Még a samponunk is koffeines és pihenni sincs időnk

Egy színházi estén a nézőnek jó esetben egyetlen feladata van: leülni és figyelni. De már ahhoz is sok ember munkájára van szükség, hogy egyáltalán eljusson a nézőtérig: ha busszal érkezik, valaki elviszi őt a helyszínre – vagy a közelbe –, aztán valaki ellenőrzi a jegyét, útba igazítja, megmutatja, hová ülhet. Odabent mások korábban megírták és megtanulták a szöveget, megtervezték a látványvilágot, beállították a fényeket, megkomponálták a zenét, elkészítették a feliratokat, és ki tudja, milyen hosszú próbafolyamat során dolgoztak azon, hogy aznap este minden a helyére kerüljön. Mi pedig leülünk és egy órán keresztül élvezzük mindennek az eredményét: elvégre azért járunk színházba, hogy egy kicsit kiszakadjunk a mindennapokból és lehetőleg ne az elvégzendő feladatainkon járjon az eszünk.

Nos, a kolozsvári ZIZ-ben bemutatott OVERTIME (TÚLMUNKA) hamar keresztülhúzza ezt az elképzelést, ugyanis a Shoshin Színházi Egyesület előadása éppen a munkáról szól, ráadásul abban a tágabb értelemben, amelybe a fizetésért végzett feladatokon túl minden belefér, amit az életünk fenntartásáért teszünk. Ilyen például a házimunka, a gyereknevelés, az idős szülőkről való gondoskodás, a kapcsolataink ápolása és persze az a sok apróság, amelyet észre sem veszünk, amíg valaki elvégzi helyettünk. A munkából hazatérve pedig gyakran újabb munka vár ránk, és mire azzal is végzünk, kezdődhet a következő nap.

A Györgyjakab Enikő és Köllő Csongor rendezte előadás ezt a helyzetet próbálja körüljárni személyes történeteken, irodalmi szövegeken, mozgásszínházi jeleneteken és olykor egészen abszurd munkahelyi szituációkon keresztül. Habár az OVERTIME a túlhajszoltságot és a kiégést állítja a középpontba, alighanem azoknak is ismerős dolgokról beszél, akik még csak most kezdik a karrierjüket vagy éppen nincs munkahelyük: azt ugyanis elég korán megtanuljuk, hogy az időnkkel kezdeni kell valamit, és az a valami lehetőleg hasznos kéne legyen.

Néhány rajzért hajnalig dolgozni? Ugyan már!

Az előadás alkotói már a nézőtérre való belépés előtt elkezdik foglalkoztatni a közönséget a munkával. A kolozsvári bemutatót A munkáról című képzőművészeti kiállítás megnyitója előzte meg a ZIZ előterében, ahol Balaskó Nándor 1960-ban készült rajzaiból mutattak be egy válogatást. A művész a segesvári fajanszgyárban tett tanulmányútján örökítette meg a gyári dolgozókat, a rajzok pedig a Quadro Galéria és az Aluvial közreműködésével kerültek a színházba.

Első pillantásra néhány munkásportrét látunk a falon, de Ladó Ágota művészettörténész, az Aluvial egyik alapítója a megnyitón arra hívta fel a figyelmet, hogy ezeknek a rajzoknak már önmagukban is meglehetősen hosszú munkatörténetük van. Balaskó a kolozsvári Képzőművészeti Intézet fiatal tanáraként vitte el diákjait a segesvári gyárba, ahol rajzolt, dokumentált, oktatott, illetve kapcsolatot épített az intézet és a gyár között. A portrék megőrzése később a családjának adott munkát, évtizedekkel később pedig művészettörténészek kutatták fel, válogatták ki és készítették elő a rajzokat a bemutatásra.

És akkor még szó sem esett arról a munkáról, amelyet egy ilyen kiállítás megszervezése jelent: valakinek méretre kellett vágni az üvegeket, beszerezni a csavarokat, felszerelni a rajzokat és gondoskodni minden apróságról, amely a végeredményen már alig látszik. Ladó Ágota arról is mesélt, hogy kollégái még éjszaka is dolgoztak a kiállítás berendezésén. Amikor később a fia meglátta az elkészült tárlatot, csodálkozva csak annyit kérdezett: „Ennyi? Ezért ültetek itt ennyit?”

