Kommunizmus és diktatúra Romániában 5: Gheorghiu-Dej és a romániai sztálinizmus

A Vörös Hadsereg és a szovjet tanácsadók árnyékában

Kelet-Európa, így Románia kommunizálása – vagyis sztálinizálása – végig a Vörös Hadsereg felügyelete alatt zajlott. Fontos szerepet játszottak az úgynevezett szovjet tanácsadók is. Bár a megszállt országok között voltak helyi eltérések, a legtöbb történész szerint Románia társadalmi és gazdasági állapota hasonlított leginkább a bolsevik forradalom előtti Oroszországéhoz: túlnyomórészt paraszti társadalom volt, magas analfabétizmussal, gyenge demokratikus hagyományokkal és olyan ortodox egyházzal, amely igyekezett mindig jó viszonyt ápolni az aktuális hatalommal.

Akadt azonban olyan tényező is, amely nem kedvezett a sztálinizmus bevezetésének: a románokra jellemző oroszellenesség, amely az idegenekkel szembeni bizalmatlansággal párosult. Ezt a mentalitást jól kifejezi a román szólás: „Mondjuk, ahogy ők mondják (vagy elvárják, hogy mondjuk), és tesszük, ahogy jónak látjuk.” Ez a hozzáállás működhetett egy lazább, engedékenyebb közegben – de nem Sztálinék csizmája alatt, a szovjet fegyverek árnyékában.

Már az első Groza-kormány idején megjelentek a kommunista miniszterek mellett a szovjet tanácsadók, akik gyakorlatilag döntéseket hoztak, s sok esetben még a dokumentumokat is ők fogalmazták meg. Tolmácsokon keresztül értekeztek, számuk pedig folyamatosan nőtt, mígnem már nemcsak a minisztériumokban és főhivatalokban, hanem helyi és vállalati szinten is jelen voltak.

A tanácsadók először a hadsereget és a belügyet hálózták be: semmi sem történhetett beleegyezésük nélkül. Különösen az újoncok felkészítését felügyelték, mert ebben komoly tapasztalatuk volt. A rendőrség és a titkosszolgálatok régi szakembereiben nem bíztak, hiszen azok korábban a királyt vagy Antonescut szolgálták – vagyis a régi rendszert, amely ellen most harcolni kellett. A szovjetek szemében a megbízhatóság volt a legfőbb szempont: ezért emeltek ki a termelésből fiatal munkás- és parasztfiúkat, akikből rendszerhű, vezérhű „verőlegényeket” lehetett nevelni.

Romániában a sajtócenzúrának már a két világháború között is volt némi hagyománya, de a szovjetek ennél is szigorúbb politikai cenzúrát vezettek be 1944 szeptemberétől. A cenzúrát a szovjet főcenzor irányította, aki később a szovjet nagykövetség sajtóattaséjaként működött. Ő ellenőrizte a Romániába bejövő és az onnan kimenő nyilvános információk áramlását is.

Fontos különbség, hogy míg Oroszországban Leninék önerőből valósították meg a kommunista rendszert, Kelet-Európában – így Romániában is – gyakran durva külső beavatkozás útján jött létre. A sztálini modell bevezetését a Szovjetunió katonai fölénye tette lehetővé és tartotta fenn.

Gheorghe Gheorghiu-Dej nem csupán Ceaușescu elődje volt…

Gheorghe Gheorghiu-Dej, az egykori villanyszerelőből lett kommunista vezető nem csupán a hírhedt Nicolae Ceaușescu elődje volt, hanem maga is véreskezű diktátor. Életrajzának egyik sajátossága, hogy nem a Szovjetunióban tanulta meg az orosz nyelvet és a sztálinizmus alapelveit, hanem a börtönben, elvtársaitól. Nem Moszkva neveltje volt, mégis elnyerte annak bizalmát, főként azért, mert a román kommunisták élére korábban kinevezett, nem román etnikumú vezetők nem váltak be. A románok többsége idegenkedett az „idegenek” által terjesztett kommunizmustól.

