Kommunizmus és diktatúra Romániában 4: Királypuccstól az első kommunista ellenőrzés alatt álló kormányig

Alig valamivel több mint három évre volt szükség ahhoz, hogy a mintegy ezer fős kommunista csoport (1944-től 1947 végéig), Moszkva akaratával és erőteljes támogatásával, gyökeresen átalakítsa a körülbelül 15–16 milliós Romániát: monarchiából népköztársasággá. A korabeli szóhasználat szerint „népi demokrácia” jött létre, valójában azonban sztálinista diktatúra.

Gheorghe Gheorghiu-Dej, Ana Pauker, Emil Bodnăraș, Vasile Luca (Luka László) és Lucrețiu Pătrășcanu számára Románia sztalinizálása sürgető feladat volt. Ehhez megkapták a szükséges támogatást a Romániában tartózkodó szovjet csapatoktól, valamint a szovjet diplomatáktól és szakértőktől, akik hivatalosan tanácsadóként működtek, de egyben ellenőrzési feladatokat is elláttak. Személyesen Sztálin is támogatta a román kommunistákat.

Az ország és különösen a társadalom kommunizálásában a szovjet segítségen kívül Lucian Boia szerint belső tényezők is szerepet játszottak:

„A románság nemcsak a kommunizmustól tartotta távol magát, de zömében semmiféle politikai kultúrával nem rendelkezett (pontosan ezért voltak olyan kevesen a kommunisták!). A korlátozott és meglehetősen ingatag demokratikus hagyományt minden lépésnél autoriter reflexek követték... A románság nagy része egész egyszerűen egy bárki által könnyen manipulálható és felhasználható tömegbe tartozott. Ha a kommunisták csaknem zéróról is indultak, az egész ország társadalmi körülményei lehetővé tették számukra a gyors felemelkedést. Minden esélyük megvolt arra, hogy a maguk pártjára állítsák a szegénységbe és műveletlenségbe süllyedtek széles tömegeit...” (Lucian Boia: A román kommunizmus különös története)

Antonescu megbuktatása után alig fél év alatt három kormánya is volt Romániának: Sănătescu tábornok első és második kormánya, majd Rădescu tábornok kormánya. A kommunisták igyekeztek kihasználni és fokozatosan bővíteni kormányzati pozícióikat.

Az első tábornoki kormányban csupán egy minisztert delegáltak: az igazságügy miniszterét. A második kormányban már a belügyi tárca államtitkári posztját is megkapták Teohari Georgescu számára. Ezzel a kommunisták először az igazságszolgáltatást, a belügyet és az erőszakszervezeteket vonták ellenőrzésük alá, hogy politikai ellenfeleiket megsemmisítsék és az intézkedések elleni ellenállást letörjék. Ebben a második kormányban Gheorghiu-Dej a szállításügyi minisztérium vezetését kapta meg. A kormány helyettes miniszterelnöke Petru Groza lett, az Ekésfront (a kommunistákkal szövetséges párt) vezetője.

A kommunisták aktív propagandát folytattak a hitleri Németország elleni harc mellett, a „Mindent a frontért, mindent a győzelemért!” jelszóval. Ezzel hűségüket igyekeztek bizonyítani Moszkva felé, ahonnan támogatást kaptak és ahonnan jutalmat is reméltek. Siettették az 1940-es második bécsi döntéssel Magyarországhoz csatolt Észak-Erdély visszaszerzését. A szovjet és román hadsereg 1944. október 25-én foglalta el a területet, amely azonban novembertől szovjet katonai közigazgatás alá került.

Kezdeményezték a hadsereg és az állami intézmények megtisztítását a „fasiszta elemektől”. A tisztogatás ürügyén politikai ellenfeleiket is igyekeztek eltávolítani, ebben döntő szerepe volt a belügyi és az igazságügyi tárca ellenőrzésének. Megkezdődött a népbíróságok szervezése, amelyek háborús bűnösök felelősségre vonását tűzték ki célul, de eszközként szolgáltak a politikai leszámolásokhoz is.

A kommunisták nemcsak belülről bomlasztották a kormányokat, hanem kívülről is támadták őket. Propagandakampányt folytattak a sajtóban, és az utcai nyomást is eszközként használták. Tüntetéseket szerveztek előbb az első, majd a második Sănătescu-kormány megbuktatására, később a harmadik tábornoki kormány ellen is, annak reményében, hogy kommunista irányítás alatt álló kormányt tudnak kineveztetni.

