Kommunizmus és diktatúra Romániában: egy korszak története 2.

Második lecke: A szocialista világrendszer kialakulása. Kommunista rendszerek a 20. században

Hagyományosan kommunista rendszerekről és szocialista államokról beszélünk, melyeket a kommunista vagy munkáspártok szovjet segítséggel, támogatással, nem ritkán közvetlen beavatkozással hoztak létre számos országban.

A Komintern létrehozása és kezdeti szerepe

A Kommunista Internacionálét, röviden Komintern, 1919 márciusában alapították Moszkvában mint nemzetközi kommunista szervezetet. Létrehozásának célja az orosz kommunista minta exportálásának előkészítése más országokba. Hatására 1920-tól kezdve a korábbi szociáldemokrata vagy szocialista pártok átalakulnak kommunista vagy munkáspártokká. Ezek a pártok gyakorlatilag a moszkvai Komintern központ fiókjaivá válnak. A Szovjetunió a szervezeten keresztül ellenőrzi a világ országaiban működő kommunista mozgalmakat és szervezeteket. A második világháború után a Komintern szerepét a Kominform (Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája) veszi át

A cél a Szovjetunióhoz hasonló államok tömbjéből álló, Moszkva ellenőrzése alatti szocialista világrendszer létrehozása. (Hosszabb távon a szocializmus világuralma.)

A szocialista világrendszer kialakulása és terjeszkedése a második világháború után

A Szovjetunió után időrendben a második állam, ahol a kommunizmus hatalomra kerül: Mongólia az 1920-as években, miután a Vörös Hadsereg felszabadította Mongólia területét. 1924-ben kikiáltották a Mongol Népköztársaságot.

A második világháború vége felé a szovjet csapatok az általuk ellenőrzött területeken új világrendet és politikai rendszert támogattak. Az addig jelentéktelen pártoknak számító kommunista és munkáspártok Moszkva hathatós segítségével előbb a hatalom közelébe kerültek, majd koalícióban más pártokkal együtt kormányoztak. Egy átmeneti időszak után korábbi szövetségeseiket kiszorították a kormányból, és megszerezték a teljes hatalmat.

Lényegében mindenhol hasonló intézkedéseket hoztak: politikai hatalom megszerzése, az ellenfelek üldözése, kizárása a közéletből, bebörtönzése, durvább esetben fizikai megsemmisítése. Földosztással próbálták megnyerni a parasztságot, majd gyárak és bankok államosítása következett. Bevezették a sajtócenzúrát, erőteljes propagandát, és lejárató kampányokat indítottak az ellenfelek ellen.

Amikor eljutottak az egypártrendszerig és az állam nevének megváltoztatásáig, ez már a kommunisták végleges győzelmét jelentette. Ezután következett a mezőgazdaság kollektivizálása, az oktatási rendszer átalakítása, a társadalom és valamennyi intézmény szovjet (sztálinista) mintára történő átszervezése. Vallásüldözés, a vezető istenítése (személyi kultusz), politikai rendőrség mindenhol megjelent. Az új államnevek többnyire „népköztársaság” vagy „demokratikus köztársaság” formában születtek meg.

Így jöttek létre a magukat kezdetben népi demokratikusnak nevező államok: Európában: Bulgária, Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Német Demokratikus Köztársaság (Kelet-Németország), Románia, valamint a Moszkvától eltávolodó Albánia és Jugoszlávia. Ázsiában: Kínai Népköztársaság, Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (Észak-Korea), Vietnami Demokratikus Köztársaság (Észak-Vietnam), Mongol Népköztársaság. Amerikai földrészen: Kuba (1962).

Kommunista államok sajátos esetei: Jugoszlávia, Albánia, Kínai Népköztársaság, Koreai Népi Demokratikus Köztársaság

A szovjet csapatok által 1944–1945-ben megszállt Kelet-Európában közvetlen moszkvai támogatással valósult meg a népi demokrácia (valójában kommunista diktatúra) bevezetése.

Kivételek: Jugoszláviában és Albániában a kommunisták saját erőből kerültek hatalomra Tito, illetve Enver Hodzsa vezetésével. Bár nem volt szovjet katonai jelenlét, ott is végrehajtották az ipar államosítását, a földek kollektivizálását és a központi tervezést. Bevezették a kommunista politikai és gazdasági rendszert.

Albánia és Tito Jugoszláviája különutas politikát folytatott, eltávolodott Moszkvától. Sztálin emiatt elrendelte a jugoszlávokkal való kapcsolatok befagyasztását.

