Jánó Mihály: A művészet szeretete irányította munkám a középkori falfestményektől a kortárs művészetig

Jánó Mihály neve főként az erdélyi középkori falképfestészet ikonográfiájának és a Szent László-ábrázolásoknak kutatásával nőtt össze. Nemcsak a székelydályai vagy gelencei templom falképeinek ismeri minden kis vonaltöredékét, hanem egész Erdélyben felkutatta és tanulmányozta a közékori templomok freskóit. De Barabás Miklós életművét is tanulmányozta, legjobb ismerője a Plugor hagyatéknak, illetve Baász Imre munkásságának. Munkásságával hozzájárult a székelyföldi műemlékek alaposabb megismeréséhez, valamint a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő képtár gyarapodásához és értékeinek megőrzéséhez.

Gazdag életpályáját a nehézségek mellett elismerések is kísérték. 1993-ban és 1998-ban az EMKE Szolnay Sándor-díja elsősorban Jánó Mihály muzeológusi, kurátori munkásságának szólt. 2009-ben megkapta a Szervátiusz Jenő Alapítvány Szervátiusz Jenő-díját. 2018-ban Orbán Balázs-díjat kapott művészettörténészi és tudományszervezői érdeméért. 2022-ben a Magyar Arany Érdemkeresztet vehette át, 2024-ben pedig Háromszék Kultúrájáért díjjal tüntették ki.

Egy interjúban mindezt összefogni szinte lehetetlen vállalkozás, ezért inkább csak szúrópróba-szerűen kérdeztünk rá a tekintélyes életpálya egy-egy állomására, és arra kértük Jánó Mihályt, hogy kedvünkért elevenítsen fel néhány meghatározó emléket. Interjúnk elkészítéséhez előbb otthonában találkoztunk, majd kedvenc Jézus Krisztus és Szent László freskókkal díszített kökösi unitárius templomába is ellátogattunk, ahol a művészettörténész kalauzolásával a Szent László legenda több falfestményét élőben is megcsodálhattuk. Persze, első kérdésünk óhatatlanul a Szent László kutatásaihoz kapcsolódott.

Művészettörténészi munkája nyomán felbecsülhetetlen értékek létezését hozta vissza a köztudatba, neve összeforrt a Szent László freskókkal. Mi irányította az ön figyelmét a középkori falfestményekre és a Szent László legendákra?

A művészet szeretete, mondhatnám egészen röviden. Bővebben: az 1960-1970-es években az apámmal gyakran felkerestük az erdélyi régi templomokat, vagy más műemléképületeket, és e látogatások során sok-sok fotót készítettünk a nehezen megvásárolt, kitűnő minőségű Hasselblad fényképezőgéppel. Majd otthon, a film előhívása után megcsodáltuk a primér élményt emlékeinkbe véső felvételeket. Ez a kettős vizuális tapasztalat (a helyszín és az arról készült fotó) természetesen nem maradhatott meg bennem csupán képként, a látvány a tudatomban tartalmat igényelt. Más szóval, nagyjából tudtam, hogy mit és miért fényképezünk, de a látvány feldolgozása csak az ábrázolt témával kapcsolatos irodalom megismerése folyamán válhatott teljessé.

Amikor elmentünk Gelencére, a hámló vakolatú, ódon templomot lefényképezni, nem csak arról tudtam, hogy bent a falakon festett történetek vannak, Krisztus, id. Szent Jakab, Szent Katalin és Szent László életét ábrázoló jelenetekkel, hanem már olvastam az újszövetségi történeteket, meg a szentek legendáit. Mindez együtt, a színpompás falképek között felkavaró, mély benyomást tett reám.

Később Kosztándi Jenő (1930 – 2017) festőművésszel többször beszélgettünk bent a templomban, és az olvasmányaink alapján találgattuk, hogy a középkori művészetek miként hatottak a régiek vallásos érzelmi világára, és mit jelentenek számunkra ma a hatszáz éves freskók, amelyek között egy magyar király, Szent László életének históriáját is megörökítették.

Ez utóbbi téma, amely ma is hajtja a kíváncsiságomat, annyira befészkelte magát a szellemi, művészeti érdeklődésbe, hogy minden forrást, irodalmat igyekeztem beszerezni és elolvasni, mindaddig aztán megírtam az első tanulmányomat is a Szent László-legenda falképek elterjedéséről.