Egy másik fontos politikai eszközük a földosztás kérdése volt: 1944 szeptemberétől kampányt indítottak az azonnali földosztás mellett a nincstelen parasztok javára. Arra buzdították a parasztokat, hogy még a törvény megszületése előtt osszák fel a nagybirtokokat.

A kommunisták és a szociáldemokraták létrehozták a baloldali Országos Demokratikus Arcvonalat (ODA), amely nevében kormányalakítást követeltek. 1945 februárjában egymást érték a Rădescu-kormány elleni tüntetések. A miniszterelnök időközben leváltotta a kommunista belügyi államtitkárt, ami csak fokozta a feszültséget. Nyilatkozatában kijelentette, hogy ha kell, erővel is helyreállítja a rendet – ez azonban irreális elképzelés volt, hiszen az országban közel egymillió szovjet katona tartózkodott, és az ODA mögött álló kommunisták élvezték Sztálin bizalmát.

Mihály király a tüntetések és a nyomásgyakorlás ellenére sem akarta kinevezni Petru Grozát miniszterelnökké. Hogy meggyőzze őt, Sztálin február végén Bukarestbe küldte Visinszkij külügyminiszter-helyettest. A szovjet diplomata durva fellépésével zsarolta az uralkodót: kilátásba helyezte Románia függetlenségének elvesztését, orosz tankokat vonultatott fel Bukarest utcáin, ajtókat csapkodott, ököllel verte a király asztalát.

Mihály király végül engedett: menesztette a kormányt, és 1945. március 6-án kinevezte Petru Grozát, az Ekésfront elnökét miniszterelnökké.

Hogy a Groza-kormány belső helyzetét erősítse, Sztálin gesztust tett az új román kormány irányába: Groza kérésére visszaadták Romániának Észak-Erdély közigazgatását, amit 1944 novemberében a szovjetek felfüggesztettek, mert a román hatóságok nem akadályozták meg az „önkéntesek” magyarellenes akcióit. Ennek ellenére a Groza-kormány nem volt túl népszerű az erdélyi románok körében – az erdélyi magyarok viszont kedvelték. A magyar közbeszédben sokan Groza Péter néven emlegették a magyarul is jól beszélő miniszterelnököt.

Az átmeneti évek (1945–1947)

A Groza-kormány koalíciós kormány volt. A miniszterek körülbelül egynegyede tartozott a Kommunista Párthoz (KP), de éppen ezek a tagok birtokolták a legfontosabb tárcákat: belügy, igazságügy, propaganda, bánya- és kőolajügy, szállítás. A demokrácia látszatának megőrzése érdekében a kormány második embere a liberális pártból került ki.

A Groza-kormány gyorsan lépett: még márciusban törvénybe iktatták és végrehajtották a földreformot, amely során közel egymillió nincstelen parasztcsalád kapott földet a nagybirtokosok kisajátított birtokaiból. Törvényt fogadtak el az állami intézmények „fasiszta elemektől” való megtisztításáról is, és létrehozták az első fogolytábort politikai elítéltek számára. Kezdetben vasgárdistákat zártak ide, majd később más politikai ellenfeleket is.

A népbíróságok működésbe léptek, és 1945 májusában elítélték az első háborús bűnös katonai vezetőket. A hadseregben is zajlott a tisztogatás, ebben fontos szerepet játszott a Szovjetunióban alakult Tudor Vladimirescu hadosztály.

A Szovjetunióval való barátkozás hivatalos formát is öltött: 1945 nyarán Románia újra felvette a diplomáciai kapcsolatokat a Szovjetunióval (amelyeket 1941-ben, a hadüzenet miatt szakítottak meg). Létrejött a Román–Szovjet Baráti Társaság (ARLUS), valamint az első szovjet-román vegyesvállalatok (SOVROM-ok), amelyek gyakorlatilag a szovjet érdekeket szolgálták, és a megszállt Románia gazdasági erőforrásait hasznosították.

E fejlemények nyomán alig fél év alatt megromlott a viszony a király és a kormány között. Mihály király lemondásra szólította fel Grozát. Mivel a kormány nem mondott le, a király 1946 elejéig „sztrájkba” lépett: nem írt alá rendeleteket. A kormány azonban a helyén maradt – ez is jelezte, hogy az erőviszonyok egyértelműen megváltoztak.

