Az emlékezés tereit járjuk be a Kolozsvári esszékben

„A huszadik század növekvő sebességgel gurul lefelé a históriai lejtőn” – írja TGM 2006 őszén. Ez a könyv egy téridő mozgóképe, kolozsvári sorsokat, arcokat műveket helyzeteket rögzít. Ide menekült vagy innen menekülő szerzőkre is emlékezik, emlékeztet a Kolozsvári esszékben.

Koruk, korosztályuk meghatározó közegéből hívja elő őket, Kolozsvárhoz kapcsolódó, olvasmányok, élmények és csalódások közelébe kerülünk mint olvasók. TGM felidéz egy korszakot? vagy talán inkább egy folyamatot? Az erdélyi kultúra történetének néhány szereplője, intézmények és művek élednek fel a múltból. Mindnyájunk múltja ez, akár átéltük, akár csak örököltük. Megismerünk és megértünk.

Ingerülten? Fájdalmasan? Vagy büszkén? Elutasítunk helyzeteket? Vagy vállaljuk mint örökséget? És persze – mert ez aktív olvasás: beemelünk az örökségünkbe eddig alig vagy egyáltalán nem ismert tényeket, amik személyekként kerülnek elénk.

Portrésorozat ez, ha szerényen is elegáns könyv: képtár és könyvtár. És egy-egy embernek, az időben lakosnak távolodó képe. Neves és névtelen személyek, öregek és gyerekek – könyvek és intézmények, politika és művelődéstörténet, a tehetség mint a szabadság esélye és elnyomás és harc és félelem és erő és kiszolgáltatottság kerül közel olvasmányként, mint a mai ember kirándulása a hol közelinek, hol távolinak tűnő időbe. Azt a meghitt, hol büszke, hol fájdalmas érzést sugallja, itt is és most is a szakadatlanul változó Kolozsváron ehhez a letűnt időhöz.

TGM véleményei a továbbgondolás jogát erősítik. Előítéleteket is mozgásba hozthatnak, de oszlathatják is az előítélet légkörét.

Egy olyan szellemi élet folyamatosságát erősíti ez a könyv, amelyet időről időre vállalni lehet, ha megvan bennünk, mai olvasókban a kellő nyitottság, a tájékozódás igénye, meg némi tolerancia. Hiszen ez az önbecsülés kritikus módja és élni segít. Megmaradni kultúrahordozóként.