Zoltán Gábor és Tompa Andrea Kolozsváron: A holokauszt nem absztrakció, magunkban hordozzuk

Jelképes dátumon zajlott a Planetárium kávézóban tartott irodalmi beszélgetés Tompa Andreával és Zoltán Gáborral: október 9-én, a romániai holokauszt emléknapján. Az észak-erdélyi atrocitásokra más dátumon szoktunk emlékezni, mert a terület annak idején Magyarországhoz tartozott. 1944. október 9-én valószínű, hogy abból a 160 ezer zsidóból, akiket Erdélyből elhurcoltak, már nagyon sokan nem éltek. Ennek ellenére a mai napig nincs egyetlen botlatókő sem Erdély fővárosában, ami átélhetőbbé tehetné az amúgy is velünk élő múltat. A Mostis Gergő és Lovassy Cseh Tamás által vezetett beszélgetés középpontjában a múlt és jelen közötti kapcsolódás sokféle aspektusa állt, és az a kérdés, hogy mit tehetnek a holokauszttól időben egyre távolodó generációk a jelenvaló múlttal.

Tompa Andrea holokausztregényét, a Sokszor nem halunk meg című könyvet éppen a Transtelex mutatta be Kolozsváron, és a szerző már akkor hangsúlyozta, hogy mennyire fontos volt számára, hogy kamaszkorában találkozott egy túlélővel, Nussbaum Lászlóval, aki elbeszélte neki a buchenwaldi tapasztalatait, így a holokauszt nem absztrakcióként jelent meg számára, hanem egy emberi tapasztalat által, első kézből kapta ezt a tudást.

Zoltán Gábor, az Orgia szerzője két évvel ezelőtt járt Kolozsváron, az ünnepi könyvhéten, akkor a Transtelexnek adott interjújában arról beszélt, hogy már tudjuk milyen szörnyűségekhez vezethet, ha a kormánypropaganda folyamatosan háborús retorikával terheli a közbeszédet.

A két szerző együttes jelenléte és közös gondolkodása a jelenvaló múltról, rendkívül erős hatású volt, hiszen ők nem a jelen jelenéből, hanem a múlt jelenéből nézve írták könyveiket, nem visszatekintettek a szörnyűségekre, hanem beléptek a budapesti, illetve a kolozsvári 1944-be, hogy aztán ott körbenézzenek.

A történelem és az egyéni érintettség

Mostis Gergő kultúraszervező, a Planetárium kávézó tulajdonosa a beszélgetés elején bevallotta, hogy egy barátja ajánlására olvasta el Zoltán Gábor Orgia című könyvét. Korábban nem érzett különösebb érdeklődést a történelem iránt, de a regény felébresztette benne a kíváncsiságot, mert rájött, a múlt nem csak száraz adathalmaz, egy kort másképp lehet megismerni, ha leszállsz annak a mélyrétegeibe. Kiemelte, hogy szerinte mindkét szerző abban alkotott nagyot, hogy nem egyszerűen rekonstruálták ezt a korszakot, hanem szinte belebújtak: a szereplőkkel együtt haladva ismerjük meg a történetüket.

Zoltán Gábor válaszában kifejtette, hogy számára a múlt nem egy lezárt eseménysor, hanem egy folyamatos jelen, amely szorosan összefügg az emberi sorsokkal és a jelenkori társadalommal. „Nem múltfeldolgozást csinálok, mert ez nem múlt, hanem egy folyamatos jelen. Ha múlt lenne, nem lenne hozzá semmi közünk, de itt van és ezernyi szállal kötődünk hozzá. Weöres Sándor is arról beszélt, hogy folyamatos jelenként érzékelte és élte meg az időt. Persze, aki meghalt 1945-ben, az halott marad, bár valamilyen szinten, ha jelenként éljük meg a múltat, akkor itt van velünk. A holokauszt kapcsán sokszor éreztem, hogy egy nem lezárt múlt kísértetei vesznek körül, egy homályos sejtelem. Ha többet tudok meg róluk, az megnyugvást hoz.”