Vladimir Tismăneanu így jellemezte Gheorghiu-Dejt: „Sztálinizmusa inkább ösztönös volt, mint ideológiai. Imádta a hatalmat, melyet kéjesen kiszimatolt, ragadozói fürgességgel kiválasztotta az áldozatot, értett ahhoz, hogy színlelje a szelídséget, sőt az emberi gyöngédséget, csak azért, hogy biztosabbra menjen, amikor habozás nélkül odavágott – pont akkor, amikor a másik a legkevésbé sem számított rá.”

Gheorghiu-Dej megtalálta a legalkalmasabb intrikus szereplőket a párton belül: Iosif Chișinevschit, Emil Bodnărașt, Valter Romant, Mihail Rollert és Ion Gheorghe Maurert. Velük együtt cselekedett a „Meg nem alkuvás és éberség!” jelszavával, amelyet a példaképnek tekintett Sztálintól kölcsönzött. A jelige szellemében előbb fokozták az osztályharcot azok ellen, akik nem proletárok – vagyis nem munkások vagy szegényparasztok voltak –, és felszámolták a régi elitet. Amikor ez nem bizonyult elegendőnek, a pártba befurakodott „belső ellenség” rögeszméje következett, és amikor alkalom adódott, leszámoltak velük is.

Gheorghiu-Dej igyekezett jó viszonyt ápolni a Moszkvából hazatért hármassal – Ana Paukerrel, Vasile Lucával (Luka Lászlóval) és Teohari Georgescuval – és sokáig megosztotta velük a hatalmat. Mindhárman fontos párt- és állami tisztségeket töltöttek be, amiért magukat biztonságban és nyeregben érezték.

Az 1948-as egyesítő pártkongresszuson még együttműködtek: ekkor segítették Gheorghiu-Dejt abban, hogy Lucrețiu Pătrășcanut megvádolják és börtönbe juttassák. A vádak: sovinizmus, a polgársággal való együttműködés és külföldi ügynökökkel való összeesküvés. Pătrășcanut később kivégezték, így Gheorghiu-Dej – korábbi pártfőtitkára, Fóris 1946-os meggyilkolása után – egy újabb elvtársa haláláért lett felelős.

De nem csak a pártvezetésben voltak áldozatok. Az 1949-ben kezdődött kollektivizálás első kegyetlen hullámában a parasztok tömegesen fordultak szembe a hatalommal. Egész falvak lázadtak fel, a katonaságot küldték ellenük, akik kíméletlenül közéjük lőttek. Hasonló brutalitással bántak el a „kulákoknak” nevezett, középbirtokos parasztokkal is: olyan terménybeszolgáltatást írtak elő nekik, amelyet akkor sem tudtak volna teljesíteni, ha akarták volna. Politikai elítéltek, kitelepítettek, deportáltak, munkatáborokba zártak és pszichiátriai kényszerkezelésre utaltak tízezrei estek áldozatul.

A politikai perek és ítéletek Gheorghiu-Dej uralma idején végig folytak, de három kiemelkedő hullámuk volt:

1. A negyvenes évek második felében a régi politikai elit – a parasztpártiak, liberálisok és légionáriusok – ellen, az osztályharc jegyében.
2. Az ötvenes évek elején a párton belüli tisztogatások, a „bomlasztó” ellenségek, titoisták és „elhajlók” ellen, valamint a parasztság, kulákok, a kollektivizálással szembeszegülők, a papság és az értelmiségiek elleni fellépések.
3. Az 1956-os magyar forradalom után, amikor a romániai megtorlások során főként értelmiségieket, diákokat – és különösen a magyarokat – sújtották politikai perekkel és börtönbüntetésekkel.

Gheorghiu-Dej megmutatja vaskezét a Pauker–Luca–Teohari csoportnak

1951-ben, egy moszkvai találkozón Sztálin jelezte Gheorghiu-Dejnek, hogy elégedetlen vele. Meglepte, hogy míg a többi népi demokráciában már „lelepleztek” néhány titoista és nemzetközi cionista ügynököt, Romániában még nem történt semmi. Sztálin megjegyezte: „Maguknál nagyon fontos pozíciókban vannak olyan emberek, akik harcoltak Franciaországban, márpedig ezekben az országokban az amerikai és az angol kémszolgálat különösen aktív volt.”

