Holokausztkönyv Kolozsvárról: a túlélők gyerekei, unokái viszik tovább a történeteket

Lőwy Dániel Kolozsváron született, itt érettségizett, itt szerzett vegyészmérnöki diplomát, és eredeti pályáján is Romániában indult el. A '90-es években került ki az Egyesült Államokba, tanulni, tanítani, kutatni, ahol aztán régi szenvedélyét, a kolozsvári zsidó közösség történetének dokumentálását új szintre emelte. Egyre szenvedélyesebben kezdte kutatni és publikálni a kolozsvári zsidóság múltját, különösen a második világháború alatti meghurcoltatás és tragikus pusztulás dokumentumait, túlélők tanúvallomásait.

Első nagyobb történeti munkája, A téglagyártól a tehervonatig (1998), a kolozsvári zsidóság történetét ismertette a kezdetektől a világháborús tragédiákig. A kötet jelentősen bővített változata, A Kálváriától a tragédiáig címmel, 2005-ben jelent meg, ebben Schvarcz Réka és Szőcs Géza közreműködésével még több túlélő vallomását és történelmi dokumentumot dolgozott fel. Ezek az írások meggyőző hitelességgel mutatják be a közösség sorsát: Lőwy célja az volt, hogy a történelemkönyveknél személyesebb, de ugyanakkor részletes, pontos képet nyújtson a második világháború alatti Kolozsvárról.

Legismertebb munkája, a Sárga csillag Kolozsváron, 2017-ben jelent meg. A könyv különlegessége, hogy a szerző nemcsak levéltári dokumentumokat, hanem interjúkat és a szemtanúk vallomásait is felhasználja, így tárva fel a zsidóellenes intézkedések fokozatos bevezetését és a helyi lakosok reakcióit. Részletesen elemzi, hogy a közösség miként élt meg egy-egy sorsdöntő intézkedést, miként oszlott meg a város lakossága a háború alatt: voltak, akik segítettek, de sokan közömbösen vagy akár ellenségesen viszonyultak a zsidósághoz.

A Koinónia kiadónál jelent meg most a második, bővített kiadása a kötetnek, ezt mutatták be a szerző jelenlétében a kolozsvári zsidó kulturális központban. A könyvbemutatón Szilágyi-Gál Mihály filozófus beszélgetett a szerzővel, és több olyan kérdést is felvetett, amelyek az életmű és a kutatói munka mélyebb mozgatórugóit igyekeztek feltárni. Szilágyi-Gál azzal kezdte, hogy emlékeztette a közönséget Lőwy eddigi munkáira, és arról érdeklődött, hogyan és miért kezdett el egy vegyész az Egyesült Államokban a kolozsvári holokauszttal foglalkozni.

A kolozsvári zsidó közösség iránti szeretete és a városhoz való kötődése inspirálta, válaszolta a szerző, és valójában először a Kolozsváron található, különféle nyelvű emléktáblákat kezdte dokumentálni (ebből lett tulajdonképpeni első kötete 1996-ban, a Kőbe írt Kolozsvár). Az emlékezés fontossága, valamint az akkori városi zsidóság tragikus története iránti elkötelezettség adta meg az indíttatást, hogy minél több korabeli dokumentumot, visszaemlékezést és személyes vallomást gyűjtsön össze. Randolph Braham professzor New Yorkban tanácsolta neki, hogy fogjon bele a kutatásba, mondván, hogy történelmi háttértudás nélkül is lehet valaki jó dokumentátor és interjúkészítő, ha megfelelő érzékenységgel és tisztelettel fordul az alanyokhoz.

Az első kutatásokat és gyűjtést követően Lőwy pályázati támogatással folytathatta a munkát, és A téglagyártól a tehervonatig című könyvének megjelenése után rengeteg visszajelzést, kiegészítést és újabb dokumentumot kapott a világ különböző pontjairól. Ezek az élmények vezettek a folytatáshoz, és a későbbi kötetekhez, amelyekben már sokkal átfogóbban és mélyebben tárta fel a holokauszt eseményeit.

Szilágyi-Gál Mihály arra is kíváncsi volt, milyen nehézségekbe ütközött a szerző az anyagok összegyűjtése során, és hogyan viszonyult a különböző források hitelességéhez. Minden interjú során igyekezett hagyni, hogy az alanyok saját szavaikkal és élményeik szerint idézzék fel a múltat, így az események pontos időrendjét sokszor utólagos kiegészítésekkel kellett helyreállítani, magyarázta Lőwy Dániel. Az adatok és események hitelessége miatt igyekezett mindent alaposan ellenőrizni, de hozzátette, hogy a holokausztról szóló történetek esetében gyakran nem is az objektív igazság, hanem a személyes élmények és a közösség emlékezete a legfontosabb. Az interjúk során így kiderült, hogy a zsidó közösség tagjai mellett keresztény szemtanúk is fontosnak tartották elmondani, hogyan látták az eseményeket – ők azok, akik egy másik, „biztonságosabb oldalról” figyelték a történéseket. Ezek a történetek olyan megközelítést adtak a kötetnek, amely túlmutat a szokványos holokausztirodalmon.

