Lőwy doktor száz esztendeje

Lőwy Károly a kolozsvári polgári műveltség egyik utolsó, hiteles képviselője volt: kiváló gyermekgyógyász, művelt és szellemes esszéista, rádiós ismeretterjesztő, otthonosan mozgó a tudományban és a kultúrában egyaránt. Szilágyi Júlia szerint olyan ember volt, akinek jelenléte önmagában alakította a környezetét, és akinek szerénysége, jó modora és humora ritka érték maradt egy változó városban. Temesváron született, Kolozsváron vált főorvossá, három nemzedéket gyógyított, s közben könyveket, tanulmányokat és fordításokat hagyott hátra. Fia, Lőwy Dániel ma a kolozsvári és erdélyi zsidóság történetének jeles kutatója, a Baabel portálon emlékezett meg arról, hogy száz éve született édesapja. Az eredeti román szöveg magyar fordítását tesszük közzé.

Apám, Lőwy Károly, most töltené be századik életévét. Egy ilyen évforduló óhatatlanul számvetésre késztet. Nemcsak az emberi közelség emléke tér vissza ilyenkor, hanem az a tágabb történelmi háttér is, amely meghatározta egy egész nemzedék életét. Apám sorsa a huszadik század kelet-európai történetébe ágyazódott: átélte a háború éveit, megtapasztalta a kommunista rendszer kiszorító mechanizmusait, mégis úgy tudott helytállni, hogy Kolozsvár egyik legkeresettebb és legmegbecsültebb gyermekorvosává vált. Kilencven fölött is dolgozott, rendelésein ugyanazzal a türelemmel fogadta a betegeket, mint sok évtizeddel korábban, és eközben esszék, rádiós jegyzetek, ismeretterjesztő írások formájában jelentős szellemi hagyatékot teremtett. Életének lényege a hivatástudat és a kíváncsiság összjátéka volt; mindig dolgozott, mindig olvasott, mindig gondolkodott valamin.

Tizenévesként érte el a háború, és bár Temesváron viszonylagos biztonságban élt, a fenyegetettség ott lebegett a levegőben. A deportálás réme őt is érintette, de végül elkerülte a legsúlyosabb sorsfordulókat. Ehelyett kényszermunkára hívták be, az úgynevezett közérdekű munkaszolgálatra, amelyet akkoriban sok fiatal zsidó férfira kiróttak. A temesvári rádió új épületén dolgozott, amelyet az esetleges légitámadások miatt több föld alatti szinttel terveztek. A munka nehéz és veszélyes volt: keskeny pallókon tolta fel a mélyből a talicskákat, sokszor elítéltek társaságában, akik más okból kerültek a munkacsapatba. Mégis, estére rendszerint hazatérhetett, és gyakran volt benne annyi erő, hogy sétálni induljon valamelyik fiatal hölggyel, akivel akkoriban barátságot ápolt. Ilyenkor olykor előfordult, hogy csíkos rabruhás foglyokat szállító teherautó gurult el mellettük. Ha apámat meglátták, vidáman odakiáltották: „Szevasz, kolléga!”, amiből ő persze nem tudott mást kiolvasni, mint a helyzet kínos feszültségét, hiszen a város közepén sokan ismerték őt és a családját.

A háború évei nem tudták elfojtani benne az érdeklődést és a kultúra iránti vágyat. Baráti körével továbbra is klasszikus zenét hallgatott 78-as fordulatszámú ebonitlemezekről, amelyekre akkoriban valódi kincsként vigyáztak. Egy Beethoven-szimfónia négy lemezt foglalt el, a hallgatás ritmusa pedig a lemezoldalak váltásához igazodott. Zongorázni Herschkovits Augusta irányításával tanult, aki Bartók Béla egykori tanítványa volt. Bár a kényszermunka miatt alig tudott gyakorolni, egyetlen óráról sem hiányzott. A zenei tanulás nemcsak fejlődést, hanem találkozást is hozott számára: itt ismerte meg későbbi feleségét. Ő tizennyolc éves volt, anyám tizenhat, és a későbbi közös életük már ekkor formálódni kezdett.

A sport sem maradt ki az életéből. A vívásban kimondottan tehetségesnek bizonyult, annak ellenére, hogy balkezesként sokszor hátrányból indult. A diszkriminatív törvények miatt azonban érettségijét csak a háború után tehette le, így egy teljesen megtört, újrarendeződő közegben kezdhette meg egyetemi tanulmányait. A temesvári orvosi kar 1945 júliusában nyílt meg, és a háború utáni zűrzavaros körülmények között felvételi vizsga nélkül vettek fel hallgatókat. Apám később többször elmesélte, hogy az első évfolyam 412 beiratkozott diákjából mindössze tizennyolcan jutottak el a diplomáig. Ő közöttük volt.