Gheorghiu-Dej próbálta menteni a helyzetet: „A mi elvtársaink harcoltak Spanyolországban és Franciaországban, de a párt elkötelezett hívei, a Szovjetunió igaz barátai.” Sztálin azonban elégedetlenül kérdezte: „Vajon nem lanyhult el a forradalmi ébersége? Nem hagyatkozik túlságosan az érzéseire? Nekünk vaskezű emberre van szükségünk.”

Engedelmeskedve az utasításnak, Gheorghiu-Dej kihasználta az alkalmat, hogy leszámoljon legfőbb riválisaival, a Pauker–Luca–Teohari hármassal. A tisztogatás több lépcsőben zajlott.

1952 májusának végén a Román Munkáspárt Központi Bizottsága ülést tartott, ahol döntöttek Vasile Luca és Teohari Georgescu sorsáról. A sajtó beszámolói szerint Lucát „jobboldali elhajlása” miatt kizárták a központi vezetőségből, és fegyelmi bizottság elé állították. Teoharit szintén kizárták, és „lenti munkára” küldték. A közvélemény előtt ekkor még nem közölték, hogy Ana Pauker is figyelmeztetésben részesült – csak annyit, hogy kimaradt a legszűkebb pártvezetésből.

Pár nap múlva, június 2-án, amikor Gheorghiu-Dejt miniszterelnöknek választották, Ana Pauker még együtt ült a miniszterekkel. Néhány nappal később azonban megkezdődött ellene a sajtókampány, és a nyilvánosság elé tárták, hogy a pártvezetőség „megróvásban részesítette”, miután önkritikát gyakorolt, elismerte „hibáit”, és megígérte, hogy harcolni fog a párt irányvonalának betartásáért. A lapok arról is beszámoltak, hogy Luca hibáihoz Pauker és Teohari adtak bátorítást, s hogy hárman rendszeresen összebeszéltek – megsértve a pártfegyelmet.

Júniusban és júliusban már minden gyűlésen – legyen az szakszervezeti, ifjúsági, bányász- vagy kongresszusi – harsogott a propaganda: Luca jobboldali elhajló, népellenes és pártellenes, Pauker és Teohari pedig támogatták őt. (Akkoriban is létezett „sajtólincselés”, csak épp központilag irányított formában.) Még a Lengyelország felszabadulását ünneplő gyűlésen és az alkotmánytervezet vitáján is előkerült a téma.

Ezek után 1952. július 5-én Ana Paukert leváltották külügyminiszteri tisztségéből, szeptemberben pedig a miniszterelnök-helyettesi funkciójából is. 1953 februárjában letartóztatták. Hosszú vallatások után, 1954-ben szabadult, de élete végéig megfigyelés alatt maradt, gyakorlatilag kegyelemkenyéren élt. Vasile Lucát halálra ítélték, majd az ítéletet életfogytiglani börtönre módosították.

Leontin Sălăjean altábornagy így fogalmazott 1952 júliusában, Lengyelország felszabadulásának ünnepi gyűlésén: „A Román Népköztársaság munkásosztálya és dolgozó népe, a párt vezetésével, nagy sikereket ér el a szocializmus építésében. Az útban álló nehézségek nagy részét most már könnyebben legyőzzük a jobboldali elhajlás felszámolása után, amelynek pártunkban Vasile Luca, Ana Pauker és Teohari Georgescu voltak a hordozói. Pártunk vezetősége, élén Gheorghiu-Dej elvtárssal, leleplezte és szétzúzta az elhajlók akcióit.”

Alsóbb szinten is folyt a tisztogatás: az 1948-as pártegyesítéssel több mint egymillióra nőtt párttagságot 1948 és 1951 között megrostálták, és több százezer embert kizártak. A párt tagjainak száma 1965-re ismét meghaladta az 1,4 milliót.

Gheorghiu-Dej történelmi szerepéről

Ha történelmi távlatban tekintünk Gheorghiu-Dej szerepére az 1945 és 1965 közötti két évtizedben, amikor pártvezetőként Románia legbefolyásosabb politikusa volt, egyértelműen negatív mérleget kapunk. Ez alatt a húsz év alatt zajlott le az ország teljes kommunizálása.