A kolozsvári holokauszt kutatóját mindig foglalkoztatta az a kérdés, hogy azokat, akiket nem érintettek közvetlenül a hátrányos törvények, hogyan látták a zsidókat, és hogyan érzékelték a közösség eltűnését. Varga Erzsébet visszaemlékezése például emiatt is különösen érdekes volt számára. Böske néni a zsidók mentése érdekében saját iratait is felhasználta, hogy a Heller család vagyonát átmenekíthesse Budapestre. A helyiek reakcióit illetően Varga Erzsébet három szóval foglalta össze az érzéseket: „taps, fájdalom és szégyenérzet.” Lőwy úgy vélte, ezek pontosan kifejezték a megosztottságot és a vegyes érzelmeket, amelyekkel a közösség a zsidó szomszédok elhurcolását fogadta, emiatt úgy döntött, hogy ezt a három szót fejezetcímben is kiemeli.

A tanúságtevők hitelességének ellenőrzését a szerző kihívásként élte meg, úgy vélte, hogy a túlélők beszámolói saját tapasztalataikról és érzéseikről nem igényelnek különösebb ellenőrzést; inkább az időrendi és ténybeli pontosságra figyelt. Interjúi során nem erőltetett válaszokat, hagyta, hogy a tanúk maguk gondolják végig emlékeiket. A közös munka során gondoskodott róla, hogy a megfelelő kérdések tisztázzák a történelmi kontextust is. Lőwy emiatt is hangsúlyozta, mennyire fontos az alapos felkészültség az interjúkészítésnél, mivel előfordulhat, hogy egyes interjúalanyok nem személyes élményeiket, hanem könyvekből vagy másodlagos forrásokból származó ismereteiket adják elő. Említett egy példát egy nagy tudású professzorról, aki az interjú során nem nevezte meg azokat a szomszédokat, akik segítettek vagy elfordultak, így nem járult hozzá a könyvhöz hiteles vallomással. Lőwy viszont fontosnak tartotta, hogy könyvében ezek az információk benne legyenek, a konkrét személyek neve szerepeljen, mert ettől hiteles egy ilyen munka, ha hiányzó puzzle-darabok – nevek, helyszínek, események – helyükre kerülnek.

A Sárga csillag Kolozsváron külön érdekessége, hogy a neológ zsidó vezetők szerepére is rávilágít, valamint olyan vitatott kérdésekre, mint a Kasztner-vonat körüli ellentmondások. A bemutatón Szilágyi-Gál kérdésére Lőwy elmondta, hogy ezen témák kapcsán rengeteg nehézségbe ütközött, hiszen a Kasztner-ügyet még ma is ellentétesen ítélik meg. „Vannak, akik megmentőként, mások árulóként tekintenek Kasztnerre, és bárki, aki ezzel foglalkozik, megosztottsággal szembesül” – mondta. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy a könyvben mindkét oldal története helyet kapjon, hogy a téma iránt érdeklődő olvasók maguk dönthessenek, melyik nézőpontot fogadják el hitelesebbnek.

A kutató részletesen beszélt a Kasztner-vonatról, különös tekintettel a kolozsvári túlélőkre. A vonatra felkerült 388 kolozsvári zsidó nagy része jómódú volt, vagy kiemelkedő társadalmi státusszal rendelkezett, így sokan jelentős váltságdíjat fizettek azért, hogy felkerülhessenek a mentőakció listájára. A kolozsvári közösségből azok kerülhettek fel, akik vagyonukkal vagy ismertségükkel támogathatták a csoportot, míg a hétköznapi zsidókat, akiknek nem volt ilyen lehetőségük, hátrahagyták. Lőwy elmesélte, hogy egyes közismert, például művészi vagy értelmiségi körökhöz tartozó személyeket – például Kovács György színészt – nem pénzügyi, hanem kulturális és közösségi érdemeik miatt vették fel a vonatra.

Külön kitért a Kasztner-vonat körüli helyi zsidó tanács felelősségére, amely tudomással bírt a deportálás valódi céljairól, ám sokak szerint ezt nem közvetítette egyértelműen a közösség felé. A helyiek közül sokan úgy hitték, hogy Kenyérmezőre, egy mezőgazdasági munkatábornak titulált helyre szállítják majd őket, nem pedig a megsemmisítő táborokba. Lőwy szerint

ez az információs hiány késleltette, sőt megakadályozta a menekülési lehetőségek keresését, mivel a közösség tagjai nem ismerték fel időben a fenyegetés valódi súlyát.

