Futballtörténelmi vb-döntő jön: mi döntheti el Messi és Mbappé nagy összecsapását?

Bármennyire is a meglepetések vb-je volt eddig ez a katari 2022-es, a vasárnapi döntőben az előzetes várakozások és a modellek (Brazília mögötti) két nagy esélyese vág neki, nagyjából 50-50% eséllyel. Beharangozónkban három pontban nézzük meg a sorsdöntő tényezőket.

1. Ez már rég nem klubfutball? Deschamps és a doménfüggőség

Inkább Franciaország részéről érdemes a négy évvel ezelőtti vb-n játszott fergeteges, 4-3-as meccsből kiindulni. Míg a kicsit „Lionel Messi és baráti köre” válogatottat felvonultató és csúnyán leszereplő argentin csapatba azóta beépült egy új generáció az új szövetségi kapitány Lionel Scaloni irányítása alatt (erről később), addig Didier Deschamps futballfelfogása minimálisat változott a 2018-as vb óta.

Pedig okai éppen lehettek volna rá, hiszen Paul Pogba, N’Golo Kanté, Karim Benzema, Presnel Kimpembe, Christopher Nkunku és Mike Maignan szintű világsztárok sérülésével vágott neki a az idei vb-nek, majd az első meccs után kényszerből ki kellett cserélnie a két szélsővédőjét is. Sőt az utóbbi napokban egy vírus miatt Adrian Rabiot – aki az előző vb óta Blaisi Matuidi szerepét vette át – és Dayot Upamecano kénytelenek voltak kihagyni a Marokkó elleni elődöntőt. Ők azóta már felépültek, de a döntő előtt a hatalmasakat mentő Ibrahima Konaté és Kingsley Coman játéka is kérdéses a döntőben, miközben többek, így Raphaël Varane is javulóban van.

Ugyanakkor elmondható, hogy több kísérlet, például a selejtezőkben kipróbált háromvédős rendszer, és számos kritikai hang ellenére Deschamps eredményeit és munkásságát jelenleg nehezen lehet csak kritizálni. Az azért gyakran felmerült, főként a taktikával kapcsolatban, hogy a rendelkezésére álló másfél-kétcsapatnyi világklasszis rendszeresen „megmenti” a kapitányt, de ez minden elitcsapat esetében így van.

Így a sorozatban második vb-döntője előtt talán érdemesebb a Deschamps-kritikákata a következőképpen újrakeretezni. A Leeds United jelenlegi vezetőedzője, Jesse Marsch egyike azoknak az elitfutballban praktizálóknak – szándékosan kerülöm a magyar futballdiskurzus (van ilyen?) egyik legelhasználtabb kifejezést, a „szakember”-t –, akik szerint a klub- és a válogatottfutball két külön sportág. Itt nemcsak a mostani világbajnokság speciális körülményeire kell gondolni, miszerint a bajnoki szezon közepén, Katarban, melegben, november-decemberben rendezik a tornát, és nem is a már ismert okokra, mint hogy nincs elég idő az „agyonhajszolt játékosokat” felkészíteni a lóhalálában lezavart csoportmeccsekre.

Ez nem egy világrengető újdonság – Fernando Santos Portugáliája így nyert Eb-t 2016-ban, megfizetve a csoportkörös domináns futball rizikójának tanulságait, a kieséses szakaszban jobbára reaktív módon az egyéni és kollektív képességekre hagyatkozva, energiatakarékosan. Azt, hogy a klubfutball és így az edzői szakma professzionalizásával a világfutball gondolkodását-fejlődését már egy ideje nem a nagy tornák viszik előre, már sokan tudjuk, ám félő, hogy akár elemzőként is beleesünk az úgynevezett domain dependency (szakterület függőség) kognitív csapdájába. (Akit érdekel, hogy régebben miért a nagy tornák vitték előre a futballt, annak ajánljuk Jonathan Wilson Futballforradalmak – Inverting the Pyramid – című alapkönyvét.)

