Tompa Andrea új Erdély-regényében a színházon át vezet az út a holokauszttól a gyógyulásig

A Sokszor nem halunk meg egy holokausztregény is. Mit tud az átlagember a holokausztról ma Kolozsváron? Andrea, te mit tudtál, mielőtt nekivágtál volna az írásnak?

Tompa Andrea: Nekem bizonyos értelemben szerencsém volt, kamaszkoromban találkoztam egy túlélővel, Nussbaum Lászlóval, aki elbeszélte nekem a buchenwaldi tapasztalatait. Számomra a holokauszt nem absztrakcióként jelent meg, hanem egy emberi tapasztalat által, első kézből kaptam ezt a tudást.

Tibori Szabó Zoltán: A háború utáni három-négy évet leszámítva, amikor megjelennek visszaemlékezések, memoárok, információk, újságcikkek arról, hogy tulajdonképpen mi is történt, sem a túlélők, sem a többi észak-erdélyi lakos nem volt érdekelt abban, hogy ezt a történetet kibeszélje. A túlélők általában egyedül érkeznek vissza, újra kell építeniük az életet, családokat próbálnak alapítani és megpróbálják nem átadni azt a traumát, amin keresztülmentek. Ez az egyik magyarázata annak, hogy sok esetben a túlélők közötti házasságokból származó gyerekek csak felnőtt korban tudják meg, hogy a szüleiknek mi is volt a története. A helyzet változott, ma már számtalan forrásból lehet információkat gyűjteni, a megjelent memoárok száma is megnőtt, megnyíltak a levéltárak, nagyon sok dokumentumot is közreadtak. Azt hiszem, hogy a holokauszt az egyik legdokumentáltabb a népirtások közül, milliószámra állnak rendelkezésünkre ma a levéltári iratok arról, hogy mi történt, csak el kell olvasnia őket annak, aki érdeklődik irántuk.

A regényírást miben segítette a történészek munkája?

Tompa Andrea: Az alapforrás az, hogy elkezdek olvasni. A második momentum az, amikor elkezdek kérdezni, és az az óriási szerencsém – ez nem így volt az első és még a második könyvem után se nagyon –, hogy ma már mindenki szívesen válaszol nekem, akár magánemberek, akár kutatók, levéltárosok, könyvtárosok, szóval nagyon-nagyon sok segítséget kapok, ha kérek. Amikor kinyílt a szekrényajtó és rengeteg sztori zúdult rám, akkor beszélgettünk Tibori Szabó Zoltánnal néhányszor telefonon is. A harmadik momentum, amiért kifejezetten hálás vagyok, hogy elolvasta a kéziratot. Nem adtam instrukciót, annyit mondtam, hogy ami szúrja a szemét, arról beszéljünk. Nem tudom, Zoli, emlékszel-e, hogy mit mondtál... Egyet elárulok: a könyv elején mentegettem valamelyik erdélyi pártot 1944-ben, akik talán nem szavazták meg a zsidó törvényt, és azt mondtad, hogy nem, mindenki antiszemita volt.

Tibori Szabó Zoltán: Igen, sajnos a dokumentumok ezt mutatják. Visszatérve a könyvre, Albert Camus azt mondta, hogy a fikció olyan hazugság, amely segítségével az író az igazságot elmondhatja. Ez a könyv fikció, sok részlete az Andrea írói tehetségének eredménye, de ezekkel a „hazugságokkal” az igazat mondja. Akár így is történhetett volna. Ez egy módja annak, hogy az emberek megismerjék azt, ami történt, elgondolkozzanak rajta, és megpróbálják elkerülni azokat az alkalmakat, amelyek rajtunk vagy előttünk állhatnak.

