Minden focitól őszen – Fekete Vince 60. születésnapjára

Hatvan, jaj, hatvan éves – szívem visszadöbben.

Csak azt szeretném elmondani Kosztolányival, hogy milyen rég volt az is, amikor megismerkedtem Fekete Vincével. Alig huszonéves voltam, és nagyon éretlennek éreztem magam az ő katonaságot megjárt harmincalattiságával szemben.

Sokat fociztunk, táboroztunk: Árkos, Tata, azt hiszem, mindkettőnk szívébe örökre beleégett. Kukorelly Bandi, Bozsik, Ágoston Zoli, Visky, Papsi, még Kelemen Hunor is focizott akkor, hajaj! Rég volt valóban.

Van az a fajta kapcsolat, barátság, amikor két ember egyszerűen ott volt egymás mellett-körül hosszú ideig. Ugyanazokra a tanárokra emlékeznek, ugyanazokat a lányokat bámulták, ugyanabba az irodalmi körbe jártak (akkor még Bretter György volt a neve), ugyanazokon a köteteken vitatkoztak. Sőt, Vince volt az is, aki a Serény Múmiában közölt gyakran – valamelyik nap egészen véletlenül ráakadtam egy versemre legott.

Együtt ittunk Király Lacival és Mózes Attilával, hiszen Vince a Helikonnál dolgozott. Együtt beszélgettünk sok irodalomról és szerelemről, aztán, ahogy az idő telt, egyébről is.

Nem gondolkodunk mindenről ugyanúgy, ez azonban a lehető legszebb értelemben mindegy. Más köt össze bennünket, nem az egyetértés. Barátságunk nem választáson alapul, hanem azon, hogy a sors egyszer egyfelé terelt.

Aztán másfelé is terelt, vagy másképpen egybe. Mostanában egyébről is tudunk beszélgetni, nemcsak az egyetemről meg Ficskuról és más tatai egzotikumokról. Keserűbb vagy darálósabb dolgokról is. Telt velünk az élet mindenképpen.

És most, íme, hatvan éves! Ez a jó ember, aki Pest közepén is megőrizte háromszéki akcentusát. Ez a remek költő, akinek a fájdalom-gyászversei itt motoznak a levegőmben. Ez a pompás fickó.

Isten éltessen sokáig, Vince!