Jugoszlávia – kísérlet a kommunista önigazgatásra

Tito Jugoszláviájában 1948 után sajátos változatát dolgozták ki a marxi-kommunista modellnek. Az állam szerepét csökkentették, a munkás önigazgatás javára. Ez volt az első példa a nemzeti kommunizmusra, amely az eredeti marxi vonalat alkalmazta a jugoszláv viszonyokra.

A jugoszláv modell, ellentétben a szovjettel, hangsúlyt fektetett a piacra és a társadalomra. A gazdaságot nem az állam, hanem munkástanácsok irányították. A termelés nem állami tulajdonban volt, és a központi gazdasági tervezés helyét a társadalmi tervezés vette át. A vállalatok önállóan működtek, a fizetéseket is a munkástanácsok határozták meg. A munkás önigazgatás sikere ellenére Jugoszláviában megmaradt a Kommunista Párt diktatúrája.

Albánia – a sztálinista modell fellegvára

1945-ben létrehozták az Albán Népköztársaságot. Ennek a fő célja a politikai és gazdasági függetlenség megőrzése volt. Megvalósították a népi demokrácia albán modelljét, amely bár a marxizmus-leninizmust támogatójának vallotta magát, valójában sztálinista diktatúra volt. 1945–1961 között Albánia utánozta a szovjet modellt: szovjet mintájú alkotmányt fogadtak el, minden hatalom az Albán Munkapárt kezében volt, amelynek főtitkára Enver Hodzsa volt, Sztálin védence és tanítványa.

Mivel az albán kommunistákat zavarta a szovjet vezetők által Sztálin halála (1953) után kezdeményezett nyitás, 1961-ben szakítottak velük, és a kínai kommunistákhoz közeledtek, akik szintén ellenezték a moszkvai „engedékenységet”. 1961–1978 között Albánia jó barátságban volt Kínával. 1978-ban azonban Albánia megvádolta Kínát, hogy együttműködik a kapitalizmussal, ezért velük is szakítottak. Kínát az albán kommunisták a kommunizmus legfőbb ellenségévé nyilvánították. Ezzel Albánia egyfajta „egyedül a világ ellen” helyzetbe került.

Forrásszövegek

Kommunizmus Kelet-Európában

„A '40-es évek végén a kelet-európai államok többsége a Szovjetuniótól függött, és sztálinista diktátorok vezették őket. A szovjet hivatalosságok, a helyi kommunista pártok és a Vörös Hadsereg képviselték a birodalmi kormányzatot és Sztálin kényszerítő eszközeit. Ezek kikényszerítették a szovjet mintájú kormányokat Lengyelországban, a Német Demokratikus Köztársaságban, Csehszlovákiában, Magyarországon, Romániában és Bulgáriában. Az új kelet-európai kormányok siettették az ipar fejlődését és a kollektivizált mezőgazdaság kialakulását.”
(J. R. Barber: A modern Európa története)

A Kominform elítéli Jugoszláviát

„A Tájékoztató Iroda megállapítja, hogy a Jugoszláviai Kommunisták Pártja barátságtalan politikát folytat a Szovjetunió és a Szovjetunió Kommunista Pártja irányába. Jugoszláviában a szovjet katonai szakértőkkel szemben a hangulat ellenséges, és lejáratják a szovjet hadsereget.

A Jugoszláviai Kommunisták Pártjának vezetői az ország belpolitikájában elárulták a munkásosztály ügyét, és eltávolodtak az osztályharc marxi elveitől. A Kommunista Párt vezetői a marxi–lenini útról egy populista párt útjára lépnek. E párt vezetői csökkentették a K. P. szerepét.

A Tájékoztató Iroda megállapítja, hogy a Kommunista Párt a kommunista testvérpártok pártcsaládján és az egységes kommunista arcvonalon kívül helyezi magát. A Politikai Büró a Jugoszláv K. P. egészséges elemeit arra szólítja fel, hogy a vezetéstől egy új irányvonalat kényszerítsenek ki.”
(Kominform Határozatából, 1948. június)

Tito szerepe

„Tito, akit kizártak a szocialisták közösségéből, elutasítja az együttműködést a nyugatiakkal, a tömbökön kívül maradva. Elismeri, hogy a határozat népe számára csapás volt, mivel hittek a Szovjetunióban és Sztálinban, de emiatt nem ábrándul ki a szocializmusból.

Jugoszláviában egyfajta sajátos szocializmus fejlődik, amely ugyanazokból az elvekből táplálkozik, mint a Szovjetunióé, de politikailag független attól. Tito ezzel kétségbe vonja a Szovjetunió egységes vezető szerepét a szocialista világrendszerben, és megnyitja a nemzeti szocializmus útját.”
(P. Milza, S. Berstein: A XX. század története II.)