Részt vett a Groza-kormány kinevezéséhez vezető kormányellenes tüntetések és lejárató kampányok szervezésében. Később, részben miniszterként, de főként a Kommunista Párt vezetőjeként, ő vezényelte le a rendszerváltást – a monarchiáról a népköztársaságra való áttérést – és a társadalom erőszakos átalakítását. Az ő irányítása alatt semmisítették meg a régi politikai elitet, vezették be az egypártrendszert, és fogadták el az első két kommunista alkotmányt (1948, 1952).

1952-től Gheorghiu-Dej nemcsak pártfőtitkár és miniszter, hanem miniszterelnök is lett, vagyis az állami és a pártvezetés először az ő személyében fonódott össze. Jellemző történet, hogy amikor a királyt lemondatni ment Grozával együtt, pisztolyt vitt magával, és nem is titkolta különösebben.

A kényszermunkával végzett Duna-csatorna építésének megkezdése (1949) is az ő nevéhez fűződik. Az 1940-es évek végén, az uralma alatt épült ki a romániai börtön- és „gulágvilág”. A kommunista állam erőszakszervezetei – a politikai rendőrség szerepét betöltő Securitate (1948) és a Milícia (1949) – szintén az ő idejében jöttek létre. A kollektivizálás, vagyis a parasztok erőszakos bekényszerítése a szovjet típusú közös gazdaságokba 1949-ben kezdődött. 1962-ben ezt ünnepélyesen „befejezettnek” nyilvánították, és kijelentették, hogy Romániában a szocializmus véglegesen győzött – városon és falun egyaránt.

A Gheorghiu-Dej-korszakban kezdődtek a május 1-jei (Munka Ünnepe) és az augusztus 23-i (felszabadulás) tömeges felvonulások is – táblákkal, kötelező tapsolással, olykor ájulásig próbáltatott menetoszlopokkal. Ugyancsak hozzá köthető az erőltetett iparosítás, a „vas és acél országa” ideológia, valamint az 1952 után kibontakozó személyi kultusz is.

Sztálin 1953-as halála után Gheorghiu-Dej továbbra is hithű sztálinista maradt.
Az utolsó kirakat-szövetséges szervezetek – az Ekésfront és a Magyar Népi Szövetség – 1953-ban, pártutasításra, „önfeloszlottak”. Ezzel még a pluralizmus látszata is megszűnt. Ezt a változást az újságcímek is jelezték: 1953. március 31-én a Romániai Magyar Szó még a Magyar Népi Szövetség Központi Bizottságának napilapjaként jelent meg, másnap, április 1-jén viszont már Előre címmel, „a Román Népköztársaság Néptanácsának lapjaként”. (Ilyen országos néptanács egyébként nem is létezett.)

Ha összehasonlítjuk a kommunista diktatúra első két évtizedét a Ceaușescu-korszakkal, akkor Gheorghiu-Dej időszaka egyértelműen durvább, véresebb és kegyetlenebb volt – különösen az 1950-es években.

Gheorghiu-Dej „bevezetője” után jön negyedszázadnyi „aranykorszak”

Gheorghiu-Dej vezetésével, szovjet mintára és Moszkva támogatásával Romániában is bevezették a sztálinista diktatúrát. Létrejött az egypártrendszer, a politikai rendőrség, a Securitate rémuralma, megszűntek az állampolgári jogok, megindult a vallásüldözés, és kiépült a vezér istenítése, a személyi kultusz. Mindez számos igazságtalansággal, visszaéléssel és nélkülözéssel járt.

Gheorghiu-Dej 1965-ben bekövetkezett halála után következett a „tanítvány”, Nicolae Ceaușescu, aki a saját korszakát már „aranykornak” nevezte.

Iosif Chișinevschi (1905–1962) besszarábiai származású illegalista kommunista volt, aki 1944 előtt börtönben ült. Később a kommunista pártlap, a Scânteia szerkesztőjeként és a párt propagandáért felelős titkáraként töltött be fontos tisztségeket.

Alexandru Drăghici (1913–1993) lakatosként és szakszervezeti munkásként kezdte, majd illegális kommunistaként börtönbe került. 1944 után magas rangú párt- és állami tisztségeket kapott. Teohari Georgescu mellett helyettes belügyminiszter, később belügyminiszter lett. Ceaușescu idején őt tették felelőssé az ötvenes évek belügyi túlkapásaiért.

