Kommunizmus és diktatúra Romániában 3. – Az illegalitásból a hatalom csúcsára

Harmadik lecke: A romániai munkásmozgalom kezdeteitől a kommunisták hatalomra kerüléséig. Az 1944 augusztus 23-i fordulat

A szociáldemokráciától a kommunista eszmékig

Az első világháború előtti Románia főleg mezőgazdasági jellegű ország volt, nem rendelkezett számottevő iparral, ezért az ipari munkások száma is csekély volt. Mégis megjelentek az első munkásszervezetek; először a nyomdászok és a vasúti munkások kezdtek el szervezkedni. 1892-ben jelent meg először román nyelven a Kommunista Kiáltvány.

1893-ban megalakult a Romániai Munkások Szociáldemokrata Pártja (RMSZDP), amely tagja volt a II. Internacionálénak. A párt főideológusa Constantin Dobrogeanu-Gherea irodalomkritikus volt. A szociáldemokrata, illetve szocialista eszmék főként baloldali értelmiségi körökben és a szervezett munkásság körében terjedtek, de viszonylag kis mértékben.

A válságba került RMSZDP a VI. kongresszusán kimondta önfeloszlatását, majd 1910-ben újraalakult Romániai Szociáldemokrata Párt néven.

Az első világháború végén létrejövő Nagy-Romániában, az újonnan megszerzett területekkel együtt nőtt a munkásság száma is, ezzel arányosan gyarapodott a Szociáldemokrata Párt (SZDP) tagsága és politikai súlya. A párton belül két irányzat körvonalazódott:

• az egyik a hagyományos szociáldemokrata irányvonal, amely parlamenti úton kívánta céljait elérni,
• a másik a marxista, amely az osztályharc híveként, a lenini példát követve forradalom útján akarta megszerezni a hatalmat.

1920-ban a romániai szociáldemokraták egy csoportja Moszkvába látogatott, hogy megtárgyalja a Kominternhez való csatlakozás feltételeit. Ott egy Lenin által megfogalmazott, 21 pontból álló listát kaptak – ez gyakorlatilag azt jelentette, hogy a romániai párt a Komintern fiókszervezetévé válna.

A Kommunisták Romániai Pártjának (KRP) megalakulása, majd az illegalitás évei

1921. május 8-án Bukarestben tartották a Szociáldemokrata Párt kongresszusát, amely a Kommunisták Romániai Pártjának (KRP – 1945-től RKP) első kongresszusaként is számon van tartva. A résztvevők között voltak a Kominternhez való csatlakozást pártolók és ellenzők is. Amikor a küldöttek egy része megszavazta a csatlakozást, a rendőrség feloszlatta a kongresszust, a küldötteket pedig letartóztatták és bíróság elé állították. Az 1922-ben tartott második kongresszuson pótolták az elmaradt tisztújítást: a pártfőtitkári tisztségbe Gheorghe Cristescut választották. A korábbi szociáldemokrata tagságból csak kisebb rész lett kommunista.

A Kominterntől kapott utasítások alapján Romániát soknemzetiségű államnak tekintették, és a lenini elvek szerint elfogadták a nemzeti kisebbségek önrendelkezési jogát – beleértve akár egyes tartományok elszakadását is a román államtól. Ez azonban élesen szembement a frissen kialakított Nagy-Románia törvényeivel, amelyek a lehető legkategorikusabban elutasították a területi engedményeket és bármiféle revíziót. A hatalom erre hivatkozva 1924-ben betiltotta a KRP működését, a jogi személyekre vonatkozó törvény alapján, amely tiltja a szélsőséges pártok és szervezetek működését.

A következő húsz évben a kommunisták illegalitásba kényszerültek. A Siguranța (a román titkosszolgálat neve a két világháború közötti periódusban – szerk. megj.) figyelte tevékenységüket, sok tagjuk és vezetőjük börtönbe került, mások külföldre – főként a Szovjetunióba – menekültek. Az illegalitás éveiben szigorú konspirációs szabályokat követtek: a vezetők titkos lakásokban bujkáltak, és ott tartották megbeszéléseiket. A párt három következő kongresszusát külföldön rendezték meg: Bécsben, Harkovban és Moszkvában. Az illegális működést különböző fedőszervezetekkel próbálták kijátszani, mint a Munkás-Paraszt Blokk, a Nemzeti Antifasiszta Bizottság, az Ekésfront vagy a Demokratikus Blokk. Ezek közé tartozott az 1934-ben Marosvásárhelyen megalakított MADOSZ, a Magyar Dolgozók Országos Szövetsége is. Ha ezek a szervezetek mégis elindultak a választásokon, 0,5–2,5% közötti eredményeket értek el – nem meglepő módon, hiszen a választásokat a mindenkori kormány irányította, ráadásul a Kommunista Párt tagsága is elenyésző volt.