Josip Broz Tito (1892–1980) Jugoszlávia elnöke és a Jugoszláv Kommunista Párt alapító vezetője volt. 1941-ben kitűnt a német megszállók ellen harcoló partizánok élén. A britek segítségével felszabadította Jugoszlávia nagy részét, és kikiáltotta a köztársaságot. Tito ténylegesen uralta az országot, bevezette a kommunizmust, és hatalmát senki sem vitatta egészen haláláig.

Kína és Észak-Korea

Ázsiában a kommunizmus terjedését segítette Japán második világháborús veresége, valamint a Szovjetunió közvetlen támogatása a helyi kommunista pártok számára.

A kommunizmus bevezetése Kínában

A japánok kiűzése után folytatódott a polgárháború Mao Ce-tung kommunistái és a polgári Kuomintang között. A háború 1949-ben a kommunisták győzelmével zárult, a Kuomintang Tajvan szigetére vonult vissza. 1949. október 1-jén Mao Ce-tung bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását.

Kína 1957-ig a szovjet modellt követte: ötéves terv, államosítás, földek kollektivizálása. 1954-ben elfogadták a szovjet mintájú alkotmányt. A tényleges hatalom a Kínai Kommunista Párt kezében volt, nem az Országos Népi Gyűlésnél. A fontos döntéseket a Kommunista Párt Központi Bizottsága és Politikai Bürója hozta meg. Mao 1949-től 1959-ig a köztársaság elnöke volt.

1958-ban Kína elutasította a szovjet modellt, és elindította a „nagy ugrás” politikáját, amely gazdasági kudarcokhoz vezetett. 1966-ban Mao meghirdette a „proletár kulturális forradalmat”, amely tovább erősítette a kínai kommunizmus sajátosságait.

Mao halála után Teng Hsziao-ping került hatalomra, aki a „kínai típusú szocializmust” és a „szocialista piacgazdaságot” vezette be. Egyik híres mondása:
„Mindegy, hogy a macska fekete vagy fehér, csak fogja meg az egeret.”

Mao Ce-tung (1893–1976) a japánok elleni háború és a polgárháború kommunista vezetője volt. 1949-ben kikiáltotta a Kínai Népköztársaságot. Meghatározó szerepet játszott a pártban és az ország vezetésében. Nevéhez fűződnek a kollektivizálás, a „száz virág” kampány, a „nagy ugrás”, a kulturális forradalom és saját személyi kultuszának kiépítése.

Annak ellenére, hogy számos kezdeményezése kudarccal végződött, ellenfeleit félreállította és hosszú ideig hatalmon maradt.

A kínai kulturális forradalom kettős megítélése

Csou En-laj (1966. június 28.): „Elszántak vagyunk, hogy felszámoljuk az összes elavult gondolatot, a teljes ósdi kultúrát, az idejét múlt erkölcsöket és szokásokat, amelyekkel a kizsákmányoló osztályok évezredeken át mérgezték a lakosság tudatát.”

Hu Hao-bang (1986. április 9.): „A kulturális forradalom egy szörnyűséges katasztrófa volt a párt és az állam számára, amelyet el lehetett volna kerülni.”
(P. Milza, S. Berstein: A XX. század története)

A kulturális forradalom célkitűzéseiből:

• Minden polgárnak rendszeresen kézi munkát kellett végeznie.
• A régi szokásokat és hagyományokat meg kellett szüntetni.
• A fényűző életmód jelképeit – például a luxuséttermeket és a taxikat – be kellett zárni.
• Mao elnök tanításait már az óvodás gyermekekkel is meg kellett ismertetni.
• A mindennapokban le kellett mondani a parfümökről, kozmetikumokról, ékszerekről, valamint a proletároktól idegennek tartott ruhákról és cipőkről.
• Tilos volt az úgynevezett „csinos lányok” fényképezése.
• Be kellett tiltani minden olyan könyvet, amely nem Mao gondolatait tükrözte.

Koreai Népi Demokratikus Köztársaság

1945-ben a szovjet csapatok szabadították fel Korea északi részét, ahol szovjet mintájú kommunista rendszert hoztak létre Kim Ir Szen vezetésével. 1948-ban kikiáltották a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot.

1950–1953 között KNDK háborút viselt Dél-Korea ellen, amelyet végül elveszített, kínai „önkéntesek” segítsége ellenére is. Kim Ir Szen halála után (1996) fia, Kim Dzsongil vezette az országot, majd 2011-től unokája, Kim Dzsongun. Így gyakorlatilag Kim-dinasztia alakult ki.

Megjegyzés: Napjainkban még kommunista rendszerek működnek Kínában, Észak-Koreában és Kubában.