Ne felejtsük el, hogy ami a zsidósággal a második világháborúban történt, egy politikai rendszer eredménye volt. Olyan politikai rendszer jelent meg egy adott pillanatban Európában, amelyik a saját állampolgárainak bizonyos csoportjai ellen törvényeket hozott, kvázi legálisan választott parlamentekben. Magyarországon a parlament végig működött, még a Szálasi-rendszerben is, amikor már menekültek, Győrben is voltak ülései a parlamentnek. Tehát ezek a kvázi legálisan működő parlamentek olyan törvényeket hoztak a saját állampolgáraik bizonyos csoportjai ellen, amelyeket aztán a szintén kvázi legálisan működő kormányok rendeletekbe és utasításokba foglaltak, és ezeket az állami közigazgatás teljes vertikuma, a rendőrség, csendőrség, katonaság, közalkalmazottak, városigazgatási szervek, közigazgatási szervek, még a tanügy is – ne felejtsük el, hogy a tanárokat is kivezényelték gettózáskor, hogy szedjék össze az embereket bizonyos utcákból –, hajtotta végre.

Ezt nem tudjuk nem megtörténtté tenni, viszont elgondolkozhatunk azon – és ez a kötet éppen ezt szolgálja egyebek mellett –, hogy vajon megjelenhet-e még egy ilyen politikai rendszer a jövőben, amelyik a saját polgárainak egy csoportja ellen hoz törvényeket, hogy azokat ki kell rekeszteni a társadalomból, el kell különíteni, ki kell fosztani, és végül átadni egy idegen hatalomnak, hogy az gyilkolja meg őket, mert tulajdonképpen erről volt szó. Nos, én erre a kérdésre nem találtam sohasem negatív választ, nem tudtam magam megnyugtatni soha, hogy egy ilyen politikai rendszer nem fog tudni ismét megjelenni, főleg, hogyha ma megnézzük Európát és a szélsőjobboldali mozgalmakat. Az mondjuk nem fordult volna meg a fejemben soha, hogy Németországban a Bundestagba egy neonáci párt is be fog kerülni, és íme, ott van.

Talán azért, mert az a bizonyos történeti emlékezet, amire szeretünk hivatkozni, nem működik megfelelően. Hiába a holokauszt az emberiség legdokumentáltabb népirtása, hajlamosak vagyunk eltávolítani magunkat a történtektől, időben, térben lezárni az akkor történteket, hogy ez akkor történt, ezt mások csinálták, ezek nem mi voltunk. A regény viszont megmutatja, hogy egyszerű, hétköznapi emberek voltak az eseményeknek nemcsak az elszenvedői, de az elkövetői is. Andrea, ki kellett találnod egy történetet ahhoz, hogy a holokausztról rendelkezésre álló tudás emberközelbe kerüljön. Ki a főhősöd?

Tompa Andrea: A központban egy női alak áll, aki csecsemőként lép be a könyvbe. 1944. április végén egy zsidó családban született csecsemő élete kétesélyes történet, tudjuk, hogy mennyire kevés gyerek éli túl a holokausztot, a legtöbbjüket megölik. Lehetne erről is regényt írni, de engem az a pillanat érdekelt, amikor ezt a csecsemőt elrejtik, megpróbálják megmenteni, az anya rábízza a gyermeket a cselédjére, és a gyermek bekerül egy új családba. Az érdekelt, hogy vajon mit tesz egy szeretetközeg hosszútávon egy olyan gyermekkel, akinek ez a veszélyeztetett élet az induló hátizsákja, ebből a küzdelemből kell emberré válnia.

A gyermek ebben a családban marad, felnő, színésznő lesz, a középkoráig elkísérjük. A színház a másik nagy témája a könyvnek. Tulajdonképpen először írok színházról, bár sokszor érintettem itt-ott, de most először próbáltam megérteni, hogy milyen egzisztenciális döntés színésszé válni, és nem felnőtt fejjel, amikor valaki 18 évesen eldönti, hogy ő színész lesz, és elkezd egy pályán haladni, hanem egész kisgyermekkorban mit lehet felismerni abban, ha valaki szerepet játszik.

Három nagy témát fonogattam valójában: a sors és származás kérdését, az örökbefogadást és a színházat, mint lehetőséget arra, hogy valamit megtudj magadról olyan módon, hogy mindig másban merülsz alá.