„A doménfüggőséggel egy Dubai álvárosában lévő szálloda felhajtójánál találkoztam rendkívül szemléletes módon. Egy bankárnak látszó fickó egyenruhás hordárral cipeltette a csomagjait... Körülbelül negyedórával később láttam, hogy a bankár szabadsúlyokat emelget az edzőteremben, és a természetes testmozgást próbálja megismételni kettlebell segítségével, mintha egy bőröndöt lóbálna. A doménfüggőség mindenütt jelen van” – írja Nassim Nicholas Taleb a 2012-es Antifragile című könyvében.

Deschamp talán azt érti „jobban” mindenkinél, például Luis Enrique spanyol vagy Hansi Flick német válogatottjánál, hogy

a klubfutballlal, de főleg egy 34-38 fordulós bajnoksággal ellentétben nem feltétlenül érdemes a legtöbb kockázatot felvállalni egy meccs teljes és kilencven perces dominanciája érdekében.

Természetesen nem azt állítom, hogy a spanyolok vagy németek nem tettek meg mindent a kockázataik menedzseléséért taktikai értelemben, viszont Deschamps egyáltalán nem „szégyell” akár Marokkó ellen visszaállni és mélyen védekezni.

Joggal kérdezi Marius Fischer, a dán Viborg csapatának német elemzője, hogy miért kérik attól a csapattól számon, hogy úgy játsszon, mint Pep Guardiola, Flick vagy Julian Nagelsmann csapatai,, ha a játékosok olyan, sokkal inkább reaktívabb és egyénekben bízó csapatokból jönnek mint Carlo Ancelotti Real Madridja, Stefano Pioli Milanja, vagy a épp a Paris Saint-Germain és a Juventus.

A francia kapitány úgy jutott megint vb-döntőbe, hogy talán nem volt olyan meccse, ahol ne lettek volna húszperces üresjárataik Kylian Mbappééknak. Ráadásul lehet, hogy pont emiatt is tudtak frissek maradni a torna végére is? Persze az sem árt, ha Ousmane Dembélé vagy Mbappé helyére olyan cseréi vannak, mint a 2020-as BL-döntő győztes gólját szerző Kingsley Coman, vagy a Bundesliga idei legjobb csatárteljesítményéért versengő Marcus Thuram és Randal Kolo Muani.

Végül érdemes kiemelni Deschamps nem elhanyagolandó, sőt egyesek szerint legfontosabb, szerepét az ún. „man management”-ben. Egyrészt Pogba és Benzema kiesésével talán könnyebb is lett a hierarchiát megoldani, másrészt Deschamps vezetői kvalitásait már 4 éve is a siker egyik legfőbb okaként kezelték.

Griezmann kivirágzása azért már ősszel látható volt az Atlético Madridnál, de a vb-n látott hihetetlen alázatra és kreativitásra feltehetőleg épp Deschamps miatt is képes: Marokkó ellen sokszor szinte ötödik védőként ért vissza Griezmann, miközben 21 kialakított helyzete is van már a tornán. Szintén érdemes megemlíteni a csapategységét és a balhék hiányát, a sorba beálló és sztárallűröktől általában azért nem mentes Rabiot vagy Dembélé, de akár maga Mbappé esetében is.

2. A másik Lionel, aki szerencsére nem lett forgalmi rendőr

A másik kapitány, Lionel Scaloni hosszú, de különösképpen nem emlékezetes (itt előre is elnézést kérek a Deportivo-drukkerektől) játékoskarrier után 2015-ben vonult vissza az Atalantától. Talán kevesen emlékeznek, de egyetlen vb-meccsén ő volt a jobbhátvéd, amikor is Maxi Rodríguez azt a bizonyos bombagólt elkövette Mexikó ellen a németországi tornán. A visszavonulás után egy évvel már Jorge Sampaoli sevillai stábjának tagja volt, majd az oroszországi vb-n már ő felelt az ellenfelek feltérképezéséért, ami némi eufémizmussal szólva kiváló tanulási lehetőség volt. Sőt, a dél-amerikai futball egyik legkiválóbb ismerője, Tim Vickery szerint ez több volt ennél, és Scaloni egyfajta modellnek is tekintette a dinamikusan és vertikálisan futballozó újdonsült világbajnok Deschamps-együttest.

