A politikai vetélytársaktól a személyes barátságokig – Iuliu Maniu összetett kapcsolata az erdélyi magyarokkal

Iuliu Maniut a badacsonyi szfinxként is emlegetik, utalva egyrészt arra, hogy Szilágybadacsonyban volt a Maniu család otthona, ahonnan kiindulva és ahova vissza-visszatérve Maniu szfinxként védelmezte a román nemzeti érdekeket az Osztrák-Magyar Monarchián belül, majd az impériumváltás után Romániában is. Maniu badacsonyi szfinx karakterében a magyar és a román történetírás és közgondolkodás is egyetért. Míg azonban magyar részről a haza elárulóját látták és látják benne, sokszor magyargyűlölőnek is bélyegezve őt, addig a jelenlegi román közgondolkodás személyi kultuszt épített a Nagy Egyesülés építőmérnökének, ahogy azt a szilágysomlyói Iuliu Maniu szobron is olvashatjuk, ahol az építőmester a jelenlegi Románia határain belül az ország közepén ül, miközben a somlyói Báthory-várat szemléli. Személyének szakralizálása mutatkozik meg abban, hogy tiszteletére évente zarándoklatot szerveznek a badacsonyi háztól a máramarosszigeti börtönig, az élettől a halálig. Láthatjuk, az inga kileng mindkét oldalra, de vajon hol az igazság? Vajon van-e törekvés arra, hogy személyét a maga valóságában megismerjük? Minden bizonnyal ez lehetne az út, ami leginkább méltó volna Maniu emlékének. És bár a múlt valóságát a maga teljességében nem, hanem csak töredékesen ismerhetjük meg, mégis minden törekvésünk erre kell irányuljon.

Iuliu Maniu 1873-ban született Szilágysomlyón, egy mélyen vallásos román görögkatolikus családba. Iskoláit a balázsfalvi görögkatolikus elemi iskolában kezdte, majd Zilahon a Polgári Fiúiskolában, aztán a Református Kollégiumban folytatta, tehát harmadikos korától kezdve magyar nyelvű oktatásban részesült. Ennek köszönhetően nagyon jól megtanult magyarul, anyanyelvi szinten beszélt, és az első, magyarokkal való kapcsolatait is itt szerezte, ami meghatározó volt egész további életében. Az egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, Bécsben és Budapesten folytatta, és jogi doktorátust szerzett. Ezt követően a Balázsfalvi Görögkatolikus Érsekség ügyvédje volt, majd 1906-1910 között országgyűlési képviselő Budapesten. Családjának szinte minden tagja az erdélyi román nemzetiségi mozgalom tevékeny résztvevője volt, és az 1868-as nemzetiségi törvény által elrendelt kisebbségi jogok tényleges megvalósulásáért küzdött kérlelhetetlenül, meg nem alkuvóan. 1910-ben már nem jutott be a parlamentbe, de a Tisza István és a román nemzetiségiek között folytatott vitának egyik vezetőegyénisége volt. A megegyezés köztük az első világháború kirobbanásáig sem született meg, a háborúban pedig Maniut is besorozták, az olasz frontra került. 1918 őszén azonban már Bécsben volt és a román katonák megszervezésével foglalatoskodott az osztrák-magyar hadügyminiszter támogatásával. Amikor 1918 novemberében Jászi Oszkár Aradon Erdély föderalizálásával igyekezett a területi integritást védeni, a Bécsből hazatérő Maniu már a teljes elszakadás mellett tette le a voksát. Az 1918. december 1-jére szervezett gyulafehérvári nagygyűlés egyik főszervezője volt, ahol kimondták Erdély egyesülését Romániával. A december 2-án megalakult erdélyi Kormányzótanácsnak pedig Maniu lett az elnöke. Előbb a Román Nemzeti Párt, majd a Nemzeti Parasztpárt tagjaként, később elnökeként vett részt a parlament munkájában közel két évtizeden keresztül (1919-1938). Fő ellenlábasai a regáti liberálisok voltak, akik 1922-1926 között megszakítás nélkül vezették az országot.