A Balaskó-rajzok története ráadásul 1960-ban is folytatódott: a művész bevitte a portrékat az Utunk szerkesztőségébe, ahol annyira megtetszettek a szerkesztőknek, hogy végül egy egész riport született belőlük a segesvári fajanszgyárról. Ennek másolatát most szintén kiállították a ZIZ-ben, és érdemes egy pillantást vetni rá, mert sokat elárul arról, hogyan beszéltek akkoriban a munkáról (a hatvanas évek szocialista ideológiájának is megvolt ebben a maga szerepe, de ettől most tekintsünk el).

Hatvanhat évvel később ugyanazok a rajzok egy olyan előadásban is helyet kaptak, amely már azt is megkérdezi, mi történik az emberrel, ha a munka köré építi az egész életét.

Persze az 1960-as riport és az OVERTIME egészen más társadalmi környezetben született, mégis beszédes, hogy ugyanarról a tevékenységről mennyire különböző történeteket lehet elmondani.

Az egyikben a munka a fejlődés, a boldogulás és a közös alkotás ígérete, a másikban már azt is látjuk, mennyibe kerülhet mindez az embernek.

Dolgoztak a nagyszüleink, dolgoztak a szüleink, dolgozunk mi is

A darabban több generáción keresztül követik, hogyan öröklődik a munkához való viszonyunk. Fincziski Andrea, György Laura, Baja Richárd és Dimény Áron személyes visszaemlékezéseken és egymás mellé rendezett történeteken keresztül idézi fel a szülők és nagyszülők életét. Van, aki arról mesél, hogy gyerekként a testvéreivel betont kevert és téglát rakott a családi ház építésekor, mások a földeken végzett munkára vagy az állatok gondozására emlékeznek vissza.

Az előadásban felidézett családi történetekből egy olyan életforma rajzolódik ki, amelyben a mindennapokat szinte teljesen kitöltötte a munka, így például a kikapcsolódást is összekötötték valamilyen hasznos tevékenységgel: ha kimentek a természetbe, gombát vagy csipkebogyót szedtek, ha pedig a tévét nézték, közben almát hámoztak vagy diót pucoltak.

De ennek az életformának megvolt az ára: a történetek arra is rámutatnak, mekkora részét vállalták ezeknek a terheknek a nők.

A gyári műszak után otthon újabb feladatok vártak – és várnak most is – rájuk, a főzéstől és takarítástól kezdve a gyerekek nevelésén át az állatok gondozásáig. Az egyik anya rendszerint reggel hatkor kelt, és sokszor csak éjfél körül jutott ágyba, negyvenkét éves korában idegösszeomlást kapott, de a család mindennapjai szinte semmiben nem változtak meg: a gyári munka és a kimerültség ellenére is meleg étel került az asztalra, makulátlan tisztaság uralkodott a lakásban.

A kiégés a gyengék mítosza, a túlóra pedig ajándék

Bevezetnek a jelen munkahelyeinek világába is, ahol nem elég elvégezni a ránk bízott feladatokat, de még a hozzáállásunk is mesébe illő kell legyen. Ismerősen csenghetnek azok a szavak, hogy ragadjuk meg a napot, higgyünk magunkban és minden lehetőséget használjunk ki a szakmai fejlődésünkre. A túlóra valójában ajándék, a kiégés csupán a gyengék mítosza, a mellkasunkban érzett nyomás pedig akár a közelgő siker jele is lehet.

És ki ne hallotta volna már, hogy ha olyan munkát választunk, amelyet szeretünk, akkor életünk végéig egyetlen napot sem kell dolgoznunk? Vagy hogy a sikerért áldozatokat kell hozni, a határainkat pedig érdemes folyamatosan feszegetni?