A párt 1921-es megalakulásakor mintegy 2000 taggal indult, a két világháború közötti időszakban legfeljebb 4000–5000 tagja lehetett, a harmincas évek második felére ez a szám 2000 alá esett, 1944-ben pedig alig 1000 fő körülire csökkent – közülük is sokan börtönben vagy internálótáborban voltak, mások a Szovjetunióban.

Lucian Boia kortárs történész így értékelte a baloldali ideológiák romániai fogadtatását:

„Románia tehát nem nyújtott kedvező talajt a kommunista eszméknek. És nem csupán a Kommunista Párt szenvedett hátrányt a receptivitás hiánya miatt. A Szociáldemokrata Pártnak sem sikerült érvényesülnie a román politika színpadán, mindvégig szerény jelentőségű politikai erő maradt… A román értelmiség távol tartotta magát. A változást óhajtók közül sokan, különösen a fiatalok, végül a szélsőjobb légionárius mozgalomhoz csatlakoztak. Sokkal kevesebben irányultak baloldali mozgalmak felé, és elhanyagolható azoknak a száma, akik a kommunista mozgalomhoz csatlakoztak.”

A párt társadalmi összetételére vonatkozóan 1926-ból származnak adatok: a tagság 75,5%-a munkás, 21,5%-a paraszt, és csupán 3%-a értelmiségi volt. Ez is Boia véleményét támasztja alá – a sarló és kalapács jegyében nehezen találtak helyet az írástudók. A nemzetiségi megoszlás még bonyolultabb képet mutatott. Míg Románia lakosságának mintegy 70%-a román volt, a párton belül a románok aránya csak 22,5% volt. A magyarok 26,5%-ot, a zsidók 18%-ot, a bolgárok 8,5%-ot, az oroszok 6%-ot, a moldvaiak és ukránok 4–4%-ot, míg más kisebbségek összesen 10%-ot tettek ki (1933-as adatok szerint).

A párt élén a főtitkár állt, akit kongresszus vagy pártkonferencia választott. A sorban Gheorghe Cristescu (1922), Köblös Elek (1924), Vitalij Holostyenko (1928), Alexander Stefanski (1931), Boris Stefanov (1935), Fóris István (1940), Gheorghe Gheorghiu-Dej (1945) és Nicolae Ceaușescu (1965) követték egymást. A Cristescu és Gheorghiu-Dej közötti időszak főtitkárait gyakorlatilag Moszkva vagy a Komintern nevezte ki, és sokan közülük nem voltak sem román nemzetiségűek, sem román állampolgárok – például Köblös és Fóris magyarok voltak, ami a későbbi nemzeti kommunizmus éveiben már elképzelhetetlen lett volna.

A két világháború közötti időszakban a kommunisták nem vettek részt jelentősebb politikai eseményekben – egyrészt alacsony létszámuk, másrészt a betiltásuk és a szigorú megfigyelés miatt. Fő tevékenységük röpcédulák sokszorosítása és terjesztése volt, valamint részvétel sztrájkokban, tüntetésekben. Az 1933. január–februári vasúti sztrájk után számos kommunista vezetőt, köztük Gheorghiu-Dejt is letartóztatták és elítélték. Gheorghiu-Dej az 1933 és 1944 közötti időszakot börtönben töltötte, és ott vált a hazai kommunisták legjelentősebb és legbefolyásosabb vezetőjévé.

Az 1933-as munkásmegmozdulás, amelyet a rendőrség és a hadsereg fegyveres erővel vert le, a későbbi kommunista legendárium egyik fontos eleme lett. Vasile Roaită, a fiatal kommunista, akit hősként állítottak be, állítólag a sztrájk kezdetét jelezte a sziréna meghúzásával, amikor halálos lövést kapott. A valóságban azonban nem volt a sziréna közelében, sőt, a Siguranța beszervezett ügynöke volt. Hozzá hasonlóan Filimon Sîrbu, Simó Donka, Ocskó Teréz és más ifjú kommunisták is példaképül szolgáltak a pártpropaganda számára.