1945 októberében tartották a Kommunista Párt (innentől RKP – Román Kommunista Párt) országos konferenciáját, amelyen Gheorghe Gheorghiu-Dejt választották meg pártfőtitkárrá. Az antifasiszta tisztogatás fokozódott. 1946 nyarán Antonescut háborús bűnökért halálra ítélték és kivégezték, több kormánytaggal és tábornokkal együtt. (Politikailag felelősek voltak sok ember haláláért.)

1946 májusában a kommunisták és szövetségeseik megalakították a Demokratikus Pártok Blokkját (DPB), mint választási szövetséget. Az új választási törvény először tette lehetővé, hogy nők is szavazhassanak Romániában. A DPB az 1946. november 19-i parlamenti választásokat megnyerte – úgy, hogy az eredményeket durván meghamisították.

November végén megalakult a második Groza-kormány. Ebben még jelen voltak koalíciós partnerek, de a kommunisták már többségbe kerültek. A parlamenti választások utáni hatalmi átrendeződés új lendületet adott Románia kommunizálásának.

1947 februárjában Románia aláírta a párizsi békeszerződést. Ez az év hozta meg a végső fordulatot a sztálinizmus romániai bevezetésében. A fasiszták és háborús bűnösök elleni tisztogatás átváltott a politikai ellenfelek üldözésébe. 1947 nyarán a Nemzeti Parasztpárt teljes vezetőségét letartóztatták, elítélték, a pártot betiltották. Novemberben a koalíciós partnerként működő liberális frakciót is kizárták a kormányból, a Nemzeti Liberális Pártot ugyancsak betiltották.

A kezdeti fasisztaellenes tisztogatások iránya fokozatosan a korábbi politikai, gazdasági és kulturális elit ellen fordult.

A Román Népköztársaság kikiáltása – 1947. december 30.

A szövetségesek és belföldi támogatók nélkül maradt Mihály királyt 1947. december 30-án lemondatták, és még aznap kikiáltották a Román Népköztársaságot. Ezzel nemcsak az ország neve és államformája változott meg, hanem a politikai rendszere is: alkotmányos monarchiából népköztársasággá, az új politikai-társadalmi berendezkedés pedig – a korabeli szóhasználat szerint – népi demokrácia, valójában proletárdiktatúra lett.

1948-ban az új hatalom további gyökeres változásokat vezetett be, például:

1. A történelmi pártok felszámolása után a kommunisták legközelebbi szövetségesüket, a szociáldemokratákat is beolvasztották. A két baloldali párt egyesülésével megvalósult az egypártrendszer. Az új párt neve Román Munkáspárt lett, főtitkára Gheorghe Gheorghiu-Dej.
2. A Nagy Nemzetgyűlés, az egykamarás parlament, 1948 áprilisában elfogadta a Román Népköztársaság alkotmányát, amely szovjet mintára készült.
3. 1948 júniusában államosították (kártalanítás nélkül elvették) a magántulajdonban lévő vállalatokat – gyárakat, bankokat, bányákat stb.
4. 1948 augusztusában a tanügyi reform keretében átszervezték a közoktatást. Államosították a felekezeti és magániskolákat, megfosztva az iskolafenntartó közösségeket (például egyházakat) az épületeiktől és birtokaiktól.

Az oktatási reformról szóló, 1948. augusztus 3-án elfogadott 176-os törvény 35. szakasza kimondta:

35. Az összes felekezeti és magániskola állami iskolává válik.

A törvény 37. szakasza szigorú büntetéseket helyezett kilátásba:

37. Mindazokat, akik bármilyen módon megakadályozzák vagy megkísérlik megakadályozni a 35. szakasz végrehajtását, 5–10 év kényszermunkára és vagyonelkobzásra ítélik.

(Ez volt az egyetlen szakasz az egész törvényben, amely büntetést tartalmazott.)

Egy másik, ugyanazon a napon elfogadott rendelet azonnal államosította az összes felekezeti és magániskolát Romániában. Ezek nagy része a magyar történelmi egyházak tulajdonában volt. Az 1500-nál is több államosított iskola közül:

• 531 volt református,
• 468 római katolikus,
• 266 evangélikus (többségük szász, de néhány magyar is),
• 35 unitárius.

A Kommunista Párt átalakulása: a politikai perifériáról – a tömegpártig, sőt állampártig

A kommunista hatalomátvétel 1947 végéig egy fokozatos, módszeres folyamat volt, amelynek során a Kommunista Párt úgynevezett „szalámitaktikával” számolta fel politikai ellenfeleit. Ez a taktika lényege: előbb megosztják, majd felszámolják az ellenfeleket, kihasználják az alkalmi szövetségeseket, akiket később szintén eltávolítanak. Ugyanez a módszer érvényesült a jogfosztás és a diktatúra bevezetésében is – lépésről lépésre, hogy kisebb ellenállásba ütközzenek.