Ion Gheorghe Maurer (1902–2000) az egyik kevés értelmiségi foglalkozású illegalista kommunista volt. Bíróként, ügyészként, majd ügyvédként dolgozott, mielőtt politikai pályára lépett. 1944 után fontos párt- és állami tisztségeket töltött be: volt a Nagy Nemzetgyűlés Állandó Elnökségének elnöke, majd a Minisztertanács elnöke – ezt a posztot Ceaușescu alatt is megtartotta. Jelentős szerepe volt abban, hogy Ceaușescu lett Gheorghiu-Dej utóda.

Forrásszövegek

1. Szemelvények Gheorghiu-Dej 1961-es főtitkári jelentéséből

„Míg a párt a leghatározottabban leleplezte a vasgárdistákat, mint a demokrácia, a nép legveszedelmesebb ellenségeit és a hitleristák fő szövetségeseit, Ana Pauker odáig ment, hogy 1944 novemberében a STB-nél tartott beszédében és más nyilvános alkalmakkor egyenesen azzal a felhívással fordult a vasgárdistákhoz, hogy lépjenek be pártunkba, kijelentvén: örömmel fogadjuk őket, és kezet szorítunk velük.

Ugyancsak az ő utasítására Teohari Georgescu, volt KB-titkár, Politikai Bizottsági tag és belügyminiszter megegyezett a vasgárdisták egyik vezetőjével, akit Horia Sima küldött az országba, hogy – úgymond – arra késztesse őket, ”szüntessék be tevékenységüket és lépjenek legalitásba.„

Ana Pauker utasításai alapján a belügyminisztérium szervei, amelyek valójában nem álltak a pártvezetőség ellenőrzése alatt, rátértek a párt- és állami káderek megfigyelésére, a telefonbeszélgetések lehallgatására, ami alól nem volt kivétel a párt Központi Bizottságának főtitkára sem.

Pauker és Luca a terror és a megfélemlítés módszerét alkalmazták a párt alapkádereivel és a párthoz hű aktivistákkal szemben. Ana Pauker, durván megsértve a párt politikai irányvonalát és határozatait, a pártvezetőség megkerülésével példátlan provokációs kalandorakciót szervezett, amelynek az volt a célja, hogy súlyosan megrendítse a dolgozó parasztsággal való szövetséget.

Teohari Georgescunak adott utasításai alapján az egész országban megszervezték a parasztok tömeges letartóztatását azzal a váddal, hogy nem teljesítették az állam iránti kötelezettségeiket. A kulákok elleni harc címén több mint nyolcvanezer parasztot – legnagyobbrészt dolgozó parasztot – állítottak bíróság elé, és közülük több mint harmincezret nyilvános tárgyaláson el is ítéltek. Ez nagy nyugtalanságot keltett a parasztok tömegeiben, akiknek végig kellett hallgatniuk a galád inszcenálásokat.”
(Előre, 1961. december 7.)

2. Az 1956-ot követő megtorlásról

„Az 1956. október 24-én kezdődő megtorlási hullám egészen 1962-ig tartott, és több tízezer letartóztatáshoz vezetett. A megtorlás intenzitása 1958-ban és 1959 első felében tetőzött. Egy 1967-es összefoglaló jelentés szerint 1958-ban és 1959-ben az állambiztonsági szervek összesen 15 272 személyt tartóztattak le.

Közülük csak 1958 januárja és 1959 májusa között a három tartományi hadbíróság (Bukarest, Kolozsvár, Iași) 7222 személyt ítélt el. Az életkörülmények a politikai foglyok számára fenntartott speciális börtönökben és a Duna-delta táboraiban rendkívül kemények voltak egészen a hatvanas évek elejéig.”
(Stefano Bottoni: 1956 Romániában – eseménytörténet és értelmezési keretek)

3.a) Visky Juliannát hét gyerekével kitelepítik

1959 júliusában elrendelték Visky Julianna és hét gyermeke deportálását. Lakóhelyükről elköltöztették őket a Duna mellé, a Bărăganra, embertelen körülmények közé. Az akkor két éves Visky András számára kiállított hivatalos igazolványból kiderül, hogy a kisgyereket is „ellenforradalmárnak” nyilvánították.