A tanulmányban azt fejtegettem, hogy ezek a templomi falfestmények elsősorban a középkori Magyar Királyság határvidékein élő székelyek Szent László kultuszának képi kifejezései voltak, és ezért maradt meg a legtöbb emlék azon vidéken, ahol egykor és ma is élnek. Azonban nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy belássam, erről szó sincs; a nagy magyar király kultusza, a kerlési leánymentés (leányszöktetés) története az egész egykori birodalomban élt a nép hagyományvilágában.

Éppen az ön munkássága mutatta meg, hogy ez kimeríthetetlen téma Erdélyben, de az egész Kárpát-medencében is. Hogyan látja ma a téma feldolgozottságát? Lehet-e még újat hozni, mondani róla?

Minden tudományos kutatásra jellemző, hogy időnként új szempontok, eszközök és célok merülnek fel a megfelelő témával kapcsolatban. Ez a lehetőség érvényes és remélhető folyamat a középkori művészetünk kutatását illetően is. Azzal is kell számolnunk ugyanakkor, hogy a kutatások során egyre másra kerülnek elő újabb műemléki és művészeti emlékek, amelyek nem csak számban gazdagítják az ismereteinket, hanem sok esetben az addigiakhoz képest más és más részletekre hívják fel a figyelmünket.

Úgy gondolom, hogy nem kell mindig újat mondani, nagy öröm az is, ha felismer az ember az egészben egy egy apró részletet. László Gyula (1910 –1998) első összefoglaló tanulmánya, A Szent László-legenda középkori falképei című könyvének megjelenése (1993) óta eltelt évtizedekben könyvtárnyi magyar és idegen nyelvű irodalom született. Jómagam is több alkalommal közöltem az ikonográfiai kutatásaim eredményeit. Úgy tűnik, ez a sajátos magyar emlék kimeríthetetlen művészeti, történelmi, néprajzi, vallástörténeti részleteket rejteget.

Weisz Attila laudációja a Háromszék Kultúrájáért Díj átadásán érintette életútjának fontosabb állomásait, de az igazi az volna, ha öntől hallanánk kalandos élettörténetének néhány epizódját. Németországban született, édesanyja egy könyvben meg is írta ennek a történetét. Második világháborús, drámai események szóltak bele két erdélyi fiatal, az ön szülei életébe, akik végül visszataláltak szülőföldjükre. Mert ha nem, akkor ön nem az erdélyi falképeket, hanem lehet, hogy az inka vagy azték kultúrát kutatta volna Dél-Amerikában. Mi történt pontosan?

Valóban, ha 1945-ben, a második világháború végén és az én életem kezdetén azt válaszolta volna a Dél-Amerikában élő jómodú rokon az apám tájékozódó, kérdő levelére, hogy gyertek, lehet, hogy ma inkább inka vagy azték csodák között kutakodnék. Nem ez történt. Szüleim utolsó éves orvostanhallgatók voltak, amikor 1944. június 2-án Kolozsvár bombázása bekövetkezett. A háborús események során apám és évfolyamtársai elhagyták a szülővárosukat és édesanyámmal Magyarországra menekültek.

Rövid budapesti tartózkodást követően, a város oroszok általi körülzárása és ostroma előtt, 1944 decemberében az orvosi egyetem tanárokkal és diákokkal együtt Németországba menekült. Ekkor a végzős műegyetemi hallgatókkal is ez történt. Papp Sándor Zsigmond 2005-ben készült Menekülő egyetem című dokumentumfilmje dolgozta fel a történteket. Több mint ezer fiatal, SAS-behívót kapott, aki nem ment, azt katonaszökevénynek minősítették.

Németországban, 1945. február 13-ról 14-re virradó éjszakáján bunkerben élték át szerencsésen Drezda szörnyű bombázását, amikor a lövedékek a várost jóformán a földdel egyenlővé tették. Édesanyám áldott állapotban vészelte át azokat a napokat. Ő mesélte el, hogy a bombázás előtti napfényes délután, az Elba partján sétáltak apámmal, majd visszatértek az óvóhelyre, ahol rémülten vette észre, hogy elhagyta a táskáját a benne lévő irataival és szerény ékszereivel együtt.