Az Orgia szerzőjét arra kérte Mostis Gergő, hogy néhány mondatban foglalja össze, mi adja könyveinek a központi témáját a holokauszton belül. „Van Budapestnek egy kellemes kerülete” – kezdte a történetet Zoltán Gábor, akinek máig legolvasottabb műve, az Orgia és az azt követő Szomszéd, illetve a frissen megjelent Ólomszív is a budapesti XII. kerületi nyilasgyilkosságok brutalitását dolgozzák fel. „A nyilasok szabályai szerint voltak házak, ahol zsidók még éltek és tartózkodhattak. A Maros utcai kórház is ilyen volt, ennek ellenére egy napon a nyilasok elözönlötték a helyet, és tömeggyilkosságba torkollott a randalírozásuk. Mi vezetett ehhez? Ennek a néhány hónapnak a történetét idézi fel ez a regény emberi sorsok, emberi választások formájában. Ezek az események annyira brutálisak voltak és elborzasztók, hogy sokan azt mondják, ez felfoghatatlan” – részletezte Zoltán Gábor regényeinek témáját. Szerinte, ha elegendő figyelmet és elmélyültséget szentelünk ezeknek, akkor megérthetjük az elkövetők szempontjait is, és ráébredhetünk, hogy ezek az események nagyon is elképzelhetők és megérthetők.

A múltfeldolgozás folyamatos munka

Tompa Andrea arra figyelmeztetett, hogy ha a holokausztról és a történelemről azt mondjuk, hogy felfoghatatlan, akkor azzal eltávolítjuk magunktól, és mintha azt sugallnánk, hogy nincs közünk hozzá. Őt különösen az izgatta, hogy mi történt az áldozatokkal, és hogyan tűntek el az emberek a társadalom szeme elől. Az a fojtogató hiány, amit a múlt homálya okoz, motiválta, hogy megpróbálja felfedni és rekonstruálni ezeket a hiányzó történeteket. „A hiány kezdett el izgatni. Ez a fojtogató hiány, hogy hol vannak ezek az emberek. Az ember azt hordozza, hogy nem tud semmit. Minden, amit tudunk, esetleges, nincs ismeretünk a múltról. Ez olyan, mintha nem volna stabilitásunk, nem lenne gyökerünk. Ez a személyes vonatkozás kezdett el arra sarkallni, hogy találjam meg ezeket a hiányzó történeteket” – ecsetelte.

Lovassy Cseh Tamás rákérdezett arra, hogy a háborús események hogyan jelennek meg az írók életművében, és hogy ezek az események milyen hatást gyakoroltak a szereplőkre. Tompa Andrea iskolai élményt idézett fel, amely során a rendszer elnyomó hatásait tapasztalta meg. „Román óvodába jártam, de abból az időszakból nincs semmi elnyomó élményem. Az első osztályban aztán egy nagyon nagy magyar osztály indult, ahol szinte azonnal kinevezték a rosszakat, akiket kiközösítettek, megbélyegeztek. A rosszakból aztán szerencsére elég hamar lett egy új osztály, egy új közösség, ahol nagyon jól éreztem magam. Én egy átszoktatott balkezes vagyok, nagyon traumatizált, hogy nem használhattam azt a kezem az írásra, amelyiket szerettem volna. Az iskola egyébként mindig tükrözi a nagyot, ezért amilyen a rendszer olyan az iskolája, úgyhogy nekem az iskolához fűződnek az elnyomó élményeim” – részletezte a gyermekkori történetet.

Zoltán Gábor arra emlékezett, amikor édesanyja mesélt neki az 1956-os forradalomról, és ez a beszélgetés életre szóló beavatásként hatott rá. „Anyám egyszer elvitt sétálni: egy hídon mentünk át a Duna fölött, ott mondta el 56-ot. Ez a beavatás életre szóló volt. Utána nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy az iskolában a legkedvesebb tanáraim arról beszéltek, hogy az orosz katonák milyen rendesek voltak és kenyeret adtak az éhező gyerekeknek. Nem lehetett felállni és elmondani, hogy nem így volt, nem ez volt a forradalom” – mesélte a regényíró, hozzátéve, hogy ez az emlék, és ez a tudás ezekben a hetekben roppant aktuálissá válik. Ezzel a mondatával arra a közelmúltbéli eseményre célzott, amikor Orbán Balázs, a magyar miniszterelnök politikai igazgatója azt nyilatkozta, hogy 1956 tapasztalataiból kiindulva Magyarország „valószínűleg nem tette volna azt, amit Zelenszkij” az ukrajnai orosz invázióval szembeni védekezés során. Ez a kijelentés súlyos politikai reakciókat váltott ki nemzetközi szinten is, és napokon keresztül uralta a közbeszédet.