Nagyon fontos kiindulópont volt az, hogy a múlt elveszett. Egy fekete lyuk keletkezett azzal, hogy tízezreket hurcoltak el ebből a városból. Nem csak ennek a gyermeknek a szülei tűnnek el, sokan mások vesznek oda nyomtalanul. A pusztulás akkora, hogy mindenkit érint: a szereplők közül soknak a múltja homály, hazugság, szerepjáték, identitásváltás és minden egyéb. Tehát ami eltűnt, az eltűnt, azt kell megélni, hogy nincs, és nem lehet oda semmit tenni helyette.

Miközben a regény első részét olvastam, a Saul fia, az Oscar-díjas film jutott eszembe, mert ugyanazt a technikát véltem felfedezni, mint amit Nemes Jeles László rendező alkalmazott. Az előtérben játszódik egy történet, ott vannak az örökbefogadó szülők, Erzsi és Feri, ott van a csecsemő, Matyi, és a látókörünk szélén zajlik a gettóba zárás, a zsidók deportálása, a város kiürítése. A holokausztot mintha csak szemünk sarkából látnánk. Érzéklejük, hogy történnek dolgok, hogy viszik el az embereket, de nagyon sejtelmes az egész. A főszereplők is mintha tudni vélnének valamit, de valójában nem fogják fel, hogy mi zajlik. Zoltán, szerinted, hogy volt, tudták, vagy nem tudták a városlakók, hova hurcolják a zsidókat, mi történik, miután kimennek a vonatok a téglagyárból?

Tibori Szabó Zoltán: Hogy ki mit tudott erről, nemcsak itt nálunk kérdés, hanem világszerte. Nálunk a retorika az, hogy nem mi tettük, hanem a németek. Ez nem igaz, mert Magyarország már 1940 őszén deportált a Székelyföldről zsidókat Kárpátalján, Kőrösmezőn keresztül Galíciába, ott első fázisban gettókba kerültek. '41-ben elég nagy deportálások voltak ismét – nem volt akkor még az ország megszállva a németek által – körülbelül 20-22 ezer embert deportáltak Magyarországról, Észak-Erdélyből is, őket már Kamenyec-Podolszkijban lemészárolták a német Einsatzgruppék vezetésével, de nem ők, hanem az ukrán milíciák.

Arra a kérdésre, hogy erről mit tudott az erdélyi magyarság, elég nehéz válaszolni. Az erdélyi magyarság mindent tudott, mert minden zsidóellenes törvény megjelent az újságban. Azt valóban nem tudta a köznép általában véve, hogy mi történt a deportáló vonatok elindulása után, de az elit tudta. Nemrég írtam egy bírósági perben egy véleményt, amelyben felhoztam Edmund Wiesenmayernek, a Német Birodalom magyarországi teljhatalmú nagykövetének és birodalmi megbízottjának Ribbentrophoz, a külügyminiszterhez írt táviratát, amelyben azt írja, hogy itt van két személy, aki beteget szimulál, az egyik dr. Schilling János, Szolnok-Doboka vármegye alispánja, a másik Bethlen Béla gróf, Szolnok-Doboka főispánja, aki kijelentette, hogy ő inkább lemond, de nem lesz tömeggyilkos. Tehát az elit tudta, hogy ez egy tömeggyilkosság lesz, és íme, vannak írott bizonyítékok is róla. Az egyszerű nép nem tudta ezt. Az egyszerű nép akkor tudja meg, amikor '44 őszén, miután az oroszok bejönnek Kolozsvárra, megjelenik a Világosság, és elkezdődik egy cikksorozat, amelyik elmondja, hogy mi történt a zsidósággal egészen a deportálásig. A deportálásról annyit tudnak, hogy elvitték őket.

'45-ben megjelenik az első memoárkötet, Kornis Ottó Füst című kötete. Sajnos a sajtóban semmi nyoma nincs, egy mondatot sem írtak róla, pedig ő leírja Auschwitzot, Kertész Imrére emlékeztető modorban, de 30 évvel korábban megírja, hogy mi is történt ott. A füst, amelyik belengte az eget, ott fog maradni Európa egén nagyon sokáig – írja a memoárkötetében. '46 után már lehetett tudni mindent, részletesen írtak róla az újságokban, Andreának az egyik kutatásában van egy utalás arra is, hogy drámákat is mutattak be erről Kolozsváron, és megjelenik egy sor visszaemlékezés is.

