Átment az utcán

Ma 19 éve halt meg Faludy György.

Életem egyik nagy ajándéka, hogy találkozhattam vele.

Úgy emlékszem, nyári délelőtt volt, amikor valahonnan megtudtuk, hogy a Kígyó utcában van egy házban. A Krónika akkori szerkesztősége a szomszéd utcában forrongott, eldöntöttük hát, hogy a hétvégi Szempontban interjút közlünk tőle. Nagy reszketve elindultam.

Én soha nem voltam túl magabiztos – senkit ne tévesszenek meg határozott hangú cikkeim: éppenséggel a bizonytalanságból származnak. Remegő lábakkal elindultam tehát oda, ahol ráadásul tudtam, nem egyedül van, hanem a rajongók között.

Márkus-Barbarossa János várt a sarkon, bekísért.

A többi már legalábbis sajtótörténet, de még tán irodalomtörténet is.

Az erejét szerettem a legelején, még nagymamám lemezei között válogatva, amikor Kovács György előadásában meghallgattam a Zsoldosdal-t. Kovács az egyik legjobb versmondó a világon, de ki ez a költő?! Álmomban nem gondoltam, hogy egyszer majd egy szobában ülök vele.

Aztán, talán a debreceni nyomdában kilóra megvettem a Dobos az éjszakában-t, és más versekbe lettem szerelmes, például a Michelangelo utolsó imájá-ba mindenképpen, de a Villon-okba is. Később sokat vitatkoztam franciául tudó barátaim egyikével-másikával, akik lenézték ezt a „szélhámost”. Én nem tudok franciául, de ahhoz a Villonhoz, akit a Kriterion Horizont-sorozatából ismerek, igencsak sok köze van ahhoz, akit a Faludy átköltéseiből újra megismertem, csak a hang vagányabb a göndörezüst költőnél.

Aztán rábukkantam a Jegyzetek az esőerdőből-re, és az is megigézett, mert pontosan azt a szabadságot és élni tudást gondolom az esszé lényegének, amellyel abban találkoztam.

Még később a Pokolbéli víg napjaim-at is elolvastam, és az is tetszett.

Tetszett, hogy nemcsak beszél a bohémságáról, hanem éli is. Ebbe nagy hülyeségek is belefértek, élete végén is – de hát még az is követ el nagy hülyeségeket, aki sokat gondolkodik, hát akkor az, aki beleveti magát?! Tetszett, hogy József Attiláról mesél: egyetlen kézfogásra voltam az Eszmélet költőjétől! Tetszett, hogy egyik rendszernek sem lett a bábja. Ellenzéki volt, mert bohém volt.

Egyszer Lackfi János mesélte, hogy hazaérkezvén egy hosszú útról a szemközti vendéglőben megpillantotta Faludyt. Beszámolt a feleségének az élményről, azzal, hogy nem mer odamenni, a felesége pedig azt mondta, „ne légy hülye, tusoljál le, és menj át!” Átment, Faludy nem viselkedett lenézően, és barátok lettek.

Móricz írja valahol, hogy Ady és Babits között az volt a különbség, hogy Ady, ha akart, átment az utcán, nem olvasott el hozzá harminc filozófust. Faludyt is ilyennek éreztem: olyannak, aki átmegy, és akihez át lehet menni. Megszólítható, közvetlen ember volt: ezáltal lopta be magát a szívünkbe.