A 2018-as vb-n látott argentin szereplés jelentette csúfos kudarc után a közvélemény inkább Diego Simeonét vagy Mauricio Pocchettinót akarta a válogatott élére, mégis Scalonit nevezték ki ideiglenesen. Ez a lépés akkoriban olyan népszerűségnek örvendett, hogy Diego Maradona a maga nemes egyszerűségével csak így jellemeze:

„jó srác, szívesen barbecueznék vele meg minden, de maximum a forgalmat irányítsa, ne az argentin válogatottat!”

Azóta persze tudjuk, hogy Lionel Scaloni valószínűtlenül induló regnálása elhozta az argentin válogatott első trófeáját 1993 után a 2021-es Copa América megnyerésével, illetve egy 36 meccses veretlenségi sorozatot is szállított, ami a vb elején, a a Szaúd-Arábia elleni hatalmas meglepetéssel ért véget. A vb-ig Scaloni elképzelése nagyjából így nézett ki: volt egy többnyire az előd Sampaoli által ihletett labda elleni játékfelfogása, ami annak nagy erőkkel való visszaszerzésére épült, főleg a szélsők, valamint a belső középpályások munkabírásával kompenzálva Messi csökkenő energiáit e téren.

Labdával is fellelhető a Sampaoli féle „amorf és folyékony” (itt a rigid, pozíciós futball ellentéte) felfogás. Ám azért ez kevésbé volt megszervezett, és inkább bízott Leandro Paredes vagy Guido Rodríguez mélységi passzjátékában, Rodrigo De Paul és Giovani Lo Celso progresszív megindulásaiban, a széleket pedig Nico González és Ángel di Maríára egy az egy elleni képességeire hagyta. Eközben elöl Messi és Lautaro Martínez duója alkothatott.

Talán utólagos okoskodásnak tűnik, de a legjobbkor jött a Hervé Renard által vezetett szaúdiak elleni pofon, hiszen bár a meccset könnyedén nyerhették volna, Scaloni csapata taktikailag nem volt önazonos. A túl szélesre nyújtott csapatnak sokszor 4-0-6-os felállásban, U-alakban adogatva szinte nem volt közepe. De Paul vagy túl magasan és megjátszhatatlanul szenvedett a mélyre visszalépő Paredes mellett, míg a balszélen Papu Gómez, a jobbon Di María ritmustalanul szaladgáltak lesre a magasan védekező szaúdiak mögé.

A védekezésükkel nem volt különösebb gond – a szaúdiak, csakúgy mint később a hollandok, szinte a semmiből lőttek két gólt, viszont látszott, hogy a kelleténél jobban hiányzik Lo Celso és González, vagy akár még Joaquin Correa cselei, beindulásai is. A dinamika aztán a szaúdiak elleni második félidőben változott a két leendő szupersztár, egyaránt korábbi River Plate-játékos Enzo Fernández és Julián Álvarez beállításával. Előbbi aztán a Mexikó elleni meccsen már főszerepet is vállalt, míg utóbbi a nagy helyzeteket amolyan Gonzalo Higuain módjára kihagyó Lautaro Martínez helyét vette el a lengyelek ellen.

A mexikói meccs végére aztán összeállt az új csapat Messi köré: Enzo Fernández lett a mélységi labdakihozó, aki miatt De Paul is nagyobb szerepet vállalhatott. Bekerült a csapatba Molina mint mélységet támadó szélsővédő, ahogy Di María a sérülése miatt egyre inkább kiszorult a csapatból. A korábban elhanyagolt baloldalon pedig új erők nőttek fel Alexis Mac Allister munkabírása, Marcos Acuña széljátéka és Álvarez univerzális kilences teljesítményével.