Az új politikai rendszer lelkes híveként önként jelentkezett a Bumbești–Livezeni vasútvonal építésére, a Gheorghe Gheorghiu-Dej nevét viselő nemzeti munkatáborba, amely 1948 tavaszán nyílt meg. Nagymamám gyakran meglátogatta, és gyümölccsel megrakott kosarat vitt neki Temesvárról. A látogatóknak várakozniuk kellett, míg a szolgálatos értesítette a táborban dolgozókat. A fiatalember, aki apámat hívta, mosolyogva közölte vele, hogy valaki „megérkezett”, és sokat sejtető pillantásokat vetett rá. Apám nem is gondolt arra, hogy édesanyja érkezett; biztosra vette, hogy a barátnője. Nagymamám ekkor negyvennégy éves volt, és megőrizte fiatalos szépségét.

Később beadta a végleges kivándorlási kérelmet Izraelbe, majd rövid idő után visszavonta. A beadvány ténye azonban elegendő volt ahhoz, hogy kizárják a pártból. Csaknem harminc évig még szocialista országokba sem kapott útlevelet, mert minden hivatalos dokumentumban szerepelnie kellett: „kizárva a pártból”. A helyzetet csak az 1970-es években oldotta meg egy kék szemű „elvtárs” páciens, aki egyszerűen eltüntette a kompromittáló iratot az aktájából.

Borsán történt vele egy tréfás eset is, amikor két másik orvossal együtt volt behívva katonai szolgálatra. Egy esős délután a rendelő tornácáról nézték mosolyogva a lőtérre vonuló bakákat. A parancsnok gúnyt vélt felfedezni a mosolyukban, és felindultan rájuk parancsolt, hogy ők is menjenek ki lövészetre, és addig vissza ne térjenek, amíg a kijelölt normát teljesítik. Csakhogy apám kiválóan célzott, egyik orvos társa pesti úriember volt, aki rendszeresen vadászott, a harmadik pedig arisztokrata családból származott, „született puskás”. Tíz perc alatt teljesítették a parancsot, miközben a katonák még órákon át a lőtéren maradtak.

Anyám a kolozsvári bölcsészkaron dolgozott, apám pedig mindent megtett azért, hogy közelebb kerüljön a városhoz, amely akkorra már az életünk központjává vált. Gyakornoki állást kapott Kiskalotán, és hosszú ideig naponta ingázott: korán indult, vonattal tette meg az utat, és rendszerint késő este ért haza, fáradtan, de soha nem kedvetlenül. A munka nem merült ki a rendelői órákban. Rendszeresen bejárta a környező móc falvakat is, ahol sokszor elsőként találkozott olyan családokkal, akik számára az orvosi vizit ritka alkalom volt, és ahol gyakran jóval több türelemre és találékonyságra volt szükség, mint bármelyik tankönyvben szereplő tudásra.

Az estéknek külön hangulata volt. A falu „értelmisége”, ahogyan maguk között nevezték ezt a kis közösséget, szinte minden nap összegyűlt: ott ült a párttitkár, a téeszelnök, a rendőrparancsnok, az iskolaigazgató, a tanító, a vegyesbolt eladója és a bába is. Előkerült a pálinka, néhány üveg sör, és ahogy a beszélgetés oldódott, az emberi viszonyok is világosabban kirajzolódtak. A hivatalos szerepek hamar tompultak, és helyettük mindenkinek az igazi énje jött elő.

Egy ilyen alkalommal kérdezte meg apám, kissé játékos kíváncsisággal:
– Itt mindenki legionárius?
– Igen, doktor úr – hangzott a válasz az asztal mellől.
– Te is, János? – fordult a tanító felé.
– Én is, doktor úr – felelte a férfi, minden szégyenkezés nélkül.

A jelenet egyszerre volt mulatságos és baljós, mert jól mutatta, milyen mélyen hatottak még a régi reflexek, és hogyan élt tovább a történelem egy kis falu hétköznapjainak takarékos szövetében. Apám később sokszor emlegette ezt az estét: nem ítélkezésként, hanem annak bizonyítékaként, hogy az emberi világ sosem fekete-fehér, és hogy a valóság megértéséhez gyakran több kell a szakértelemnél. Türelem, figyelem és egy cseppnyi humor.