Másnap a füstölgő városon át elmentek a rendőrségre, ott visszakapták a táskát, amelyet egy idős német asszony talált meg az unokájával sétálva a folyó partján. Szüleim szerették volna megköszönni a jótéteményt, de azon címen, amelyet megkaptak, elborzadva és sírva látták, hogy a ház helyén egy hatalmas bombatölcsér tátong.

Németországban tovább gyalogolva nemsokára Halléba értek. A vizsgák után Ingolstadtba, majd az Altmühl folyó partján fekvő Eichstätt város hadikórházába helyezték ki őket. Itt születtem 1945. május 2-án a német kapituláció előtt néhány nappal. Hamarosan amerikai katonák vonultak be a városba, béke lett. Az apám fent említett sikertelen kísérlete után az iránt, hogy a világ valamelyik távoli országában folytassa az életét, 1946-ban családjával hazatért Erdélybe. Elhitte Petru Groza miniszterelnök ígéretét, amely szerint a békekötés folytán Romániába került, nemzetből nemzetiséggé vált magyarság méltósággal élhet tovább.

Kolozsvári gyökerei vannak a családnak, ön viszont gyerekkorától kezdődően Székelyföldön élt, Kézdivásárhelyen végezte tanulmányai egy részét. Milyen volt az 1950-es, 1960-as évek székelyföldi társadalma?

Közismert, bár én csak most élem át, hogy egy öreg ember a legjobban a gyermekkorára emlékszik. Az ötvenes években kisiskolás gyermek voltam és a felnőttek társadalmában látott dolgokat próbáltuk újra eljátszani, pontosabban azokat gyermeki felfogásunkkal értelmezni. Mesélik, hogy egészen kisfiú koromban Bereckben, ahol akkor éltünk, (az apám ott körorvos volt), egy vasárnap délután, amikor mentem a fő utcán, szembe jött velem a katolikus plébános úr, pirospozsgás arccal és a népszerű közvetlenségével úgy köszönt reám, hogy „Dícsértessék a Jézus Krisztus, fiam,” én erre spontánul válaszoltam: „Mindörökké, ámen!” Ez így, jobb helyeken fordítva szokott elhangzani. Gyanút foghatott az atya, mert kedvesen megkérdezte: „Hát te Misike tudsz-e keresztet vetni?” Erre én újból gondolkodás nélkül, büszkén rávágtam: „Keresztet nem, de bukfencet igen.”

A vallásos életem később is elég ellentmondásosan alakult. Szüleim az ötvenes években, az agresszív ateizmus légkörében nem jártak templomba, de én hittanórákra és szentmisékre járhattam a Kézdivásárhely kantai istenházába, ahol néha ministráltam, de leginkább az orgona lábfújtatóját tapostam, miután a kántornak adtam egy lejt, hogy megengedje.

A gyermekkori vallásos életemet egyaránt átjárta a félelem és az önbizalom érzése.

Féltem ha a papot haldokló emberhez kellett elkísérni, és vinni a megszentelt olajos szelencét az utolsó kenethez. Máskor büszke voltam, amikor a temetésen a hatalmasnak tűnő fakeresztet én vihettem a gyászmenet élén. A halálra, gyászra emlékeztető temető sokszor játszótérként szolgált számunkra, még akkor is, amikor egy egy késő este borzongva félve a kísértetektől járkáltunk az ágyúöntő Turóczi Mózes kriptája körül. A legmélyebb gyermekkori érzésem a hittel, a vallásos élettel kapcsolatosan, amely a mai napig él bennem, mindenek fölött az maradt, amikor Márton Áron püspök bérmáláskor méltóságosan hozzám lépett, finom kézmozdulattal a homlokomra keresztet rajzolt, és halkan mondta a bérmakeresztnevemet: József.

Az ötvenes évek meghatározó élménye volt számomra a mozi, ahová szinte olyan gyakran jártam, mint az iskolába. Ma is emlékszem a szovjet háborús témájú Szállnak a darvak (1957), a Ballada a katonáról (1959) című filmekre. Ekkor vetítettek nagy gyönyörűségemre több nyugati filmet is pl. A Fanfan le Tulipe c. kalandfimet (1952), amelyben Gérard Philipe és Gina Lollobrigida játszotta a főszerepet. Azt az utánozhatatlan kardvívást vagy azt szépséges nőt nem győztem csodálni, ezért mivel a mai Vigadó épületében a filmvetítés után egyidőben ugyanazon a lépcsőn lehetett kijönni, mint bemenni, ha a jegyszedő nem figyelt eléggé, én sokszor vissza osontam és egymás után kétszer is megnéztem ugyanazt a filmet.