A regény főhőse, Nagy Matild már színészként egy monodrámában próbálja megfogalmazni azt, hogy kicsoda ő, honnan jött, mi történik vele. Ebben az előadásban van egy olyan jelenet, amikor a színpadon kinyit egy íróasztal-fiókot, és onnan elkezdenek ömleni a papírcsíkok a holokausztáldozatok neveivel. El is mondja Matild, hogy ez egy holokauszt-emlékmű, amit ők ott a színpadon megvalósítanak. Te is emléket állítasz valakinek: a könyv legelején egyetlen nevet emeltél ki, hiszen nem önthetted ki, mint abban a jelenetben, az íróasztalból a nevek százait. Rubin Mihály emlékének ajonlod a kötetet, kicsoda ő?

Tompa Andrea: Az ajánlásomnak van egy személyes oka is, ami a nyilvánosságban nem érdekes, ami viszont fontos ebből a perspektívából: megőrizni egy olyan nevet, akire senki nem emlékszik, senki nem is tud róla. Én egy ilyen nevet kerestem. Egy kisgyerekről van szó, valószínűleg kilencévesen ölték meg. Azokról az emberekről, akiket a kolozsvári gettóból elvisznek, föltesznek a vonatra, és amikor leszállítják őket, balra mennek, azaz egyenesen a gázkamrákba, nem őrződött meg dokumentáció. Tehát nagyon sokan vannak, akik ebből a városból származnak, megszületnek, és soha semmilyen további nyom róluk nincsen. És senki nem is emlékszik rájuk, mert a családok hallgattak, generációk váltották egymást, minden eltűnt. A zsidó hagyomány azt tartja, hogy egy ember kétszer hal meg, másodszor akkor, amikor utoljára kimondják a nevét. Ez egy elképzelhetetlen történet számomra, hogy valakinek ennyi az élete, hogy megszületik, majd senki nincs már, aki összekapcsolódjon vele az emlékezet szintjén.

A történet szereplői igazi hús-vér erdélyi figurák: Matildot a csíki székely Erzsi és a Kolozsváron szocializálódott munkásember, Feri fogadja örökbe, Matild párja pedig Titi lesz, aki román, emiatt rengeteg román szöveg is van a könyvben, olvastam egy magyarországi olvasó hozzászólását, hogy kicsit nehezítette számára az olvasást a sok román mondat, de úgy érezte, hogy igazi Erdélyt kapott ezzel: kevert identitású, kevert beszédű, magukat keresű embereket.

Tompa Andrea: Nekem lenyűgöző volt találkozni azzal, hogy a Romániába visszatérő túlélők gyakran azt választották, hogy nem Erdélybe térnek vissza, hanem például Bukarestbe költöznek, és lehet, hogy otthon magyarul beszéltek, de a nyilvánosságban új identitást kezdtek el építeni. Ezzel az új identitással akár új név is járhatott, például román szerzői nevet használtak, ha publikáltak vagy színházban dolgoztak, és az kezdett számomra kirajzolódni, hogy elutasítás zajlott a háború után a magyar kultúrával szemben, hiszen azt kellett megélniük, hogy ez a magyarság, ez a közeg tette velük azt, amit. Itt egy olyan új identitásjáték kezd el megnyílni, ami nagyon bonyolult sorsokat, életeket rajzol fel számunkra. Van egy nagyon komoly sajátossága ennek a térségnek abból a szempontból, hogy mit kínál fel egy ember számára, milyen életutat, milyen szocializációs lehetőségeket.

Kertész Imrétől is megkérdezték, hogy hogyan találta meg a Sorstalansághoz a nyelvet, és a Visky András regénye kapcsán ismét fölmerült, hogy lehet-e traumákhoz nyelvet találni. Hogyan találtad meg a nyelvet ehhez a regényhez?