Nem elhanyagolható tény, hogy a fiatalabb és dinamikusabb csapat Hollandia (Molina és Acuña) és Horvátország (Álvareznek azért vélhetően nem lesz ilyen könnyű dolga az egy az egyben szinte verhetetlen francia belső védőkkel) ellen átmenetekbeli gólokkal ment tovább Argentína, mint ahogy az sem, hogy Scaloni mindkét esetben remekül alkalmazkodott az ellenfélhez.

Louis van Gaal 3-4-1-2-es emberorientált csapata ellen ő is 3 védőhöz nyúlt, és a holland tréner csak hatalmas rizikóval, a csapat jelentős átalakításával, és egy zseniális szabadrúgás-kombinációval tudott veszélyt kialakítani. Luka Modrićék a brazilokat felülmúló középpályássora ellen pedig 4 belső középpályással arra bazírozott, hogy nem fognak tudni rajtuk átmenni, és megverni őket a szélen a hajrában, mint Neymarék ellen. Scaloni részéről remek döntés volt, hogy felismerte Zlatko Dalić csapatánál a labdabirtoklási fázisok szervezetlenségét, illetve azt, hogy ki lehet használni pontrúgások utáni helyzeteket tudatos, gyors átmenetekkel, amiket elsősorban Álvarez és Molina sprintjei jelentettek. Kiemelendő az is, ahogy Scaloni a hatvanadik percben átváltott ötvédős felállásra – ekkorra Dalić három cserével fogást, Bruno Petković beküldésével pedig a beadásoknak célpontot talált –, amivel végül simán lehozta a meccset.

3. Deschamps vs Scaloni, avagy melyik kapitány mit gondol a meccsről, és a legfontosabb párharcok

Mint az a fentiekből kiderül, Deschamps csapatának hozzáállása a meccshez majdhogynem adott. Nem sokat kellett változtatni az elképzelésükön, és bár nem mindig domináltak. Sőt, olykor alárendelt helyzetbe kerültek Tunézia, pár percre Lengyelország, sokáig Anglia, majd egy félidőt Marokkó ellen, de egyrészt ugye nem is akarnak mindig irányatani, másrészt a meccshelyzet alakulása miatt nem is kényszerültek bele ebbe.

Még akkor is, ha ki is esik valamelyik belső védő, van több zseniális alternatívájuk. Például a hatvanmilliós Jules Koundé, aki már-már a pavardi, Lucas Hernandez-i hagyományt követve bárhol a világon játszhatna belsővédőkén, kivéve a francia válogatottat. Vagy ott van Theo Hernandez, aki a világ egyik legjobban támadó balhátvédje. Folytathajuk a sort az előttük levő sorban található, a korai Pogbát idéző és az elmúlt évek Pogbáját feledtető Aurélien Tchouaménivel, a Matuidi szerepét – vagyis hogy Mbappé helyett védekezik és második hullámban érkezik a kapu elé – még kicsit labdabiztosabban eljátszó Rabiot-val, plusz a torna legösszetettebb produkcióját nyújtó Griezmann-nal.

Scaloni fent dicsért változtatásai azért jórészt reaktívak és ellenfélspecifikusak voltak, így a legnagyobb kérdés talán nem is az, hogy odafigyel-e Deschamps csapatára, hanem hogy mit ítél meg a legkockázatosabbnak abból a sok erényből, amit a franciák felvonultatnak.

A legnagyobb gondot Scaloninak pont a Griezmann–Giroud–Mbappé–Dembelé-négyes okozza. Joggal, hiszen van benne két világklasszis egy-egyező szélső, valamint egy hiperintelligens csapatrészeket összekötő kreatív támadó és egy igazi kilences. Theo Hernandez felfutásaival így sokszor öt ember támadja majd Argentína utolsó vonalát, ami ellen kevésnek tűnik a Scaloni által favorizált 4-4-2-es rendszer. Az alábbi ábra megmutatja ennek a felállásnak a gyenge pontjait:

Hollandia nyomás alatt többnyire feladta a labdás játékot, ami kedvezett Argentínának. A horvátok ellen pedig Álvarez remekül kapcsolta ki Marcelo Brozovićot, plusz a középpálya túlpakolása miatt Horvátország gyakran a Dejan Lovrenre háruló építkezéssel próbálkozott, hatástalanul. Ezeken a meccseken Messi védekezésben szinte pihent, mert ritkán van az ellenfélnek két olyan, előrefelé is biztosan játszó belsővédője, aki miatt figyelnie kellene.