A mélyromantikus Törvényen kívüli lovag című film (1952) főszereplőjének hősies igazságkeresését gyakran megálmodtam, azaz a népért való, olykor a törvényesség határát súroló küzdelemben a lovagok között magamat is beleképzeltem, és a mozi után hazafelé furcsa érzés kerített hatalmába a békés városkában.

Az igazságérzetemet a súlyos morális témákat felvető filmek megtekintése során – általános megrökönyödésre – olykor hangosan is kifejeztem. A pubertás fiúgyermeket, aki voltam az erotika, a szex, közvetlen tapasztalat híján is izgalomban tartotta. Akkoriban nem tüntették fel a filmeken a 16-os számot, így kerülhetett sor arra, hogy a görög drámákból inspirálódó Phaedra (nálam Fedra) című Racine műnek filmváltozata vetítésekor az első sorban ülhettem, a szüleim szerencséjére tőlük távol. Szerencséjükre, mert, amikor azt kellett látnom, hogy Fedra, Theseus felesége beleszeret mostohafiába, Hippolytosba, aki a nő érzelmeit nem viszonozza, és ezért meg kell halnia, feltört belőlem az fékezhetetlen düh, s odakiáltottam a vetítővásznon ármánykodó, utálatos asszonyra: „Szégyelld magad, te, büdös k...a!”

Az érzelmi kitöréseim máskor is okoztak számomra és közvetlen környezetemnek, a családomnak kellemetlen perceket: 1953-ban, amikor elterjedt a hír a városban, hogy meghalt Sztálin elvtárs és gyászba borult az ország – biztosan a sok szovjet film és ifjúsági regény hatására – végig rohantam a Vasút- utcán, s hangosan jajgattam, ordítoztam, hogy „Meghalt Sztálin atyánk.” (Kissé túlozva szoktam mesélni az unokáimnak, hogy ezek után a szüleim egy darabig bújkáltak az ismerőseik elől.)

Ebben az időben és később is, egész diákkoromban rengeteget olvastam. Előfordult, hogy egy éjszaka elolvastam egy vaskos könyvet.

A második világháborús szovjet irodalomból kisdiákként A volokalamszki országút című regény megrendített; látom, hogy most is megszerezhető, így reklámozzák „Hőse: a szovjet nép, helyesebben a Vörös Hadsereg, mely egyetlen, iszonyú erejű ököllé kovácsolódott, hogy szétzúzza a gyilkosság mesterségére nevelt fasiszta betolakodókat.” Szörnyű érzés fog el, ha a napjainkban dúló háborúra gondolok!

De voltak mélységesen emberi történetek, amelyek meghatottak pl. Solohov Nobel-díjas regénye az Emberi sors, amelyből filmet forgattak, és én többször is megnéztem, mert a szüleim által mesélt drezdai bombatölcsért juttatta eszembe, amikor Szokolov a főhős kórházban feküdve megtudta, hogy a házára nehézbomba zuhant, egy hatalmas gödör lett a helyén, a felesége és a lányai meghaltak.

Apám a világ másik végén írt regényeket is tízesével vásárolta és karácsonyra ajándékként a fa alá tette, ezekre azonnal rávetettem magam. Ilyenek voltak a Tamás bátya kunyhója, a Mark Twain regényei a Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjai, a Koldus és királyfi, a Nemo kapitány s a többi Verne Gyula regény. És mindenek előtt a Pál utca fiuk és az Egri csillagok, vagy Móra Ferenc történelmi novellái. A ruszofil korszakomban (ami mára súlyosan sérült) vörös csillagot festettem a simlis sapkámra, Boka és Nemecsek történetét többször elolvasva a Vasút-utca egy részét grundnak, a házak melletti farakásokat váraknak tekintettük, és hősiesen védtük a kantai vörösingesektől.

A családban a zene minden nap szólt. A szovjet Melodia hanglemezek tizesével gyűltek a polcokon. David Oistrakh hegedűművész vagy Sviatoslav Richter zongora virtuóz muzsikája lengte be a lakás minden zugát. Előfordult, hogy egyedül hallgattam Antonín Dvořák Újvilág szimfóniáját, amely olyan erős hatással volt reám, hogy zokogni kezdtem.