Miután hatalomra kerültek, a kommunisták célja a korábbi politikai, gazdasági és kulturális elit teljes eltüntetése lett. Át akarták formálni az egész országot – nemzetet, gazdaságot, társadalmat és kultúrát – a saját ideológiai mintájuk szerint.

Míg 1944-ben a Kommunista Párt taglétszáma alig haladta meg az 1000 főt, egy éven belül már több mint 100 000 tagjuk volt. 1947 tavaszán ez a szám meghaladta a 700 000-et, és 1948 elején, még a szociáldemokratákkal való egyesülés előtt, megközelítette a 800 000 főt.

Mi magyarázza ezt a robbanásszerű növekedést?

Lucian Boia szerint több tényező együttes hatása állt a háttérben:

„Egy társadalom, amelyet csaknem immunisnak hittek a kommunizmusra, hirtelen nagyon fogékonynak bizonyult. Nehéz megmondani, hogy az új párttagokat mennyire motiválta a kommunisták programja, az opportunizmus, vagy az attól való félelem, hogy netán rossz viszonyba kerülnek egy hosszú távra berendezkedő hatalommal. Számos intézményben futószalagon vették fel az új tagokat, mivel az alkalmazottak nem mertek nemet mondani a belépésre...”
(Lucian Boia: A román kommunizmus különös története)

A KP vezetése annyira igyekezett növelni a taglétszámot – különösen a román nemzetiségű tagok arányát –, hogy még egykori vasgárdistákat is felvettek a pártba. Ana Pauker személyesen egyezett meg néhány légionárius vezetővel erről 1944–1945-ben, miközben a hivatalos kommunista propaganda folyamatosan a „fasiszták” felszámolását hirdette.

Két diktátor: Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu

Románia történetében az 1945-től (vagy 1947-től) az 1989-es forradalomig terjedő közel fél évszázadot két kommunista diktátor határozta meg: Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu. Mindketten hosszú időn át vezették az országot pártfőtitkárként és gyakorlatilag korlátlan hatalommal.

Petru Groza (1884–1958)

Ügyvéd, politikus, az Ekésfront alapító elnöke, 1945–1952 között Románia miniszterelnöke. Kezdetben volt némi beleszólása a politikába, de hatáskörét fokozatosan csökkentették, és egyre inkább kirakatfigurává vált a kommunista vezetés kezében. 1952–1958 között a Nagy Nemzetgyűlés Elnökségének elnöke, vagyis formálisan az államfő – valós hatalom nélkül. Jól beszélt magyarul, támogatta a román–magyar viszony javítását, ezért a magyar lakosság körében népszerű volt, és „Groza Péterként” emlegették. 1954-ben a születésnapja alkalmából a Román Népköztársaság Csillaga I. osztályú érdemrenddel tüntették ki. (Forrás: Vörös Zászló, 1954. december 7.)

Emil Bodnăraș (1904–1976)

Egykori hivatásos katonatiszt, majd befolyásos kommunista politikus. Már 1944-től fontos szerepet játszott a pártban. 1945-től a legfelsőbb pártvezetés tagja, számos állami tisztséget betöltött: honvédelmi miniszter, parlamenti képviselő, Minisztertanács alelnöke, Államtanács alelnöke. Kiváló kapcsolatot ápolt mind Gheorghiu-Dejjel, mind Ceaușescuval.

Teohari Georgescu (1908–1976)

Eredetileg nyomdász, majd illegális kommunista aktivista.
A háború előtt többször börtönbe került, járt a Szovjetunióban is, ahol NKVD-kiképzést kapott. Ezt később belügyi államtitkárként, majd belügyminiszterként jól kamatoztatta. Az ő minisztersége idején hozták létre a Szekuritátét, amely később őt magát is megfigyelte.1952-ben a Minisztertanács alelnöke lett, de ugyanebben az évben minden tisztségéből leváltották, majd éveken át vallatták, de végül nem ítélték el. Hároméves vizsgálati fogság után visszatért eredeti szakmájához a nyomdaiparba.
1968-ban rehabilitálták.