Maniu háromszor volt Románia miniszterelnöke: 1928-1930 között, 1930-ban másodszor és 1932-1933-ban harmadszor. 1926-1928 között több próbálkozás is volt Maniu és az erdélyi magyarok kooperációjára – eredménytelenül. 1926-ban Maniu volt a kezdeményező, aki az Országos Magyar Pártnak (OMP) felajánlotta egy erdélyi blokk létrehozását, meglebegtetve Erdély autonómiájának kérdését is. Az erdélyi magyar politikusok azonban akkoriban az Averescu-féle Néppárttal kötött paktum helyrehozatalában tevékenykedtek, ami kizárta a Maniuval való együttműködést. 1927-ben a két világháború közötti időszakban egyedülálló módon megvalósult a kisebbségi blokk a romániai magyarok és németek között, így ők ekkor sem voltak nyitottak a Parasztpárttal való koalícióra. Az Országos Magyar Pártból kiváló ún. disszidensek, a „kalotaszegi csoport” kereste volna a szövetkezést Maniuval, de ő velük nem akart paktumot kötni. 1928-ban Maniu saját sikerének könyvelte el a kisebbségi blokk szétrobbantását és a németekkel kötött különpaktumot. Az 1928-as választásokon viszont a kormányra kerülő Maniu-párt 40 000 magyar szavazatot kapott, ami az OMP-re leadott 178 000 szavazathoz viszonyítva jelentősnek mondható.

Az erdélyi magyar lakosságon belül sokan gondolták úgy, hogy Maniu fogja tudni orvosolni a kisebbségek sérelmeit, és megbíztak benne. Ezt mutatja egy 1927-ben kelt magánlevél is, amit egy dicsőszentmártoni székely asszony írt Maniu édesanyjának, Clara Maniunak „Édes Klári néni” megszólítással, és a levélben ekképpen fogalmazott: „Mind várom, és sokan, de sokan várják, hogy jöjjön már egyszer hatalomra Gyuluka. Öste-reggel első kérésem, Uram tégy csudát, add már nekünk meg, hogy jöjjön hatalomra Mániu Gyula. Hátha már a jóságos Isten annyi százezer embernek a kérése az Isten trónusa elé jut, és meghallgattatást nyerünk.” A Gyula/Gyuluka megszólítás általános volt az erdélyi magyarok körében, de források alapján tudjuk, hogy a családban is használták a Gyuluka megnevezést. Édesapjának és Cornelia (Cecilia nővér) testvérének a levelei is ezt tanúsítják.

Mind az erdélyi magyar, mind a magyarországi sajtó is rokonszenvvel írt Iuliu Maniu kormányra kerüléséről, ami a miniszterelnököt meglepte és meghatotta. A bukaresti román követen keresztül azt üzente a magyar kormánynak, hogy ő a két nép és a két ország jó barátságának a híve, jól ismeri a kisebbségi panaszokat, és elismeri jogosultságukat, de türelmet és lojalitást kért az erdélyi magyarságtól. Maniu többször is kifejtette, hogy rendszerszinten nem tudja megoldani a problémákat, mert a megelőző 10 évben olyan kormányzás volt, ami az ő elveivel ellentétesen alkotta a jogszabályokat. A magyarok a gyulafehérvári határozatokon nyugvó kisebbségi törvényt várták az új miniszterelnöktől. „Minket, magyar nemzetiségűeket megnyugtat az, hogy a miniszterelnök maga erdélyi ember, aki egy nemzeti kisebbségekkel bíró állam kormányzati szükségletét mégis csak jobban megérti, mint a liberális kormány érthette. S bizonyos az is, hogy a magyar kisebbség Maniu elébe akadályokat nem fog gördíteni.” – olvashatjuk a Szilágyság című folyóirat 1928. november 16-i számában. A szilágysági magyarok reményét és lelkesedését fejezi ki az alábbi idézet is: „Valamikor az egykori Mán Gyuluka sok-sok jó magyar barát szeretetét élvezte, akik tiszta, jó szívvel szerették, nem bántották, sőt. Ma a hatalmas nagy Maniu Gyula, miniszterelnök urnak játékszerben könnyű volna a Szilágyság magyarjainak szívét is meghódítani. A Szilágyság pompásan állotta és állja a próbát, reméljük, Maniu Gyulának nemcsak tudásában, de nemességében sem fogunk csalódni, úgy legyen!”