A propaganda minden csatornát felhasznált. A gyermeklapokban hősként ábrázolták Roaităt: „a sziréna fogantyúját markolva halt meg, élénken élt a vasutasok szívében és emlékezetében” – írta a Napsugár 1963 februári száma. A Dolgozó Nő 1960 márciusi írása Simó Donkáról így fogalmazott: „napról napra jobban megértette a világot, egyre tisztábban felismerte saját életének célját, értelmét…” Még a Csipike írója is részt vállalt a történetmesélésben, amikor 1964-ben a Napsugár hasábjain egy iskolai előadáson szereplő kommunista munkás hőstetteit írta le, aki – elmondása szerint – fegyverrel harcolt Bukarest előtt, az Északi Műútnál a fasiszta páncélosok ellen.

Irányzatok és erőviszonyok a kommunista párt vezetésében

Az 1930-as évek végére a román kommunista mozgalmon belül három jól elkülöníthető csoport alakult ki. A legkisebb létszámú, de Moszkvában megerősödött moszkvai csoport tagjai a Szovjetunióba menekültek közül kerültek ki. Közülük Ana Pauker volt a legismertebb és legbefolyásosabb – nem véletlenül ragadt rá a „szoknyás Sztálin” gúnynév, ami sokat elárul a stílusáról és a róla alkotott képről. A második csoport az illegalistáké volt – ők azok a kommunisták, akik Romániában maradva, a betiltás ellenére is folytatták a szervezkedést és az osztályharcot. Ennek a körnek Fóris István volt a vezetője, aki ekkoriban a párt főtitkára is volt. A harmadik csoport a börtönökben és internálótáborokban raboskodókból állt, élükön Gheorghe Gheorghiu-Dejjel. Érdekesség, hogy Gheorghiu-Dej a börtönévek alatt ismerkedett meg a nála jóval fiatalabb Nicolae Ceaușescuval, aki akkoriban inasként került a kommunista mozgalom látóterébe. A két férfi között hamar kölcsönös szimpátia alakult ki – Gheorghiu-Dej pártfogásába vette a fiút, aki pedig rajongással tekintett rá.

A három kommunista csoport közötti rivalizálás egyre élesebbé vált, majd idővel ellenségeskedésbe, végül leszámolásba torkollott. 1944-ben Gheorghiu-Dej fokozatosan háttérbe szorította Fóris Istvánt, aki kénytelen volt lemondani, két évvel később pedig már életét is vesztette. A moszkvai csoporttal Gheorghiu-Dej egy ideig kényszerű szövetségben maradt, de ahogy megerősödött a pozíciója, tőlük is megszabadult.

1944. augusztus 23: a kommunisták kilépnek az illegalitásból és Moszkva támogatásával gyorsan növekvő politikai tényezővé válnak

1940-től Romániában a fiatal Mihály király uralkodott, de a tényleges hatalom Ion Antonescu kezében volt, aki katonai diktatúrát vezetett be. 1941-ben az ország a náci Németország oldalán belépett a Szovjetunió elleni háborúba. 1944 nyarára azonban megfordult a háború menete, és a szovjet csapatok elérték Románia keleti határait. Ekkor következett be az augusztus 23-i fordulat, amikor Mihály király – több politikai és katonai szereplővel együttműködve – eltávolította Antonescut a hatalomból, és Románia átállt az antifasiszta szövetség oldalára. A háború végéig már nem a tengelyhatalmak oldalán, hanem a szövetségesekkel együtt harcolt tovább.

Aznap délután Antonescut és kormányának több tagját a királyi palotában vették őrizetbe. Mihály király új katonai kormányt nevezett ki, amelybe bekerült négy tárca nélküli miniszter: egy liberális, egy parasztpárti, egy szociáldemokrata és – a román történelemben először – egy kommunista politikus is. A kommunista képviselő, Lucrețiu Pătrășcanu, jogász és pártaktivista, az igazságügyi tárcát is megkapta. A fordulat napját a kommunista propaganda később teljes egészében kisajátította, elhallgatva vagy alábecsülve a király szerepét, noha a hatalomváltás elsődlegesen az ő kezdeményezése volt. Az iskolai tankönyvek, a sajtó és a pártdokumentumok évtizedeken át úgy tálalták az eseményeket, mintha az antifasiszta felkelés kizárólag a Kommunista Párt érdeme lett volna.

1944 őszétől, a szovjet megszállás árnyékában, a korábban betiltott, de most már törvényesen működő kommunista párt fokozatosan egyre nagyobb befolyásra tett szert. A taglétszám robbanásszerűen nőtt: míg a fordulat idején alig ezer főt számlált a párt – közülük is sokan börtönben vagy emigrációban voltak –, 1945 márciusára már 35 800-ra emelkedett a tagok száma. A moszkvai csoport tagjai ugyan hazatértek, de Gheorghiu-Dejnek sikerült megerősítenie pozícióját, és fokozatosan kiszorítania minden riválist.