Luka László (Vasile Luca) (1892–1963)

Székely származású munkásból lett kommunista.
1919-ben a Székely Hadosztály katonájaként még a vörösök ellen harcolt, de később a kommunizmus híve lett. Illegális kommunista tevékenysége miatt börtönbe került, majd a Szovjetunióba emigrált, ahol a moszkvai csoport egyik vezető figurája lett Ana Pauker mellett. A vörös hadsereggel tért vissza Romániába, ahol magas rangú párt- és állami tisztségeket töltött be, többek között pénzügyminiszterként.
1952-ben, amikor Gheorghiu-Dej leszámolt a moszkvai frakcióval, letartóztatták, jobboldali elhajlással vádolták, elítélték. Az enyedi börtönben halt meg

Forrásszövegek

1. Visinszkij szerepe a Groza-kormány kinevezésében

„A moszkvai külügyminiszter-helyettes, Visinszkij Bukarestbe utazik, és kötelezi a királyt, hogy olyan személyiséget nevezzen ki a kormány élére, aki már maga is a kommunista párt tagja: Petru Grozát, az Ekésfront elnökét, aki 1945. március 6-án alakítja meg kormányát.
Groza személye nagyon leleményes választás volt: az erdélyi származású Groza háttérbe szorította Maniut. Moszkva egy gesztussal megnyugtatta a hazafiakat: az 1944. október 25-én felszabadult Erdélyt 1945 márciusában román közigazgatás alá helyezte...”
(Catherine Durandin: A román nép története)
(„Hazafi” itt nacionalista értelemben.)

2. A „demokrata” politikai rendőrség feladatai

„Most, amikor a nép akaratát képviselő Groza-kormány oldalán az egész államgépezet átszervezéséért küzdünk a demokrácia követelményei szerint, a rendőrség sem lehet antidemokratikus.
A demokráciának – különösen most, ebben az átalakulási időben – feltétlenül szüksége van politikai rendőrségre is.
De míg a fasiszta politikai rendőrség a kevesek érdekeit védte a nagy többséggel szemben, hogy a fasiszta rendszer ellen tevékenykedőket veréssel, kínzással és gyilkolással megsemmisítse, a tömeget pedig megfélemlítse, addig a demokratikus politikai rendőrségnek a széles tömegekre kell támaszkodnia, azok bizalmát kell élveznie.
Tehát a demokratikus rendőrségnek nem célja a terror, mert nem célja a tömegek megfélemlítése sem.
Ellenben kötelessége a fasisztákat és a társadalomra nézve más káros elemeket elkülöníteni, és a demokrata igazságszolgáltatásnak átadni...”
(Erdélyi Szikra, 1945. március 15.)
(A lap a Kommunisták Romániai Pártja Észak-Erdélyi Tartományi Bizottságának hivatalos orgánuma volt.)

3.a Gheorghiu-Dej beszámolója Mihály király lemondatásáról

„Megjelentünk a kijelölt órában Mihály és Groza találkozóján, a Kiseleff sugárúti villában.
Tekintve, hogy csak Groza volt bejelentve, arra kérte a kamarást, hogy jelezze a királynak: én, mint a nép képviselője, elkísértem őt.
Mihály beleegyezett, és Groza hosszas beszédbe fogott, anélkül, hogy egyértelműen tisztázta volna jövetelünk célját.
Mihály feszülten hallgatta, nem értette, mit akar a miniszterelnök.
Akkor kivettem a lemondási okmányt Groza kezéből, és megkértem Mihályt, hogy olvassa el és írja alá.
Mihály habozott...
Attól tartottam, hogy segítséget fog kérni, és erőszakot kell alkalmaznunk – ami politikai kudarccal ért volna fel.”
(Gheorghiu-Dej visszaemlékezése, 1947. december 30.)

3.b Mihály király visszaemlékezése a leváltásáról

„Megérkeztünk a Kiseleff sugárúti házba.
Groza kedélyesen mosolyogva mondta: Egy közös megegyezéssel történő házasság felbontásáról szeretnénk beszélgetni.
– Milyen válásról van szó?
Groza magyarázatok sorozatába bonyolódott, hogy a monarchia a modernizáció útjában áll.
– Marhaság! Ha a monarchia nem tartotta volna be a demokrácia játékszabályait, ők sem jutottak volna el ilyen könnyen hozzám.
Ezután egy papirost nyújtott át. Egyre jobban tiltakoztam, hiszen ott helyben kérték a beleegyezésemet.
Visszavonultam a dolgozószobámba, ahol értésemre adták, hogy a telefonvezetékeket elvágták, a palotaőrséget letartóztatták, és hogy egy lövésre kész tűzéralakulat célpontjában állunk...”
(Mircea Ciobanu: Beszélgetések I. Mihály román királlyal)

