezett, már barátok is vagyunk.

Nagy büszkeséggel tölt el, hogy kijöttem érte, és még nagyobb örömmel, amikor meglátom apró, elegáns, japán alakját a reptéren. Vezessen ő?, kérdezi. Vezess, ha tudsz, válaszolom.

Hajnalban érünk haza.

Július 23., csütörtök

Figyelem, ahogy rendezkedik a lakásban: minden tisztább, világosabb, áttekinthetőbb, nyitottabb. Azelőtt csak a B-s Lacikkal mentem ki a kertbe, és minden ajtót szigorúan zártam, a szobák közöttit is. Éjszaka különben is szorongtam enyhén, Ema azonban azt mondja, megérti: nagy elszigeteltségben élek itt. Most már lazább vagyok, felszabadultabb és boldogabb.

Este az „erdélyi ellenzékkel” találkozom a Margaret presszóban. Sokan külföldön élnek, Bottoni nem is erdélyi (igaz, a felesége, Réka viszont az), de mindannyian nagy FIDESZ-bírálók és vidám népek vagyunk.

A beszélgetés hamarosan meglehetősen szakszerűvé válik, bizottságokkal, tanácsokkal, direktívákkal és más ilyenekkel. Nem vagyok jó direktívás, hát eljövök.

Július 24., péntek

Befejezem a fordítást!!! El is küldöm Markónak és Hajdú Áronnak, a Bookart igazgatójának. Béla már érdeklődött is, bár nem sürgetett, vagy csak nagyon diplomatikusan.

Nagy kő esik le a szívemről: a végén minden fordítás kaloda és kényszer, egyre kevésbé gyönyörűség. Én legalábbis így vagyok vele.

Ma van a szülinapom. Emával a Fellinibe megyünk. Korábban én az Allegrettóba, támadt ugyanis egy fantasztikus(nak tűnő) ötletem: megkértem Miklóst, hozzon össze Esterházy Mártonnal, aki ma egyre ígérte a találkozást. De aztán lemondta, mondván, hogy összecserélte a napokat. Lógó farokkal érkezem haza.

Szóval, Fellini. Csodálatos hely ismét, Duna-part, fivérek élő zenét játszanak. Egyszerre megjelenik egy nálam egy tízessel fiatalabb hölgy, és éktelenül elkezd kiabálni egy mellettem ülő férfival. „Én itt leestem egy hintáról! Megint csak magaddal törődtél!” Azzal magával ráncigálja a kisfiút, aki a kezét fogja. A kislány nagyobb, az marad az apjával.

Ilyen jelenet az én életemben is volt, noha durvább azért. Öcsémet édesapám ráncigálta el, én édesanyámmal mentem. Nem jó ez senkinek, főleg a gyerekeknek nem.

De az idill folytatódik: a Duna ott van, gyertyák gyúlnak, sötétedik, mellettem Ema. Nagyon szép minden. A XXI. századi tájleírásban leszek 54.

Július 25., szombat

Ma Szentendre. Ema jónéhány éve járt ott, és nagyon megörült, amikor kiderült, hogy a HÉV oda megy.

Az ő „örülési jelenetei” egyébként nagyon meghatóak. Felragyog az a gyönyörű fekete szeme, az arca átszellemül, és elkezd tapsikolni, mint egy gyermek. Imádom.

Most azonban ő is kínlódik a jegyvásárlással. Tegnap este kezdte el, ma folytatja. Ő sem tudja, hogyan, de végre sikerül.

Kimegyünk a HÉVhez. Nekem hirtelen eszembe jut, hogy nincs nálam sem a pénztárcám, sem a jogsim, holott a jogsimat adtam meg igazolványként, a bérletem meg a pénztárcámban van. Visszaszaladok.

Most már a HÉVen vagyunk, azt viszont elfelejtettem, hogy Békásmegyeren le kell szállni, s ugyanarra a vágányra jön a szentendrei. Na, ezen is túl vagyunk.

Szentendre egy látszatvároska, mint Salzburg. Minden csillog-villog, minden a látványra játszik.

Tanakodunk, merre induljunk, aztán elindulunk a Ferenczy Múzeumot jelző tábla felé. A nagyon kedves hölgy a pénztárnál felvilágosít, hogy egy jeggyel egy csomó múzeumot meg tudunk látogatni, térképet is mellékel. Ráadásul én az újságírói igazolványomnak köszönhetően ingyenjegyet kapok.

