Négy portré, két túlélői történet a holokauszt árnyékában: Szűcs Klára és Szilágyi Júlia találkozása

1945 nyarán Kolozsvár még romokban állt, de a város lakói már próbálták újrakezdeni az életüket. A pályaudvarokra naponta érkeztek a túlélők: voltak, akik munkaszolgálatból tértek vissza, mások koncentrációs táborokból, és sokan olyanok is, akiknek már nem maradt hová hazamenniük. Közéjük tartozott a fiatal nagyváradi festőnő, Szűcs Klára is.

A háború előtt Bukarestben és Budapesten tanult festészetet, Rudnay Gyula növendéke volt, ígéretes művészpálya állt előtte. A német megszállás után azonban őt is gettóba zárták, majd Auschwitzba deportálták. A táborban rajzaival próbált élelmet szerezni beteg édesanyjának, ezért rabtársai „az auschwitzi kis festőként” emlegették. Édesanyját azonban nem tudta megmenteni.

A felszabadulás után Kolozsvárra érkezett, mert azt remélte, itt talál rá az édesapjára, akit a háború elsodort mellőle. Egy ideig a Rákóczi úton – a mai Eremia Grigorescu utcában – lakott, ugyanabban az udvarban, ahová nem sokkal korábban egy másik, a maga veszteségeit hordozó család is visszatért. A kilencéves Szilágyi Júlia édesanyjával együtt Bukarestből érkezett haza, miután 1944 májusában, az utolsó pillanatban sikerült átszökniük a magyar–román határon. Az apa munkaszolgálatból tért vissza. Mindkét család a túlélés valamilyen formáját hozta magával ebbe a közös udvarba.

A későbbi írónő visszaemlékezése szerint Klára csendes, törékeny fiatal nő volt, aki órákon át ült némán a szobában, és szinte hitetlenkedve nézte a könyveket, a képeket, a hétköznapi élet tárgyait, mintha maga sem lenne biztos benne, hogy mindez valóban létezik még. A kilencéves Julika azonban nem Auschwitz túlélőjét látta benne, hanem azt a nővért, akire mindig vágyott. Később úgy emlékezett vissza, hogy időnként odalépett hozzá, és szó nélkül megsimította a kezét.

A néhány hónapos együttélés alatt Szűcs Klára több portrét is készített a család tagjairól. Lerajzolta Szilágyi Júliát, édesanyját, Bettyt és nagynénjét. A négy rajz később évtizedeken át ott függött a Brassai utcai lakás falán. Miközben alkotójuk sorsa lassan feledésbe merült, a portrék megmaradtak, és velük együtt megőrződött annak a rövid találkozásnak az emléke is, amely a két életutat összekapcsolta.

Egy nyolc évig tartó nyomozás története

A Kolozsvári Művészeti Múzeumban megrendezett Egy 1945-ös találkozás portréi – Szűcs Klára, Auschwitz festője és Szilágyi Júlia, a későbbi írónő című esemény ennek a történetnek a lezárása és egyben újrakezdése volt.

Egyrészt kiállításra került az a négy portré, amelyet Szűcs Klára készített 1945 nyarán a háborúból hazatérő Szilágyi család tagjairól. A rendezvényen Lucian Nastasă-Kovács, a Kolozsvári Művészeti Múzeum igazgatója a képek művészeti és történeti jelentőségéről beszélt: ezek a rajzok egyszerre személyes dokumentumok és a huszadik századi erdélyi zsidó sors ritka emlékei, mondta.

Ezt követően Ghiță Andrea újságíró és dokumentumfilmes vezette fel azt a filmet, amely a portrék alkotójának nyomába eredt, és egy csaknem nyolc éven át tartó kutatás eredményeit foglalja össze. A vetítés előtt megosztotta a hallgatósággal, hogy a történet egy 2017-es beszélgetéssel kezdődött Szilágyi Júlia Brassai utcai lakásában, ahol először hallott a falon függő portrékról és az őket készítő fiatal festőnőről.

Szilágyi-Gál Mihály filozófus, Szilágyi Júlia fia a portrékhoz kapcsolódó családi emlékeket idézte fel, és arról beszélt, miként őrizte meg édesanyja egész életében ezeket a képeket, amelyek számára egy rendkívüli találkozás emlékét jelentették.

A rendezvény egyszerre volt emlékezés, könyv- és filmbemutató. A közönség előtt ott sorakozott a négy portré, de ott volt Szilágyi Júlia Álmatlan könyvének román fordítása is, amely az esszéíró gyermekkori emlékein keresztül beszél a holokausztról, a kirekesztés tapasztalatáról és a túlélés erkölcsi kérdéseiről. Egykori tanítványként, későbbi interjúkészítőként és portréfilmesként arról beszéltem a megnyitón, hogy Szilágyi Júlia számára az emlékezés soha nem a sérelmek számbavételét jelentette, hanem annak megértését, hogyan válhatnak a történelmi traumák személyes és közösségi tapasztalattá. Ebben az értelemben Szűcs Klára rajzai és Szilágyi Júlia írásai ugyanannak a túlélői tapasztalatnak két különböző, mégis egymással párbeszédet folytató formáját jelentik.