Ezzel a romániai kommunizmus pribékjei világrekordot állítottak fel: Kínában és Sztálin hazájában előfordult, hogy 8–10 éveseket neveztek ellenforradalmárnak, de két éves gyereket sehol.

A család túlélte a kitelepítést, és 1963-ban szabadult.

3.b) Részlet Visky András Kitelepítés című regényéből

„Elemente dușmănoase – ellenséges elemek, ezek vagyunk mi, legfőképpen anyánk.
Szép ez a felfelé ívelő kettőshangzó, ugyanaz, mint a Răchitoasa szóban: villanásnyi oá, cirkuszi oroszlánok fejmozdulatára és szájtartására emlékeztet, amikor ellenszegülnek a tenyérbemászó idomár gyáva bökdöséseinek.

A magyar ‘ellenséges elemek’ lapos ee-zése legfeljebb egy kopott kecske megátalkodott önzését idézi fel. A román szóösszetétel valahogy máris érthetővé teszi, hogy a Pártközpontnak cselekednie kellett valamit a szocializmus ellenséges elemeivel. Alexandru Drăghici vezérőrnagy és belügyminiszter, egykori tehetséges lakatosinas, személyes ügyének tekintette az ország megtisztítását tőlünk – és hozzá is látott nagy erőkkel...”
(Visky András: Kitelepítés)

4. A KGB 45 pontjából

(A KGB a Szovjetunió titkosszolgálata és politikai rendőrsége volt. Az alábbi pontok azokat az irányelveket tartalmazzák, amelyeket a megszállt államokban, így Romániában is alkalmazni kellett.)

2. „Főként annak kell nagy figyelmet szentelni, hogy katonáink és a civil lakosság között semmiféle kapcsolat ne jöhessen létre. Megengedhetetlen, hogy tisztjeink a bennszülötteket azok lakásaiban látogassák, ugyanígy tilos a sorkatonák és a helyi nők érintkezése. A katonáink és a megszállt lakosság közötti bármiféle kapcsolat megengedhetetlen.”

5. „Meg kell gyorsítani az összes párt egyetlen szervezetbe történő egyesítését, ügyelve arra, hogy minden kulcspozíció olyan embereknek jusson, akik a különleges osztályunk szolgálatában állnak.”

5. Gulág-világ Romániában

Szovjet mintára, a politikai rendőrség felügyeletével hozták létre a börtönök, munkatáborok és más megtorló intézmények hálózatát – ezt bátran nevezhetjük a romániai Gulágnak. 1945 és 1989 között mintegy 600 ezer politikai elítélt volt, a meghurcoltak száma pedig elérte a kétmilliót.

A pontos adatok megállapítása nehéz, mert a Securitate, az ügyészség, a határőrség és a katonaság sok iratot megsemmisített. A börtönre ítéltek mellett voltak deportáltak, kitelepítettek, kényszerlakhelyesek és más, jogaiktól megfosztott személyek.

A kétmilliós szám óriási, ha figyelembe vesszük, hogy az ország lakossága 1948-ban 15,8 millió, 1958-ban pedig 18 millió fő volt.

Romániában 44 börtön (köztük Jilava, Máramarossziget, Szamosújvár, Enyed) és 72 kényszermunkatábor működött. A börtönök lehettek átnevelő-, kivégző-, tranzit-, kórház- vagy vizsgálóbörtönök, de léteztek női és gyermekbörtönök is.

A hatóság gyakran úgynevezett adminisztratív intézkedéseket alkalmazott az ítéletek helyett: elég volt egy pecsétes papír, és az illetőt internálótáborba, kényszermunkára vagy deportálásra vitték.

A „Gulág” (GULAG) orosz betűszó, jelentése: Bűntetőtáborok Főparancsnoksága. Alekszandr Szolzsenyicin „A GULAG-szigetcsoport” című műve tette világhírűvé a fogalom történelmi jelentését.

6. „Hálásak vagyunk és mindenkor hálásak leszünk a Szovjetuniónak”

„Hazánk dolgozói és néphadseregünk katonái testvéri szeretetüket fejezik ki a szovjet csapatok iránt, amelyek a Szovjetunió kormányának és a Román Népköztársaság kormányának egybehangolt javaslata, valamint a Varsói Szerződésben részt vevő államok Politikai Tanácskozó Bizottságának jóváhagyása értelmében a közeljövőben elhagyják hazánk területét.