Hogyan került fel Kolozsvárra? Jobb volt az ottani iskolai élet, mint a székelyföldi? Kezdett-e már a pályaválasztáson gondolkodni?

Magaviseleti problémák miatt (többek között fehér krétaporos ronggyal dobáltam a tanterem falán elhelyezett Gheorghiu Dej pártfőtitkár portréját...), úgy döntöttek a szüleim, hogy elvisznek a kézdivásárhelyi iskolából Kolozsvárra, ahol a 11. sz. elméleti líceumba (ma Báthory István Elméleti Líceum) írattak be, ott érettségiztem 1963-ban. Egy darabig még leveleztünk a Kézdivásárhelyen maradt első nagy szerelmemmel, akivel évek múltán valahogyan újra összekerültünk, és feleségül jött hozzám.

Kolozsváron bentlakásos diákként a nevelőnk jóvoltából bérletünk volt a magyar operába, vasárnap délelőtt pedig a Farkas-utcai hangversenyterembe jártunk koncertet hallgatni. Egyik kovásznai származású barátommal a postást, aki a körzetünkben vitte ki a küldeményeket cigarettával megvesztegettük, és két éven át nekünk adta be a Nagyvilág című irodalmi folyóiratot, mielőtt az utcában lakó orvoshoz vitte volna, aki a lapnak előfizetője volt. Minden arra utalt, hogy magyar szakra menjek egyetemre, ahová végül mégsem jutottam be.

Úgy tudom, a legendás hírű kolozsvári történelemtanár, Palkó Attila önt is tanította. Emlékszik-e rá? Meghatározó pedagógusa volt-e az ön formálódó szakmai érdeklődésének?

Attila bácsi, így szólítottuk magunk között, valóban a legszeretettebb tanárunk volt, még az 50. érettségi találkozónk alkalmával is vittünk virágot a sírjára a Házsongárdi temetőbe. Nem tanultunk magyar történelmet, de ő több alkalommal elvitt néhányunkat megnézni Kolozsvár nevezetes épületeit, ilyenkor pedig a régi kolozsvári, erdélyi történetekről is beszélt. Egy alkalommal a Törökvágásban, kirándulás közben előkapartuk egy ősember csontvázát, ami szenzációnak bizonyult és Attila bácsi elérte, hogy jutalomként autóbusszal beutazhassuk a Szilágyság nevezetességeit.

A történelem iránti érdeklődésem valójában az otthoni, családi környezetben alakult ki,

amelyet nagyban befolyásolt később a kolozsvári nagybátyám, Csetri Elek történész- akadémikus, egyetemi tanárral való sok-sok beszélgetés és a Szentegyház utcában élő, Isonzót járt nagyapám katonatörténetei.

Egy másik meghatározó személyiség az ön pályájának alakulásában Incze László volt, a kézdivásárhelyi céhtörténeti múzeum igazgatója. Mikor, hogyan kezdtek el együtt dolgozni, mi az, amit tőle tanult?

Incze László kézdivásárhelyi iskolás koromban osztályfőnököm volt. Történelemtanárként és jó pedagógusként ismerte az egész város. 1970-ben nevezték ki múzeográfusnak az 1968-ban létrehozott Gábor Áron Emlékházba. A mai múzeumot, amely az ő nevét viseli, 1972-ben nyitották meg. Incze László mellett ifj. Haszmann Pál segédkezett 1973-ig amikor létrehozták Csernátonban a néprajzi múzeumot. Én 1973-tól 1983-ig dolgoztam a kézdivásárhelyi intézményben, kezdetben teremőrként, majd konzervátorként, végül, miután levelező tagozaton elvégeztem a történelem tanári szakot a kolozsvári egyetemen, múzeográfusként.

Incze László tanári habitusából eredően a múzeumi munkánk legfontosabb része a látogatók fogadása volt, amelynek során bemutattuk a kiállításokat, beszéltünk a város, a régi céhek és az ipartársulatok történetéről, az 1848-49-es szabadságharc kézdivásárhelyi ágyúöntőiről. Külön gyűjtemény alakult ki az évek során sűrűn rendezett képzőművészeti kiállítások nyomán azáltal, hogy minden kiállító művész egy- egy alkotást adományozott a múzeumnak. Incze László a szép számú kollekció múzeumi nyilvántartását és gondozását reám bízta, attól kezdve a kiállítások szervezését is jórészt magam végeztem az ő irányításával.