A dokumentumfilm és a kiállított portrék mögött ugyanakkor egy olyan történet húzódik meg, amely több mint nyolcvan évvel korábban kezdődött, és amelynek főszereplője az Auschwitzból visszatérő Szűcs Klára, akinek életútja homályban maradt volna, ha Ghiță Andrea nem dönt úgy, hogy felkutatja a Szilágyi-lakást díszítő portrék titokzatos alkotóját, aki az 1945-ös találkozás után sosem tért vissza Kolozsvárra.

Nyolc év egy eltűnt élet nyomában

A történet 2017-ben kezdődött, amikor Ghiță Andrea interjút készített Szilágyi Júliával az Álmatlan könyvről. A beszélgetés során, idézte fel a tévés újságíró, szóba az a négy portré, amely akkor is ott függött a Brassai utcai lakás falán, és amelyekről az esszéíró elmesélte keletkezésük történetét. Szilágyi Júlia egész pontosan emlékezett 1945 nyarára, Szűcs Klára arcára, a jelenlétére, arra a néhány hónapra, amelyet családjuk közelében töltött, de arra már nem, mi történt vele később. A történet ezen a ponton megszakadt.

Éppen ez a hiány keltette fel a dokumentumfilmes újságíró érdeklődését. Hogyan lehetséges, hogy egy olyan emberről, aki túlélte Auschwitzot, akinek a rajzai több mint hetven évvel később is ott vannak egy lakás falán, szinte semmit sem lehet tudni? Ki volt valójában Szűcs Klára, honnan érkezett, és hová tűnt a háború után?

A film bemutatja, hogy a válasz megtalálása korántsem volt egyszerű. A kutatás hosszú időn keresztül zsákutcákba futott, hiszen a különböző holokauszt-adatbázisokban több Szűcs Klára és több Clara Szűcs neve is felbukkant, de egyik életrajz sem illett pontosan arra a fiatal nőre, akire Szilágyi Júlia emlékezett. Évekig úgy tűnt, hogy a portrék alkotójának története örökre hiányos marad.

A fordulatot végül az Arolsen Archívummal való kapcsolatfelvétel hozta meg. A németországi intézmény munkatársainak sikerült előkeresniük egy olyan dokumentumot, amely új irányba terelte a kutatást: egy 1970-ben írt levelet, amelyben egy Szűcs Klára nevű asszony arról számolt be, hogy Auschwitzban „kis festőként” ismerték, mert portrékat rajzolt fogolytársairól. Ez a néhány sor hirtelen összekapcsolta a családi emlékezetben élő alakot a történeti forrásokkal.

A további kutatásból lassan kirajzolódott az a sors, amelyről sem Szilágyi Júlia, sem családja nem tudott semmit. Kiderült, hogy Klára a háború után egy ideig még hiába kereste hozzátartozóit, majd végül Csehszlovákiában telepedett le. Kassára került, ahol rajztanárként dolgozott, családot alapított és gyermekeket nevelt. A film egyik legmeghatóbb pillanata éppen az, amikor ezek a családi szálak újra láthatóvá válnak: a kutatás során sikerült kapcsolatba lépni leszármazottaival és rokonaival, akik addig alig tudtak valamit arról a kolozsvári fejezetről, amely Szűcs Klára életének egyik legfontosabb átmeneti állomása volt.

A legnagyobb felfedezést talán mégsem a levéltári dokumentumok jelentették, hanem az a közel kétórás videóinterjú, amelyet 1996-ban készített Szűcs Klárával a USC Shoah Foundation. A felvételen a hetvennyolc éves Klára rendkívüli nyugalommal és pontossággal beszél a deportálásról, Auschwitzról, a kényszermunkáról és a túlélés mindennapi stratégiáiról. Ugyanaz a visszafogottság és méltóság sugárzik belőle, amelyet Szilágyi Júlia is felidézett, amikor a Brassai utcai lakásban töltött hónapokra emlékezett vissza. A filmen keresztül először lehetett hallani annak a nőnek a hangját, akiből addig csupán négy portré és néhány családi emlék maradt fenn Kolozsváron.

A kutatás végére így nemcsak egy elveszettnek hitt életút állt össze, hanem két történet is újra találkozott egymással. Mire azonban Ghiță Andrea megtalálta a válaszokat, amelyeket nyolc éven át, Szilágyi Júlia már nem érhette meg a válaszokat, 2025 márciusában hunyt el, néhány hónappal azelőtt, hogy a film elkészült volna.

A portrék, a memoárkötet és a dokumentumfilm által elmesélt történet összefonódásából a közönség nemcsak egy elveszettnek hitt életút rekonstrukcióját kapta, hanem az is kiderült, hogyan világíthatja meg két ember rövid találkozása a huszadik század egyik legnagyobb történelmi traumáját. Az egyikük Auschwitzból tért haza, a másik gyermekként menekült meg a deportálástól; egyikük képekben, másikuk szavakban próbálta megérteni és megőrizni a túlélés tapasztalatát. Nyolcvan évvel később e két történet ismét találkozott egymással a kolozsvári múzeum falai között.

Ez volt a rendezvény legfontosabb tanulsága is: hogy a történelem nemcsak a nagy eseményekben él tovább, hanem azokban a törékeny emberi kapcsolatokban is, amelyek olykor évtizedek múltán nyerik el valódi jelentésüket. Szűcs Klára és Szilágyi Júlia találkozása ilyen volt. Rövid ideig tartott, mégis egy egész korszak emlékezetét képes megvilágítani.