A hétköznapi emberek szintjén Iuliu Maniu és a magyarok kapcsolata kifejezetten jónak, barátinak volt mondható. Politikai téren azonban adódtak feszültségek. Ennek bemutatására vessünk egy pillantást az 1929-es év eseményeire. Bár 1928. december 1-jén lett volna a Nagy Egyesülés 10. évfordulója, a román kormány azonban úgy döntött, hogy a királyság emléknapjával együtt fogják azt ünnepelni, ami Romániában május 10-e. 1929. május 10-én Bukarestben voltak ünnepségek, május 20-án viszont Gyulafehérváron ünnepelték az egyesülés 10. évfordulóját. Az akkor már nyíltan revíziós külpolitikát folytató Bethlen István kormányának a szemében vörös posztó volt az ünnepség, és minden bizonnyal erre felelt Bethlen 1929. május 26-án a Városligetben, a Hősök emlékművének avatásán tartott beszédében, melyben a „Nem, nem, soha” szlogent használva fejezte ki nemtetszését a trianoni békeművel szemben. Maniu sem maradt adós a válasszal. Június 25-én, Take Ionescu halálának évfordulóján elmondott emlékbeszédében arról szólt, hogy Románia soha nem követel semmit senkitől. Ekkortájt a bukaresti követek is érezték Maniu magyarellenes hangulatát, amit addig nem tapasztaltak nála. A feszült helyzetet tovább élezte a magyar államiság szempontjából legfontosabb ünnep, augusztus 20-a megünneplése. Nemcsak Romániában, hanem a kisantant többi államában, Csehszlovákiában és Jugoszláviában is érzékenyen reagáltak a budapesti ünnepségekre és a köré szerveződő propagandára. Pozsonyban ellentüntetéseket tartottak, Jugoszláviában nem adták ki az útlevelet a magyar lakosoknak, hogy ne utazzanak a magyar fővárosba. Romániában pedig a Maniu-kormány belügyminisztere, Alexandru Vaida-Voevod „sziguranca-rendeletet” adott ki a Magyarországra utazók „zaklatására”. A szentistváni ünnepséggel egy időben zajlott a Magyarok Világkongresszusa is, amely során revizionista, irredenta szólamokkal tűzdelt beszédek hangzottak el. Mindez természetszerűleg volt olaj a tűzre. Bár a Maniu-kormány igyekezett az erdélyi magyarság körében fékezni a magyar irredenta megnyilvánulásokkal való azonosulást, mégis a román liberális sajtó kereszttüzébe került Iuliu Maniu, akinek a vélt magyarbarátságát támadták. Olyan nyilatkozatokat is tettek, ha Tisza István élne, valószínűleg köszönő táviratot küldene Maniunak; és ha nem lettek volna a liberálisok, Maniu még a trianoni határok megváltoztatásáról is tárgyalt volna a magyarokkal. Tehát egyáltalán nem volt könnyű az a belpolitikai helyzet, amelyben Maniu mozgott, és amikor a kisebbségekkel szembeni hivatalos politikai megnyilvánulásait elemezzük, akkor ezt a szempontot mindenképpen figyelembe kell vennünk.

Maniu miniszterelnökségének idején ért véget két olyan ügy is, mely szinte az egész évtizedet tematizálta és fontos volt magyar szempontból. Az egyik az optánsper, a másik pedig a konkordátumügy. Az optánsper arról szólt, hogy a trianoni határok meghúzása után a szomszédos államokba kerülő magyar lakosság dönthetett, hogy ott marad-e az új államban vagy Magyarországra költözik. A Magyarország javára optáló, Romániában ingatlannal rendelkező személyektől a román állam kisajátította a földjeiket, házaikat kárpótlás nélkül. Emiatt a magyar kormány és az erdélyi magyarok szót emeltek, és utóbbiak a Népszövetséghez fordultak jogorvoslatért. A per több éven keresztül húzódott, míg a végleges döntés 1930 januárjában született. A magyar kormány és a magyar diplomácia lehetőséget látott abban, hogy Maniu van a kormányon és úgy találták, hogy Maniuval tudnak egyezkedni, és a megegyezés létrejöhet. Maniu is szívén viselte az ügyet, és azt ígérte, hogy a döntést magának tartja fenn. Maniu nemzetközi pozíciója viszont túl gyenge volt ahhoz, hogy a Népszövetségi mechanizmust érdemben befolyásolni tudja, az ott lévő román delegált, Nicolae Titulescu sokkal befolyásosabb ember volt, és gátja a megegyezésnek. Végül mégis Maniu miniszterelnöksége idején született meg a döntés.