Tompa Andrea: A nyelv megtalálása az egyben a nézőpont megtalálása, a nézőpont megtalálása pedig mindig etikai kérdés. Az világos volt, hogy nem lehet egyes szám első személyben ezt eljátszani, az is világos volt, hogy egy olyan narrátori nézőpontot se lehet eljátszani, ahonnan mindent lehet látni és mindent lehet tudni, mert a felnőtt hőseim, egy cseléd és egy iparos ember valamit tudnak, de nagyon nagy a szürke zóna, amire nem látnak rá.

A korabeli sajtóban a gettósításról úgy beszélnek, hogy kényszerlakhelyet jelölt ki a város. Megjelenik egy horrorisztikus cikk arról, hogy milyen jó körülmények vannak a téglagyárban, aminek nincsenek a falai, futballoznak, meg gyerekek születnek, kártyáznak, tehát elég nagy a félretájékoztatás a korszakban a sajtó részéről, a nyelv pedig nagyon erősen félrevezető, elfedi a valóságot, ugyanis ha megnevezné, akkor az emberek talán nem fogadnák azt olyan könnyedén el.

Tehát van egy tudáshiány, és nagyon érdekes tapasztalat volt, hogy nekifeszült a történés annak, hogy stilizálódhasson, ugyanis abban a történelmi helyzetben, ahonnan ez a könyv indult, mit lehet irodalmi nyelven, szép nyelven mondani? Egyszerűen nem lehetett leírni azt, hogy olyan, mint. Ugyanis egy olyan tapasztalásról, új helyzetről van szó, amit nem lehet összehasonlítani más tapasztalásokkal, nem lehet azt mondani, hogy mi, nem lehet azt mondani, hogy úsznak az égen a fellegek, mert élet-halál kérdés van abban a szituációban, amit meg akarok írni. Tehát ott ez a rendkívül pőre nyelv. Tetszett a hasonlat, amit az elején mondtál a Nemes Jeles László filmmel, ami rám is nagyon nagy hatással volt, egy kicsit ez is egy ilyen szűk kamera, amiben a nyelv nem díszíthető, nem bírja el a hasonlatokat, hanem azt a kimondhatatlanságot láttatja. Ezzel is dolgoztunk a szerkesztőmmel, Nagy Boglárkával, hogy hogyan lehet annyira keveset mondani, hogy az még érthető legyen.

Sokat énekeltek nekem is a szirének, hogy kicsit azért tudjuk meg, hogy mi történt az anyával, testvérrel, és ott kellett nagyon szigorúnak lenni, hogyha az az általam kijelölt feladat, hogy csend van, hiány van, elnyelte a fekete lyuk, akkor csend van, nincs, elnyelte a fekete lyuk. Nem tehetünk úgy, hogy mégis. Szóval a nyelv ebből alakult, és aztán nyilván változik, mert a regény azért mégiscsak fél évszázadot ível át, és nem minden szövegrésznek ugyanolyan a nyelve.

Matildnak lesz egy lánya, Klári, ami jelzi, hogy annak ellenére, hogy ott van a történetben a fekete lyuk, valójában mégsincs teljes pusztulás, a múltat fekete lyukastól, mindenestől továbbvisszük magunkkal el a jelenig. Milyen ez a jelen? Azzal, amit tudunk, és amit nem tudunk a holokausztról, hogyan kellene tudatosabban élnünk úgy, hogy az ne csak holt betű maradjon egy levéltárban?

Tibori Szabó Zoltán: Nem tudom a választ, de talán mindig magunkból kell kiindulnunk. Ha mondjuk a zsidó oldalról nézzük a dolgot, tehát a túlélő oldaláról, azt most már tudjuk, erről nagyon sok tanulmány létezik, hogy a második és a harmadik generáció örökli a traumát, és ez egy elég komoly pszichikai teher számukra. Szegedi Csanád néhány évvel ezelőtt jobbikos politikusként zsidózott rendesen, amíg a nagymamája el nem mondta neki, hogy ne zsidózzál, mert én is zsidó vagyok, anyád is zsidó, és te is az vagy. Ezt ő nem tudta, el tudom képzelni, hogy ennek a fiatalembernek nem volt könnyű szembenézni azzal, hogy ő az, amiről azt képzelte, hogy nem. Ez az identitás kérdéséhez vezet vissza, az identitás pedig nagyon nehéz kérdés. Csak maga az ember tudhatja azt, hogy ő kicsoda.