Az emlékezet és a városi tér kérdései

A beszélgetés során Zoltán Gábor és Tompa Andrea külön kitértek arra is, hogy milyen szerepük van a városi tereknek és emlékezeti helyeknek a történelmi múlt megőrzésében. Zoltán Gábor például felidézte, hogyan kezdett egyre többet foglalkozni a XII. kerületi történésekkel. „30 éves voltam, amikor konkrétan megtudtam, hogy tömeggyilkosság történt ott, ahol felnőttem. Aztán eltelt 20 év. Közben írtam is, és minden írásomban ott van ezeknek a háborús eseményeknek a nyoma, mint egy sötét mélység, ami fölött úszunk, lebegünk. Eljött az a pillanat, amikor összefüggéseket kellett keresnem, hogy miért maradtam ott. Elkezdtem egyre többet kutatni az összefüggések után, egyáltalán nem volt biztos, hogy könyv lesz belőle, vagy hogy kiadják, ha elkészül. Menet közben tanultam meg alapfogalmakat” – idézte fel. Az emlékezés kapcsán arról is beszélt, hogy „van egy olyan előfeltevésünk, hogy van egy közös történelmi emlékezetünk, de ez egy óriási tévedés. Nincs egy nagy emlékező közösség össztársadalmi, vagy országos szinten. Az 1944-45-ös események kapcsán sem jött létre soha az egykori áldozatok emlékező közössége.”

Tompa Andrea kolozsvári viszonylatban beszélt arról, hogy a város mennyire nem tud mit kezdeni a múltjával. Nincsenek emlékezethelyek, a holokauszt emlékét őrző helyek és épületek eltűntek, a régi téglagyárat, ahova begyűjtötték a város zsidóságát, és ahonnan a vonatok indultak Auschwitzba, lebontották; botlatókövek elhelyezését sem szorgalmazza a közösség; mi több, már nincs is meg a névsora annak a többezer kolozsvári zsidónak, aki elpusztult 1944-ben, annak ellenére, hogy ez a névsor annak idején nyolc példányban készült el. Tompa Andrea hangsúlyozta, hogy az emlékezethelyek hiánya megnehezíti a múlt feldolgozását és a kapcsolódást az eseményekhez, szerinte a város lakossága nem tesz eleget azért, hogy ez megváltozzon. „Mindig nehéz elérni azt, hogy egy táblát kitegyen az önkormányzat” – figyelmeztetett a szerző, arra utalva, hogy a kolozsvári magyar közösség ki szokta harcolni a számára fontos emlékhelyek megjelölését, azonban abba nem fektet energiát, hogy a város egykori zsidóiért is ugyanilyen erőbedobással küzdjön.

Lovassy Cseh Tamás vetette fel a kérdést, hogy az áldozatok és elkövetők mellett volt egy harmadik kategória is, és talán ők voltak a legnépesebb csoport. A szakirodalom bystanderknek nevezi őket. A moderátor arra kérte a két szerzőt, hogy mondják el véleményüket arról, hogy szerintük a passzív szemlélők mennyire járultak hozzá a kialakult helyzethez. Zoltán Gábor szerint a passzivitás és semlegesség illúzióját keltheti, ha szemlélőkként hivatkozunk ezekre az emberekre, ami nem felel meg a valóságnak, mivel amikor a zsidók jogait megvonták, összegyűjtötték és deportálták őket nyilvánosan, mindenki döntéshelyzetbe került. A „passzív szemlélők” többféleképpen reagálhattak, dönthettek a segítségnyújtás mellett, és voltak is olyanok, akik segítettek a zsidóknak, például üzleteiket névleg átvették, vagy késleltették a gettók létrehozását. Voltak, akik a semlegességet hangoztatták: ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy nem léptek fel, és gyakran a hatóságokat támogatták, mint amikor egy üldözött iratait adták át a csendőrségnek. És voltak, akik a helyzetet kihasználták és hasznot húztak az üldözésből, például elhagyott zsidó ingatlanokat igényeltek.

A „semlegesség” valójában a hatalmi rendszer támogatása volt, mivel ez az álláspont elfordulást jelentett az üldözöttektől, és hozzájárult a zsidók jogfosztásához és kifosztásához mondta Tompa Andrea, aki szerint a legtalálóbb, ha félrenézőknek nevezzük azokat, akik látták, hogy mi történik, pontosan tudták, hogy milyen következménye van a deportálásoknak, de úgy döntöttek, hogy félrenéznek.

A mai politikai és társadalmi helyzet

A beszélgetés végén a műsorvezetők a közönség kérdéseiből olvastak fel néhányat, és többek között azt részletezték, hogy ma is érezhető a fasiszta elemek jelenléte a társadalomban. Zoltán Gábor szerint aggasztó, hogy a 90-es évek után egyre durvult a közbeszéd, és hogy a faji kategóriák ismét észrevétlenül megjelentek. Tompa Andrea hozzátette, hogy az utóbbi években egyre gyakoribbá váltak a kezdődő jogfosztások, és ezek politikai gesztusokban, törvényerejű rendeletekben is megjelennek. Úgy érzi, mondta, hogy az ilyen intézkedések szűkítik a teret, és egyre nehezebb a szabad mozgás a társadalomban.