Ám Deschampsnál Varane, Konaté vagy Upamecano személyében bármelyik belsővédő hatékonyabban lép be a játékba és találhatja meg Griezmannt a vonalak között ,ahogy tették például Anglia ellen, és nem biztos, hogy Paredes le tudja őt követni. A másik gond, hogy a franciák által kikényszerített szélességet 4 védővel azért nehéz tartani, mert a belépő Varane akár könnyedén beívelheti, vagy Giroudról „lepattinthatja” Mbappének a labdát, akit nagyon-nagyon nem érdemes egy az egyben védeni.

Az ötvédős rendszerben például Lisandro Martínezzel és kiugrásokkal lehetne követni Griezmann mozgásait, miközben így Mbappéra is lehetne jobban figyelni, hiszen maradna plusz egy védő biztosítani. Ám ennek vélhetően egy bizonyos fokú identitásfeladás és csökkentett erejű támadójáték az ára. Sőt, ami még nagyobb gond Scaloninak, hogy a francia csapat egyértelmű gyenge pontja, Mbappé nem túl intenzív és kitartó védőmunkája, valamint a Theo Hernandez felfutásai miatt megnyíló baloldal kevésbé támadható egy szélességi emberrel. Bár láthattok, hogy Molina mire képes, ha Messi egy laza, hat embert átverő varázspasszt ad neki. Nem mellesleg tavaly az Udinesében jó darabig Molina hét gólja volt a legtöbb az 5 európai topligában a védők között. Viszont egy ilyen ötvédős rendszerben épp az a Di María kerülne ki a csapatból, aki egyfelől már újra egészség, másfelől a búcsúmeccsét játssza, a hírek szerint közel ötvenezer argentin drukker előtt. Így talán a döntő előtti edzéseken mindkét variációt próbálgató Scaloninak egy hasonló meccs közbeni váltás (Di María be és Lisandro Martínez le) lehet majd a megoldás.

A másik dolog, ami esetlegesen Argentína mellett szólhat, az pont a francia csatársor védekezésben mutatott passzivitása. Sokszor nagyon szűken és könnyedén átjátszható az első vonal, és mivel ritkán (5% alatt) presszingelnek magasan, a középső blokkjuk ellen jöhet az, amit Scaloni csapata nagyon tud: Messivel túltölteni a jobboldalt és gyors passzokkal, valamint dinamikus beindulásokkal helyzetbe kerülni.

Míg az argentin oldalon Di Maríát, esetlegesen a hollandok elleni tizenegyespárbajban győztes büntetőjével hatalmas lelki gödörből kikecmergő Lautaro Martínezt említenénk amolyan X faktorként, addig a túloldalon a még a franciákat is felülmúló, 0,4-es meccsenkénti xG-t és 6,5 lövés engedő argentin védelemnek érdemes lesz majd figyelnie a beadásokra. Dembélé kétlábassága, Griezmann kihúzódása a szélekre, valamint Giroud fejjátéka és a képessége, hogy bármikor el tud dönteni nagy meccseket, szinte minden mérkőzésen beköszönt.

Legvégül pedig marad a meccs legnagyobb párharca, aminek mindenképp a futballtörténelem lesz a győztese, hiszen nem mindegy, hogy Mbappé, a Pelé óta legfiatalabb egymás utáni világbajnoki címet ünneplő szupersztárként veszi át immáron végérvényesen a stafétabotot Messitől, vagy a 35 éves argentin talán még Diego Maradonán is túltéve először lesz világbajnok.

A 2022-es világbajnokság döntője magyar idő szerint 16.00-kor kezdődik. A Telexen élő tudósításban követheti majd.

(A szerző a Sport TV állandó Bundesliga-, Serie A- és Bajnokok Ligája-szakértője.)