Sohasem feledjük el, hogy igazi függetlenségünket nem vívhattuk volna ki, és mai új életünket sem teremthettük volna meg a nagy Szovjetunió internacionalista segítsége nélkül.”
(Előre, 1958. június 13., péntek)

A Varsói Szerződés 1955-ben jött létre a Szovjetunió kezdeményezésére, az európai szocialista államok katonai-politikai tömbjeként (Jugoszlávia kivételével). 1958 május–júniusban a szovjet csapatokat kivonták Romániából, de az ország továbbra is a szovjet befolyás alatt maradt.

7. A sztálinizmus főbb jellemzői

A diktatórikus hatalommal rendelkező párt- és állami vezető parancsait végrehajtó, szigorúan központosított apparátus; a tervutasításos gazdaságirányítás; a parasztság erőszakos kollektivizálása; az állambiztonsági szervek mindent átható ellenőrzése és terrorja; a személyi kultusz és a diktatúra; a vélt vagy valós ellenzékkel való könyörtelen leszámolás; valamint a koncentrációs táborok rendszere – mindezek együtt adják a sztálinizmus lényegét.
(Általános történelmi fogalomgyűjtemény, 1992)

A sztálinizmus a Sztálin nevéből eredő antidemokratikus politikai gyakorlatot és kormányzási stílust jelenti.

8. „Reklám” 1962-ből

A Kolozsvári Înainte (Előre) Sörgyár Állami Ipari Vállalat
Május 1-je alkalmából üdvözli munkásait, technikusait, mérnökeit, ügyviteli személyzetét, szállítóit és megrendelőit – mindazokat, akik hozzájárultak a vállalat tervének teljesítéséhez és túlteljesítéséhez.
Újabb, még nagyobb sikereket kíván a jövőben.
(Igazság, a Román Munkáspárt Kolozsvár Tartományi Bizottságának és a Tartományi Néptanácsnak a lapja, 1962. április 27.)

Korabeli vicc:
Az ötvenes években, egy erdélyi városban két ember megy haza a munkából. Látják, amint a Securitate kapuján kivezetnek egy púpostevét.
– Szegény ló – súgja egyikük a másiknak –, jól megnyomorították ezt is...

Tanári melléklet – kérdések és feladatok

Beszéljétek meg:

Milyen „világrekord” birtokosa Visky András? (Lásd a 3.a forrást.)

Hasonlítsátok össze:

Drăghici, Chișinevschi és Maurer életútját! Keressetek egy-egy jellemzőt, ami csak rájuk volt sajátosan igaz, és kettőt, ami közös mindhármukban.

Képzeld magad a történelmi szereplők helyébe:

Lett volna lehetőség Ana Pauker, Vasile Luca vagy Teohari Georgescu helyében kibújni a felelősségre vonás elől?

Visky Julianna és a hét gyermeke helyében megtagadtad volna az engedelmességet?

Indokoljátok és magyarázzátok meg:

A KGB utasítások (4-es forrás) 2. pontja miért tiltja a szovjet katonáknak és tiszteknek, hogy a megszállt ország lakosaival barátkozzanak?
Vajon a 6-os forrás (a szovjet csapatok kivonásáról szóló újságcikk) nem ellentétes ezzel az elvvel?

Forráselemzés:

A Gheorghiu-Dej 1961-es főtitkári jelentésében (1-es forrás) mivel vádolja Ana Paukert és társait?
Hány vádpontot találtok a részletben?

Értelmezési–értékelési kísérlet:

A sztálinizmus főbb jellemzői közül (7-es forrás) nevezzétek meg három legnegatívabb sajátosságát!
Indokoljátok, miért épp ezeket tartjátok a legsúlyosabbnak.

Plusz kettő – kreatív feladat:

Adjátok új nevet a kolozsvári sörgyárnak (8-as forrás)!

Hol jelenik meg – vagy éppen hiányzik – a „fogyasztó” a reklámból?

Oknyomozás – rejtélyfejtés:

Hogyan lehetséges, hogy Gheorghiu-Dej 1965. március 18-án még hosszú levelet írt a Nagy Nemzetgyűlésnek, és másnap meghalt?