Az identitászavarok a holokauszt után nem voltak egyszerűek. A visszatérők haragudtak a német nyelvre, mert azon hangzottak el a különböző megalázó és gyilkos vezényszavak, és haragudtak a magyar nyelvre, mert a magyar csendőrség vagonírozta be őket. Ez nyugaton is ugyanígy történt a német zsidósággal. Kertész erre egyszerű választ adott, amikor én erről beszéltem vele – akkor ő még nem volt Nobel-díjas és híres – és nagyon őszintén elmondta, hogy neki nem volt választása, mert ő csak magyarul tudott. Másoknak volt választása, de rá kellett jöjjenek arra, hogy a vendégnyelv, amelyben be akarták az otthonukat rendezni, nem fogadta be őket, mert az ember nem vetkőzheti le az identitását úgy, mint az ingét egyik napról a másikra.

Ha kimegyünk a kolozsvári neológ temetőbe, akkor olyan feliratokat találunk, hogy „Aici odihnește Kolozsvári János”. A háború után ez volt a tendencia, hogy nem beszélünk magyarul, hanem román identitást veszünk fel, de a disszimilációhoz és az asszimilációhoz több generáció kell, úgyhogy ilyen hibrid identitások keletkeznek, mint amelyekről Andrea is ír ebben a regényben. A következő generáció fogja eldönteni azt, hogy milyen identitása lesz. Vannak olyan családok, amelyek emigráltak Izraelbe, és az unokák is beszélik a magyar vagy a román nyelvet, vannak olyanok, amelyek szakítottak mindennel. Ez egyéni kérdés.

Andrea, mielőtt megérkeztél volna, megkérdeztem Zolitól, hogy mi a véleménye a regény befejezéséről. Azt mondta, hogy hát… milyen befejezés? Nincs befejezése a regénynek. És tényleg kérdés marad, hogy mi történik Tildával, Klárival, hova tűnt Erzsi és Feri…

Tompa Andrea: Tilda tulajdonképpen befejezné a pályáját, és akkor az élet még kínál neki valamit, egy nagy zárószerepet. Fiatal korában eljátszotta Antigonét, és most eljátszhatja Antigoné szülőapját, Oidipuszt. A szerepek megadják azt, amivel szimbolikusan lekerekedik ez az élet. Ehhez képest mindaz, hogy mi történt Ferivel, Erzsivel, a lányával, huszadrangú. Nyilván én nem tudok olyan regényeket írni, aminek a végén tűzijáték van, egy belső történésnek kell lezárulnia, nem egy külső élet mesélődik el.

Az Oidipusz egy önismereti dráma, egy örökbefogadás-történet. Horrorisztikus dráma, de csodálatos abból a szempontból, hogy Oidipusz az első olyan nagy szereplő, akinek végig kell menni azon az úton, hogy megismerje a múltját azért, hogy megmentse a várost. Annak, hogy a hős tudja, hogy ő ki, honnan jön, kik a szülei, mit akartak vele a szülei, társadalmi funkciója van. Aki úgy áll a világban, hogy tud magáról valamit, és azzal a valamivel egyenesben van, akkor körülötte jó a levegő, a társadalomnak olyan tagja, akire lehet terheket rakni. Azért szerettem volna Tildát ezzel a nagy, egyetemes történettel összekapcsolni, és ilyen értelemben kikapcsolni őt a holokauszt-történetből, mert a szándékom az volt, hogy nagyobb távlatot adjak neki és visszavigyem a nagy, egyetemes emberi történethez, amit speciel a színházon keresztül élhetünk meg, ami valahogy mindig azt mutatja, hogy az emberi gyarlóságok ismétlik magukat, az önismeret viszont meg tudja menteni a világot.