A Kasztner-vonattal kapcsolatban Herczeg Lili különleges történetét is megosztotta, aki később az Egyesült Államokba jutott ki. Herczeg Lili akkor mindössze 18 éves volt és a gettóból a Péter-Pál villába került, ahol német tisztek és a helyi hatóságok irányították a deportálásokat. Ott takarítás közben hallotta, hogy Fischer József, a neológ hitközség elnöke is kapott utasításokat a német tisztektől. Lili számára itt derült ki, hogy a német katonák voltak a valódi hatalom a magyar csendőrök felett, akik a gettósítottakat őrizték. Herczeg Lili a Kasztner-féle mentőakció révén első férjével, dr. Schwartz Lajos ügyvéddel Svájcba juthatott, majd később Amerikába emigrált. Ott új életet kezdett Livia Sylva néven, és végül egy sikeres, gazdag férfi felesége lett.

Lőwy szerint Herczeg Lili története jól tükrözi a mentőakciók ellentmondásos jellegét: ő olyan kiváltságosok közé tartozott, akiknek sikerült életüket megmenteniük, míg sok kapcsolatok, anyagi háttér nélküli, „hétköznapi” zsidó ember erre esélyt sem kapott. Herczeg története ugyanakkor egy olyan sorsot is mutat fel, ahol a háború után sikerült új életet kezdeni, ami a Kasztner-vonat megítélését tovább bonyolítja. Kasztner és a helyi vezetők kettős megítélésére utal az is, hogy Kasztnert később bíróság elé állították Izraelben, ahol sokan a „kiváltságosok” megmentőjeként, míg mások a hátrahagyottak cserbenhagyójaként tekintettek rá.

A szerző arról is beszélt Szilágyi Gál Mihály kérdésére válaszolva, hogy

a kolozsvári holokauszt másik nagy rejtélye a deportáltak névjegyzékeinek sorsa.

A történelmi dokumentumok alapján úgy tudjuk, hogy ezek a névjegyzékek hat példányban készültek, ám mára egyetlen példány sem került elő, vagy legalábbis nem nyilvánosan hozzáférhető. Az utasítások 1944 áprilisában érkeztek a magyar hatóságoktól minden magyarországi zsidó közösséghez, hogy készítsenek listákat a zsidó lakosokról, ám ezek célját hivatalosan nem jelölték meg.

A lista tartalmát úgy adták meg, hogy a személyek nevét, lakcímét és anyanyelvét tüntették fel, de nem határozták meg egyértelműen, hogy kit tekintsenek zsidónak. Lőwy elmondása szerint sok helyen a hatóságok ennek ellenére elkészítették ezeket a listákat, míg más településeken, köztük Kolozsváron, az összegyűjtött névjegyzékek sorsa máig bizonytalan.

Lőwy feltételezése szerint két lehetőség áll fenn: vagy megsemmisítették ezeket a listákat az 1950-es évek kommunista időszakában, vagy még mindig léteznek valahol elzárva, talán levéltárakban. Ez az utóbbi lehetőség reményt ad arra, hogy talán egy napon előkerülhetnek a névjegyzékek, újabb információval szolgálva a történelmi kutatásokhoz és a leszármazottak számára. Mivel a romániai és magyarországi levéltárakban nem bukkantak egyetlen példány nyomára sem, már csak abban reménykednek, hogy egy oroszországi archívumban – ha egyáltalán valamikor kutathatóvá válnak ezek – talán felfedezik majd.

A bemutató közönségéből többen is kérdeztek a holokauszt emlékezetéről, és arról, hogy a kutató mit lát a legnagyobb kihívásnak a jövő generációk számára az emlékezet megőrzésében. Lőwy hangsúlyozta, hogy a második és harmadik generáció, akiknek nincs első kézből szerzett tapasztalatuk, egyre inkább érdeklődnek családtörténetük és a holokauszt iránt. „Nem zárul le a történet. Megmondom miért. Azért, mert az úgynevezett 2G-nek nevezett második nemzedék, sőt most már 3G is van, hihetetlenül megbízható forrást képez. És annyira fontos nekik mindaz, ami családjukkal történt, hogy nagyon keményen és kitartóan tudnak belemerülni a családi szálak felkutatásába.”

A következő generációk számára az emlékezet digitalizációja és a különféle adatbázisok hozzáférhetősége lesz talán az egyik legfontosabb eszköz. A személyes interjúk és tanúságtételek egyre ritkábbak lesznek, de bízik abban, hogy a közvetett emlékezet is lehet erős alap a múlt feldolgozásához.

A bemutató végén Lőwy kitért arra is, hogy bár szeretné, ha a könyvet több nyelvre, például románra és angolra is lefordítanák, ez még nem történt meg. „Ez nem zárja ki, hogy a jövőben ne próbálkozzunk újra a fordítással” – zárta gondolatait.

A kötet fontosnak bizonyulhat oktatási szempontból is, hiszen számos iskolában tananyagként használhatnák, és a kolozsvári zsidóság történetét integrálhatnák a kötelező holokauszt-tananyagba legalábbis a város diákjai számára, hogy azok konkrétumokat tudjanak meg a városnak a vészkorszakban eltűnt zsidó közösségéről.