A múzeum gyönyörű. Nekem Ferenczy Noémi Nővérek című műve a legkedvesebb, káprázatos és megnyerő ugyanakkor. De Asszonyi Tamás bronzszobrai is nagyon szellemesek, az egyik kutat élőben is megnéznénk. Szántó Piroska Csontzenéje is remek.

Emának megtetszik egy szatyor, forgatja, biztatja magát, hogy spóroljon. Megveszem neki, és az év szerelmesének érzem magam.

Már a leszálláskor küldtem egy hangüzenetet Miklós Ágnes Katának, hogy itt vagyunk, találkozhatunk talán. Néhány óra múlva válaszol, amikor a Vajda Lajos Múzeum előtt Emára várakozom, aki benézett a helyi zsinagógába. Az én porcióm két múzeum egy nap.

Megbeszéljük Katával, hol találkozunk, Ema is előkerül. Kata bevisz az egyik mediterrán vendéglőbe a sok közül, nagyon jól főznek, jó a hangulat is. Ema közben elrohan az Anna Margit-Ámos Imre múzeumba, már kihozzák a gulyását, mire visszajön, még ki is hűl némileg.

Ebéd után megnézzük Asszonyi kútját a Lázár cár téren. Előzőleg Kata elmeséli (amíg Ema bolyong), hogyan tette előbb Dumcsa János, aztán a szocializmus Szentendrét egy Patyomkin-városkává. Akárhogy is, szép város, bár másként, mint Kolozsvár.

Öt körül jövünk el, hatkor ugyanis találkoznunk kell az egykori évfolyamtársaimmal, illetve néhánnyal közülük. Kicsit aggódom, mert rossz látni, ahogy Ema egyedül marad, noha tud egyedül lenni, elfoglalja magát, de mégis.

Aggodalmam azonban fölösleges. Zsuzsa, Juli és Tünde annyira ügyelnek arra, hogy egyetlen szó se szóljon csak magyarul, hogy Ema teljesen befogadva érzi magát, és megszereti őket. Úgy tűnik, ők is őt.

A Hadikban ülünk, eszünk, iszunk, beszélgetünk. Végül hazavillamosozunk és -HÉVezünk.

Július 26., vasárnap

A regényt is befejezem! Most jövök rá, hogy néhány szót kell szólnom a munkarendemről. Korán kelek, hét már késő van nekem, és délelőtt folyamatosan dolgozom. Egykor megjön az ebéd, addig az íróasztalnál ülök, akkor viszont kirajzok ország szerint tova.

Ez persze csak az első változat, mint Imrétől megtudom, aki finoman jelzi kifogásait, de nagyjából elégedett. Hát akkor még egyszer megpróbálom, mint Santiago Hemingway regényében.

Ez jellemző: amíg Ema nem jött, még a strandon sem voltam, pedig itt van egy lépésre. Most azonban kimegyünk, délután: azt javasoltam, várjuk meg az ebédet. De mivel az ebéd egykor jön, kettő után érünk ki. Már minden tele, letelepedünk a fűre, aztán fürdeni megyünk.

Óriási strand. Nincs az az érzésem, mint Romániában szinte mindenütt, hogy a lábamhoz-hátamhoz ér egy másik ember, s hogy a pokrócunkat nincs hova tenni. És főleg nem tombol a zene, ami Romániában szinte követelmény: harsogó manelékre (egyfajta etno-Júlia-ütemre) történik minden szórakozás.

Lángost eszünk, ami a Duna-parton nagy meglepetésünkre lehetetlenség volt. Ismét fürdünk, zubogó vízsugárral veretjük fájós hátunkat-karunkat. A végén még strandágyakhoz is jutunk, elnyúlunk, mint valami fáradt fürdőarisztokraták.

Szép nap.

Július 27., hétfő

Lövétei Laci ír: ő fogja szerkeszteni a fordítást. Kérdezi, mire figyeljen. Csak a bibliai idézetek és fogalmak jutnak eszembe: ott tévedhettem súlyosabban. Persze remélem, nem gyakran és nem mélyen.

Az évfolyamtársnőim tényleg megszerették Emát. Juli ír, hogy ingyenes koncert van a zsinagógában, így ingyen megnézheti a barátnőm.

Aki viszont már reggel elment, hogy megnézzen valamit. Nekem Horváth Györgyivel kell találkoznom a Puskin kávézóban négykor, én hát itthon maradtam. A nagy műnek a Macskákról szóló adását hallgatom, Szirtes Tamás lenyűgöz.