1945 tehát nemcsak a fasizmus feletti győzelem éve volt, hanem a szovjet befolyás megerősödésének is kezdete. A román kommunisták, akik korábban csak miniszteri helyeket kaptak, hamarosan már kormányzóképes erővé váltak – ahogyan az több más, szovjet megszállás alá került közép- és kelet-európai országban is történt.

***

Gheorghe Gheorghiu-Dej (1901–1965) vasúti munkásból lett Románia első számú kommunista vezetője. Az 1933-as grivicai munkássztrájkban való részvételéért hosszú börtönbüntetésre ítélték, így 1944-ig zárt intézetekben – börtönben vagy internálótáborban – töltötte az idejét. Börtönévei alatt vált a párt belső köreiben a legmeghatározóbb személlyé. 1945-től a párt főtitkáraként ő vezette be Romániában a szovjet típusú kommunista rendszert. Gyakorlati érzékű, hatalomszerző politikus volt, aki szövetségeket épített és fokozatosan eltávolította riválisait. Bár az 1956-os magyar forradalom leverését támogatta, később egyre inkább eltávolodott Moszkva közvetlen befolyásától. Pályafutása során volt szállításügyi miniszter, majd az 1950-es években egy ideig miniszterelnök is. 1965-ben bekövetkezett haláláig ő volt Románia első számú vezetője.

Vasile Roaită (1914–1933) a vasúti javítóműhelyben dolgozott tanoncként, és a Siguranța ügynökeként jelentéseket készített a munkások hangulatáról. Az 1933. február 15-i sztrájk leverésekor megsebesült, és nem sokkal később belehalt sérüléseibe. A kommunista propaganda azonnal felépítette a hős alakját – azt állítva, hogy a sziréna fogantyúját markolva, a sztrájkot jelző jellel együtt érte a halálos lövés. A valóság azonban más: Roaită nem volt sem a sziréna közelében, sem a sztrájkolók oldalán. Ennek ellenére a kommunista korszakban az ifjú hős mintájává vált, iskolák és utcák viselték a nevét.

Filimon Sîrbu (1916–1941) ifjú kommunista aktivista volt, akit a hatóságok katonai célpontok elleni szabotázsakciókban való részvétellel vádoltak meg. A jilavai börtönben kivégezték. A kommunista rendszer mártírrá avatta, több településen szobrot állítottak neki, iskolákat, utcákat neveztek el róla – így például Erdőszentgyörgyön is, noha semmilyen kapcsolata nem volt a várossal. A névadást a helyi közösség által javasolt más alternatívák ellenére erőltették.

Lucreţiu Pătrășcanu (1900–1954) az egyetlen olyan kommunista vezető volt az illegalitás éveiből, aki nem munkás- vagy paraszti, hanem magasabb társadalmi osztályból származott. Művelt, képzett jogász volt, szociológiai és közgazdasági tanulmányokat folytatott, történelmi munkákat is írt. A háború alatt internálótáborba került, ahol megismerkedett Gheorghiu-Dejjel, és csatlakozott az ő frakciójához. 1944 augusztus 23-a előtt ő képviselte a kommunistákat a tárgyalásokon, majd bekerült a kormányba, igazságügyi miniszter lett, és a legfelsőbb pártvezetés tagjaként is tevékenykedett. 1948-ban letartóztatták, mert Gheorghiu-Dej riválisának tekintették. Koholt vádak alapján elítélték, majd 1954-ben kivégezték.

Ana Pauker (1893–1960) tanítónőként kezdte pályafutását, majd a két világháború közötti időszakban kommunista aktivistává vált. Több alkalommal is elítélték, egyszer Moszkvába szökött, ahol a Komintern keretein belül dolgozott. A második világháború végén szovjet csapatokkal tért vissza Romániába, ahol gyorsan magas párt- és állami pozíciókba került. Volt külügyminiszter és a Minisztertanács alelnöke is. 1952-ben azonban kegyvesztett lett, és eltávolították a hatalomból.

***

Forrásszövegek

1. A Kominternhez való csatlakozás feltételeiből (részletek):

A teljes agitációs és propaganda tevékenységnek valódi kommunista jelleget kell öltenie, és összhangban kell állnia a III. Internacionálé programjával és határozataival.