4. Mihály király lemondó nyilatkozata (1947. december 30.)

Mi, I. Mihály, Románia királya, egészséget az élőknek és az elkövetkezőknek.
Az utóbbi években a román állam életében mélyreható politikai, gazdasági és társadalmi változások történtek, amelyek az állam legfontosabb tényezői között új kapcsolatokat teremtettek.
Ma ezek a kapcsolatok már nem felelnek meg az államalapokmány – az alkotmány – által előírt feltételeknek, és alapvető gyors változást követelnek.
Erre a helyzetre való tekintettel, az állam felelős tényezőivel egyetértésben, felelősségem tudatában úgy vélem, hogy a monarchikus államforma már nem felel meg a mi államéletünk követelményeinek, és hogy az Románia fejlődésének útjában komoly akadályt jelent.
Következésképpen, elhatározásom fontosságának teljes tudatában, a román nép érdekében, lemondok a magam és utódaim uralkodói jogáról, ugyanakkor lemondok mind a magam, mind az utódaim részére minden királyi előjogról.
Az új államforma megválasztását a román népre bízom.
Kelt Bukarestben, 1947. december 30.
I. Mihály
(Világosság, 1948. január 1.)

5. Păstorel Teodoreanu után szabadon – légionárius gúnyvers

„Ne szomorkodj, bajtárs,
Nem vész el a Gárda!
Mindnyájan belépünk
A Kommunista Pártba!”

(Gárda = Vasgárda, romániai fasiszta szervezet. Légionárius = vasgárdista.)

6. Részlet az iskolák államosításáról szóló rendeletből (1948. augusztus 2., 1382. szám)

I. Cikk:
Az állami közoktatás jó megszervezése és működése, valamint a tanügy demokratizálásának és kibővítésének érdekében mindazok az ingó és ingatlan javak, amelyek egyházak, kongregációk, vallási közösségek, magántársulatok vagy magánszemélyek birtokában voltak, és a közoktatás szolgálatában álltak, az állam tulajdonába mentek.
A Közoktatásügyi Minisztérium veszi őket kezelésbe, és az oktatás céljaira fogja azokat felhasználni.
Hatálya alá esnek azok a javak is, amelyek 1948. január 1-ig iskolák, internátusok, tanulóotthonok, étkezdék működtetését szolgálták, illetve amelyeket ugyanezen célból szereztek be.

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Képzeld magad a történelmi szereplők helyébe:

– Volt-e más lehetősége Mihály királynak a lemondáson kívül?
Válaszodat indokold meg! Gondold végig a politikai és katonai helyzetet!

Vitaindító kérdés:

– Az 5-ös szöveg szerint a fasisztából kommunista lesz. Ez a valóságban elképzelhető?
Beszéljétek meg: mennyire reális ez a fordulat? Vajon a félelem, az opportunizmus vagy a meggyőződés állhatott mögötte?
Kérdés fordítva is: lehet-e valaki kommunistából fasiszta?

Forráselemzés:

– A 3.a és 3.b szövegek alapján:

Ki volt valójában a király lemondó nyilatkozatának szerzője?

A király két látogatója közül ki viselkedett főnökként?

Plusz kettő – gondolatébresztő kérdések:

– Diplomata volt a diplomata?
(Utald vissza Visinszkij „diplomáciai” módszereire.)

– Találkoztál már valahol a „szalámitaktikával”?
(Történelmi példák? Mai párhuzamok?)

Otthoni megbeszélésre:

– Lehet-e demokrata a politikai rendőrség?
Beszéljétek meg a családdal vagy barátokkal. A 2-es forrásszöveg jó kiindulópont lehet.

Tippjáték – történelmi „rejtvény”:

Az Erdély című napilap 1947. március 30-i száma ezt írta:

„A monostori városrész szövetkezeti boltjából ismeretlenek éjszaka ellopták a városrész háromhavi cukorjárandóságát.”

Kérdés:
Hány mázsa cukorról lehetett szó, ami Monostor háromhavi cukoradagja volt?

Tippelhető válaszlehetőségek:
(3, 6, 9, 12, 15, 18)

👉 Segítség: a helyes szám megegyezik a Groza-kormány kinevezésének napjával.
(Megoldás: 6 – március 6.)