Három után elindulok, csepereg az eső, de nem vészes. A Puskinban Boka Laciba futok: arra ösztönöz, igyunk egyet majd a születésnapomra. Iszunk, csak már kevés időnk van.

Megérkezik Györgyi. Sok évvel ezelőtt egy Kalligram-esten ismertem meg, azóta barátok vagyunk. Tavaly Bukarestben volt ösztöndíjjal, többször is találkoztunk. Most itt beszélgetünk a JAKról, a Szépírókról, Magyar Péterről és egyebekről.

Este zsinagóga. Őszintén szólva az épület maga jobban megérint, mint a koncert. Mert az épület hatalmas, fenséges és gyönyörű. Elképzelem a zsidókat, akik ott ültek, ahol én most, és az életükért imádkoztak, nehogy a szomszéd megölje őket. Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország.

Július 28., kedd

Leopold Erikánál reggelizünk. Érdekes meghívás, de Erika mindig érdekes volt, már akkor is, amikor egy közös rítus keretében a zokniját mutogatta a krónikás gyűléseken, és nevettünk. Kis hülyeségek szoktatják össze az embereket.

Egy HÉV-megállóra lakik tőlünk, nagyon közel van, Ema találja meg GPS-en. Aradi utca, Vörösmarty utca és Petőfi utca, aztán Fodros utca.

A reggeli egzotikus, legalábbis számomra. A legtöbb fogásnak a nevét sem tudom, amit bundáskenyérnek nézek, arról kiderül, hogy lencse. Van valami céklás dolog is, az Emának ízlik nagyon, én pedig egy szószt vagy mártást mártogatok egy kenyér állagú valamivel, végül banános palacsintát eszem, ha ugyan az tényleg. És persze kávézunk.

Tíz körül érkezünk, Erikának fél 12 tájban el kell menni. Közben a két cicája is bejön, egy testesebb fekete meg egy karcsú tarka. Szép cicák.

Ema a városba akar menni, hogy Lutz Károly házát megnézze, Erika elviszi a Margit-hídig. Én hazajövök, előtte vásárolok ezt-azt az Aldiban, még korábban a Csillagvárban Nádas kötetét.

Azt el is kezdem olvasni, és felháborodok, de ennek majd egy külön cikkben adok hangot.

Becsenget valaki, azt hiszem, Ema, de csak a szomszéd lány, hogy elhoztam a kukájukat. Ők meg bizonyára a miénket. Helyrehozzuk a helyzetet.

Július 29., szerda

A strandra megyünk ismét. Kánikula van, sokkal többen vannak, mint vasárnap. Engem lehangol a sok ember, egy hangos galeri is érkezik, de még ezek is jóval visszafogottabbak, mint Romániában lennének. Ema végig élvezi, öt körül jövünk el, s rögtön a Sparba megyünk, vásárolni ezt-azt.

Este Szántó T. Gáborék érkeznek. Először arról volt szó, hogy Agárdon találkozunk, ahol Andreáéknak van egy háza, de fertőzés tört ki a tóban, nem lehet fürödni. Így maradt a Rómaifürdő.

Megmutatjuk a házat, aztán levonulunk a Fellinibe, ahol vacsorázunk és beszélgetünk. Többek között arról, hogy mennyire antiszemita lett az a baloldal, amely korábban éppen hogy óvott a radikalizálódástól.

Ema holnap visszamenne Szentendrére, hogy megnézze a többi múzeumot, aztán Gáborékkal találkozik, hogy a zsidóságról beszélgessenek – Ema könyvet kezdett írni a témáról A zsidóság. Keresés címmel. Rokonszenves ez a cím, mert nem állít semmit, holott mindenki annyira magabiztos. Kíváncsian várom a kötetet.

Július 30., csütörtök

Ketyeg az utolsó nap – holnap reggel indulunk Bukarestbe. Ema végül mégsem megy Szentendrére, belátja, túl sok lenne, kérdésekkel is kell készülnie.

Becsomagolom a könyveimet, ajándékokat vásárolunk. Hirtelen abbahagyok mindent.

Sokat segítettél, Péter. Egy hónapig úgy éltem, mintha egy árva gondom sem lenne. De hát ez, mint Parti Nagy hőse mondja, csak egyelőre, ami nem mindörökké.