Minden olyan párt, amely korábban még a régi szociáldemokrata programját őrizte, köteles azt a legrövidebb időn belül megváltoztatni.

A Kommunista Internacionálé kongresszusainak és Végrehajtó Bizottságának határozatai kötelezőek minden csatlakozott párt számára.

Minden párt, amely a Kommunista Internacionálé tagja kíván lenni, köteles a nevét „Kommunista Pártra” változtatni.

Azokat a párttagokat, akik elutasítják a Kommunista Internacionálé feltételeit és vezérelveit, ki kell zárni a pártból.

2. Antonescu és kormánya őrizetbe vétele – a királyi palotában, 1944. augusztus 23-án:

„Délután fél négykor Mihai Antonescu megérkezik a palotába. A marsall késik, a király egyre türelmetlenebb. Végül Mihály király, Ion Antonescu és Mihai Antonescu beszélgetése Sănătescu jelenlétében zajlik le. Az iroda melletti szobában ott várakozik Aldea és Dămăceanu tábornok, Buzești a külügyminisztériumból, valamint Ioanițoiu és Anton tábornok – figyelve a beszélgetést. A király felszólítja a marsallt, hogy kössön fegyverszünetet, ám Antonescu ezt határozottan visszautasítja, és kijelenti: továbbra is ellenállnak a megerősített Focșani–Oancea–Bolgrad frontvonalon. Ekkor a király feláll, és jelt ad az irodán kívül várakozóknak. Dumitrescu Anton őrnagy, a palota őrzászlóaljának parancsnoka, valamint négy katona lép akcióba.”
(Catherine Durandin: A román nép története)

3. 1983-as román történelemtankönyv – a párt szerepéről az 1944-es fordulatban:

„Az Antonescu-kormány letartóztatása jelezte a fegyveres felkelés kezdetét. Ezután rögtön megkezdődtek azok az intézkedések, amelyeket a Román Kommunista Párt korábban előírt – együttműködésben hazafias érzelmű katonatisztekkel és tábornokokkal, akik közül néhányan fontos tisztségeket töltöttek be a Főváros Katonai Parancsnokságán vagy a hadsereg magasabb egységeinél…”

4. Iskolanévadás Erdőszentgyörgyön, 1959-ben:

„Erdőszentgyörgyön megtartották az új, egyesített középiskola névadó ünnepségét. Az eseményt az iskola igazgatója és aligazgatója nyitották meg. Ezt követően Bogdan Vasile és Höhn Mária tanárok ismertették Filimon Sîrbu kommunista harcos életútját és munkásságát. A tanulók fogadalmat tettek, hogy szorgalmukkal és magatartásukkal méltók lesznek az iskola nevéhez. A szülők támogatásukról biztosították az iskolát. Az ünnepség színvonalas kultúrműsorral zárult.”
(Vörös Zászló – a RMP Magyar Autonóm Tartományi Bizottsága és a Tartományi Néptanács lapja, 1959. október 6.)

5. Baczó Zoltán, volt iskolaigazgató visszaemlékezése (1995):

„A líceum névadásával kapcsolatban az igazgatóság által előterjesztett, közismert és a közösség által is óhajtott név helyett 1960-tól a Filimon Sîrbu nevet adományozták.”
(Baczó Zoltán, az erdőszentgyörgyi líceum igazgatója 1956–1961 között – Részlet a „40 éves az erdőszentgyörgyi líceum” című 1995-ös kiadványból.)

Tanári melléklet – kérdések, feladatok

Beszélgessetek otthon: Kérdezzétek meg nagyszüleiteket vagy idősebb ismerőseiteket, hogy iskolásként hallották-e az alábbi nevek valamelyikét: Vasile Roaită, Filimon Sîrbu, Simó Donka, Ocskó Teréz.

Utcanévtörténelem: Keressetek olyan utcanév-változtatásokat a saját városotokban, amelyek 1989 után történtek. Tudjátok meg, mi volt az eredeti név, és miért történt az átnevezés!

Forráselemzés: Olvassátok el a 2-es és 3-as forrásszöveget, majd külön-külön minősítsétek az alábbi kategóriák szerint:

a) Igaz

b) Részben igaz

c) Nagyon kis részben igaz

d) Hamis

Képzeld el magad íróként az 1950-es években:
Ismert író vagy költő vagy, és a helyi gyermeklap számára kapsz megbízást – hasonlót, mint Fodor Sándor. Írnál-e egy történetet az augusztus 23-i hősökről?
– Megtennéd?
– Miért igen, vagy miért nem?
– És ha pénzt is kínálnának érte?