1968 nyarán apám a Duna-deltában végzett terepmunkát, több napra kiszakadva a hírek világából. Amikor végre visszaért Galacra, a főorvos azzal fogadta, hogy „ott nálatok forradalom van”. A kijelentést apám szó szerint értette, és első gondolata az volt, hogy ha valóban forradalom zajlik, akkor előbb-utóbb élelmiszerhiány is lesz. Nem kockáztatott: a lehető legrövidebb időn belül visszaindult Kolozsvárra, egy negyvenkilós hátizsákkal a hátán, tele konzervekkel, amelyekből egy éven át főként májkrémet ettünk. A félreértés később sok tréfálkozásra adott alkalmat, de abban a pillanatban nagyon is komolyan gondolta, hogy a család élelmezését biztosítania kell.

Szellemi érdeklődése ekkoriban is ugyanolyan eleven volt, mint fiatal korában. Az orvosok amatőr színtársulatában játszott, és két Eugen Lovinescu-darabban is színpadra lépett; azok, akik látták, mindig azt mondták róla, hogy nem csupán szerepet mondott, hanem jelen volt, figyelmet teremtett maga körül. A román nyelvet bár másodnyelvként sajátította el, olyan választékosan és természetes kiejtéssel beszélte, hogy az idegenszerűség alig volt észrevehető. Ez a nyelvi könnyedség sokat elárult arról, hogyan közelítette meg a világot: türelemmel, beleérzéssel és azzal a belső igénnyel, hogy mindent a maga mélységében értsen meg.

Rajzkészsége ugyancsak figyelemre méltó volt. Bár jobb kézzel írt, ösztönösen a bal kezét használta, amikor rajzolni kezdett, és ez a kettősség különös könnyedséget adott a vonalvezetésének. Gyermeknapok előtt rendszerint hosszú órákat töltött azzal, hogy nagy méretű fali tablókra dolgozzon; ezekre nem egyszerűen képeket ragasztott, hanem saját szövegeket írt, és gondosan válogatott össze nyugati magazinokból kivágott illusztrációkat, hogy a végső kompozíció valóban ünnepi legyen. Zenei érdeklődése sem maradt meg a hallgatás szintjén. Írt egy szaxofonra és zongorára készült darabot is, amelyet a kolozsvári konzervatóriumban be is mutattak, és amelyre később is úgy emlékezett, mint életének egyik legszemélyesebb alkotói vállalkozására. Levelezett Kurtág Györggyel is, akivel Temesváron osztálytársak voltak. (Kurtág, kétszeres Kossuth-díjas zeneszerző, ma is alkot. Kilencvenkilenc évesen épp egy operán dolgozik.)

Apám hosszú éveken át volt a Kolozsvári Rádió egyik meghatározó ismeretterjesztő hangja. Nem egyszerűen orvosi tanácsokat adott, hanem világos gondolkodást és józan szemléletet közvetített a hallgatóknak, ugyanazzal a természetes pedagógiai érzékkel, amely a Népi Egyetem előadótermeiben is otthonossá tette a jelenlétét. A Dolgozó Nőben vezetett állandó rovatában hétről hétre olyan kérdésekre válaszolt, amelyekkel édesanyák és fiatal szülők fordultak hozzá, és írásaiban ugyanaz az együttérző, mégis tárgyilagos hang szólt, amely a rendelőjében is jellemezte.

A kolozsvári értelmiség körében különös bizalom övezte: írók, képzőművészek, zenészek, színészek keresték föl, és nemcsak orvosi tanácsért, hanem azért a nyitott, derűs jelenlétért is, amely vele együtt járt. Amikor a Farmec kozmetikai üzemben kezdtem dolgozni, szinte mindennap odalépett hozzám egy-egy munkásnő, és érdeklődött, mit hallani „a doktor úrról”. Ez a közvetlen kíváncsiság és szeretet jól mutatta, hogy apám nem csupán a szakmai körökben volt ismert: három nemzedéket kísért végig, nagyszülőket, szülőket és unokákat látott el, és ez a folytonosság ritka kötődést teremtett közte és a város között.

Élete mozgalmas volt, eredményekkel és csalódásokkal egyaránt, de az a lakás, amelyben fél évszázadon át éltünk, mindvégig egyfajta kulturális menedékként működött. Ötnyelvű könyvtára, a klasszikus zene iránti szenvedélyét tükröző lemezgyűjteménye, és az a vendégszeretet, amellyel barátokat, tanítványokat és kollégákat fogadott, olyan légkört teremtett, amelyben a beszélgetés és a gondolkodás természetes napi gyakorlat volt. Apám két héttel a kilencvenharmadik születésnapja után távozott el. Azóta is nehéz nem úgy gondolni rá, mint egy városi jelenlétre, amely nemcsak betöltötte, hanem alakította is környezetét.