Persze a munka szeretetével önmagában semmi baj nincs, és alighanem a nézők között is sokan ültek – és fognak ülni –, akik örömüket lelik a hivatásukban. De ebből nem következik egyből az, hogy a túlterhelést is hálával kellene fogadnunk, vagy hogy a magánéletünkből feláldozott órák bizonyítanák a szakmai elkötelezettségünket.

Igen, könnyű azt mondani, hogy aki elfáradt, vegyen ki szabadságot, dolgozzon kevesebbet vagy egyszerűen tanuljon meg nemet mondani. Az OVERTIME éppen azt mutatja meg, hogy sok helyzetben ezek a tanácsok önmagukban keveset érnek: ha egy egészségügyi intézményben nincs elegendő dolgozó, attól még el kell látni a betegeket. Ha valaki a családja megélhetéséért vállal pluszmunkát, a számlák akkor is megérkeznek, ha ő már teljesen kimerült. És ha a háztartásban senki más nem végzi el az elmaradt feladatokat, azok sem oldódnak meg maguktól.

A kiégés megelőzéséről szóló beszélgetésekben mégis gyakran az egyénre hárul a felelősség: tanuljunk meg nemet mondani, húzzunk határokat, aludjunk többet, sportoljunk, figyeljünk oda magunkra. De ezeket olyan élethelyzetekben kellene alkalmazni, ahol az embernek alig van lehetősége változtatni a körülményeken.

Pályakezdőként én még nehezen tudnék „szívből” beszélni a kiégésről. Nincs mögöttem több évtizednyi munkatapasztalat, és szerencsére azt sem kellett megtapasztalnom – még –, milyen hosszú távon úgy dolgozni, hogy az embernek már alig marad ideje saját magára. Viszont látok a környezetemben olyanokat, akiknek valószínűleg két hét szabadságnál többre lenne szükségük ahhoz, hogy kipihenjék magukat. És ha a kiégésről még nincs is személyes tapasztalatom, arról már annál inkább, milyen érzés folyamatosan azon gondolkodni, hogy éppen mit kellene csinálnom.

Ezért is tudnak ebben az előadásban olyanokat megszólítani, akik még tanulnak vagy éppen munkát keresnek, mert a folyamatos teljesítménykényszer már azelőtt része az életünknek, hogy megkapnánk az első fizetésünket vagy az első fizetetlen gyakornoki posztunkat.

Gondoljunk bele: az egyetemen határidőknek kell megfelelni, közben tapasztalatot kell szerezni, nyelveket tanulni, fejlődni, lehetőleg olyan készségeket elsajátítani, amelyek majd jól mutatnak az önéletrajzban. Ha pedig végre lenne egy szabad délutánunk, ott motoszkálhat bennünk a gondolat, hogy ezt az időt akár valami hasznosabbra is fordíthatnánk.

A munkáról nehéz volna kizárólag rosszat mondani és szerencsére az OVERTIME sem próbálkozik ilyesmivel. A családi történetekből az is kiderül, hogy az előző generációk sokszor éppen a rengeteg munkának köszönhetően tudtak házat építeni, taníttatni a gyerekeiket vagy jobb életet teremteni maguknak. A munka közösséget, örömöt és sikerélményt is adhat, és sokunk számára a saját identitásunknak is fontos része.

De mégiscsak overtime, vagyis túlmunka az előadás címe, amely után aligha megy haza mindenki azzal az elhatározással, hogy mostantól kevesebbet fog dolgozni. Ez nem is lenne túl életszerű, hiszen attól, hogy megnéztünk egy színházi előadást, másnap még ugyanúgy felkelünk, megisszuk a funkcionálásunkhoz szükséges kávéadagot, megmossuk a hajunkat koffeines samponnal a hatékonyabb energiadömping reményében, elmegyünk dolgozni és elvégezzük a ránk váró feladatokat.

Kilépünk a színházból. Ha busszal megyünk haza, ismét valakinek a munkájára bízzuk magunkat. Otthon talán még elmosogatunk, válaszolunk néhány üzenetre, összeállítjuk a másnapi teendők listáját és beállítjuk az ébresztőt.

Én pedig másnap leülök a laptop elé, előveszem a jegyzeteimet és megpróbálom megírni ezt a cikket. Már megint dolgozom.