A másik ügy, ami szintén évtizede húzódott, a konkordátumügy volt. Konkordátumot a Szentszék és az adott állam köt egymással, ha az országban élő katolikusok jogi státusza nem rendezett. Mivel a Regátban nem élt jelentős számú katolikus, ezért ez az ügy 1918 előtt sem Románia, sem a Szentszék számára nem volt releváns. Trianon után viszont jelentős számú katolikus került a román állam területére, akiknek egyházjogi helyzetét rendezni kellett. A magyar állam ezt azért akarta elodázni, mert a kialakult status quót csak ideiglenesen fogadta el, és a revízióban bízott. A konkordátummal azonban a Szentszék elismerte volna a fennálló határokat. Azonban nem csupán a magyarok, hanem az ortodoxok is ellenérdekeltek voltak, mert az ortodox vallás volt az államvallás Romániában, és féltették ezen pozíciójukat. Az erdélyi románok többsége viszont, így Maniu is, görögkatolikusok voltak. Így előállt az a helyzet, hogy egyszerre volt erdélyi magyar és román érdekközösség az ortodoxokkal szemben, de érdekellentét a trianoni határok miatt. A görögkatolikus Maniunak tehát úgy kellett megvívnia a harcot, hogy egyszerre kellett küzdeni az ortodoxokkal szemben és a magyarokkal szemben is. Mindenképpen a konkordátum mielőbbi ratifikálásában volt érdekelt. Így az 1927-ben titokban aláírt konkordátumot 1929-ben sikerült ratifikálni és egy kényes egyensúlyt létrehozni a különféle érdekek között.

Konkrét, helyi ügyekben Maniu sokkal hatékonyabban tudott közbenjárni. Így mindenképpen az ő nevéhez köthető, hogy alma matere, a Zilahi Református Wesselényi Kollégium általa nyerte vissza 1929-ben a tőle 1923-ban elvett nyilvánossági jogot, ami azt jelentette, hogy az ott végzett tanulók végzettségét hivatalosan is elfogadták. De szerepe volt abban is, hogy a bukaresti reformátusok ugyanebben az évben visszakapták az iskolájukat, Alexandru Cisar bukaresti érsekkel pedig egyezkedve a világháború után zár alá vett bukaresti Szent Ilona templom újra megnyithatta kapuit a hívek előtt magyar nyelvű misézéssel. Szintén Maniu kellett ahhoz, hogy a dicsőszentmártoni nitrogéngyár kisajátításában segédkezni kívánó katonaságot rendreutasítsa, és megtiltotta, hogy beavatkozzanak, így a nitrogéngyár kisajátítása nem történt meg.

Arról is vannak forrásaink, hogy magánemberként milyen magyar kapcsolatai voltak. Csak néhányat említünk. Gyerekkori jó barátja volt a zsidó származású Markovits Jakab, akivel nyolc éven keresztül együtt koptatták az iskola padjait. A kisfiú állandó vendég volt a Maniu-háznál, jó barátságban voltak Iuliuval. Felnőve orvos lett belőle és a Maniu család házi orvosa lett, 1929-ben ő volt ott Maniu édesanyjának, Clara Maniunak a halálos ágyánál is. Az akkori orvos úgy emlékezett, hogy régebben Maniu édesanyja őt mindig homlokon csókolta és habos kávéval várta.

A magyar újságírókkal is jó kapcsolatot ápolt a miniszterelnök, így Somylói Eller Gizellával és Benczel Bélával is. Minden újságíró megjegyezte, hogy Maniuval, mint politikussal nagyon nehéz volt interjút készíteni, mert nem szeretett politikai kérdésekben nyilatkozni, de magánemberként a badacsonyi házban bármikor felkereshették.

És talán az egyik legérdekesebb kapcsolata Jászi Oszkárral volt, akivel 1918 novemberében farkasszemet néztek Aradon, de 1931 augusztusában a szilágybadacsonyi ház verandáján együtt borozgattak. Közös volt bennük, hogy mindketten kiábrándultak: az egyik a magyar politikából, a másik a románból.

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Maniu politikai tevékenységét befolyásolta ugyan a magyarságképe, de a körülmények voltak meghatározóak. Úgy mint a helyzete és a szerepe a román belpolitikában, főként a liberálisokkal való ellenséges viszonya; a Magyarország részéről történt nyílt revíziós törekvések és megnyilvánulások; a gyenge nemzetközi pozíciója és a kisantant államokkal való kapcsolata. Iuliu Maniu nem változtatott érdemben a romániai magyarok helyzetén, de helyi szintű ügyekben születtek kedvező megoldások. A magyarság, mint politikai közösség ellenfele volt Maniunak, a magyar emberekkel viszont kölcsönös tiszteleten alapuló jó baráti viszonyt ápolt.