A múzeum helytörténeti sajátságából adódóan nagyon szoros kapcsolatunk volt a város családjaival; nem telt el olyan nap, hogy ne jött volna be valaki közülük valamilyen adománnyal, vagy csak mesélni a régiekről. Néha bejelentették egy családi ház bontását, mi ilyenkor megjelentünk a helyszínen és mentettük a menthetőt. Olykor csak a feliratos mestergerenda maradt reánk, amelyet a hátunkra véve cipeltünk át a főtéren, be a múzeum udvarára. Máskor a temető kőkerítéséből vittük el az építési emléktáblákat, amelyekből a téglaszínűre, világos kékre és szürkére festett köveket beépítettük az épület bejáratánál a falba.

Pechünkre, mert néhány nap múlva a városi propaganda titkár a három színt pirosnak, fehérnek és zöldnek nézte, emiatt pedig jó nagy botrányt rendezett.

A piros-fehér-zöld, vagyis, hogy magyarok vagyunk és magyar történelmi emlékeket őrzünk, zavaró tényező volt az államvédelmi szervek számára; gyakran meglátogattak, a magyar látogatók iránt érdeklődtek, állandó félelemben tartottak, miközben a hatalom a múzeumot úgy tálalta a meghívott külföldi állami és párt küldöttségeknek, mint a romániai nemzetiségi kérdés mintaszerű megoldásának egyik nagyszerű vívmányát.

Hogyan került át Kézdivásárhelyről Sepsiszentgyörgyre, amely már akkor Székelyföld legaktívabb kulturális városa volt, legalábbis ami a képzőművészetet illeti. Kik voltak a meghatározó figurák?

1983-ban kineveztek a Székely Nemzeti Múzeum sepsiszentgyörgyi képtárának vezetőjévé. Ennek a hallgatólagos magyarázata az volt, hogy „két dudást egy csárdában”, vagyis két múzeográfust a kézdivásárhelyi múzeumban nem bír fenntartani az intézményrendszer. A valóságban a következő történt: 1976-ban Baász Imre (1941-1991) grafikusművész, az akkori megyei párttitkár, Nagy Ferdinánd támogatásával létrehozta és berendezte a Székely Nemzeti Múzeum különálló képtárát az egykori Bazár épületében. A radikális gondolkodású, a város és a megye képzőművészeti életének nemzetközi visszhangot kiváltó szervezője, de a hatalmat gyakran provokáló Baászt 1982-ben menesztették.

Miután Sepsiszentgyörgyre kerültem, 1983 és 1984 között több mint 2000 festményt, grafikai lapot és plasztikai alkotást leltároztam be újra úgy, hogy minden alkotást kézbe vettem és röviden leírtam. Ez a munka egy képzőművészeti tanfolyammal ért fel Vinczeffy László festőművész-resturátor társaságában. Ezt követően hat éven át rengeteg tárlatot rendeztünk, folytattuk a kamaraestek szervezését kolozsvári és bukaresti muzsikusok vendégszereplésével; bevezettük a Miért szeretem? c. előadásokat, amelyeknek során magyar és román meghívottak beszéltek az általuk raktárunkból kiválasztott alkotásokról. Jómagam kisebb nagyobb képzőművészeti írásokat közöltem a helyi lapban, és Kántor Lajos (1937-1917) biztatására a Korunk folyóiratban.

Legjelentősebb kiállításaink közül kiemelem a Kovászna megyei művészek évi közös tárlatait. Fontos tárlatunk volt a saját gyűjteményeinkből megrendezett Nagybányai festészet című, amelyet hamarosan lebontatott a Bukarestből ránk törő minisztériumi elvtársnő mondván, hogy ebben a témában csak olyan festményt szabad kiállítani, amelyet Romániában született művész készített. Mivel ennek az ostobaságnak alig feleltek meg a munkák, hát vissza mindent a raktárba. Számos más durva képtelenség uralta még az életünket, (nem szívesen sorolnám fel), azonban Baász és a többi képzőművész kezdeményezésére és részvételével rendületlenül szerveztünk országosan jelentős kiállításokat.

Mekkora fordulatot jelentettek az ön életében a 89-es események?

’89 decemberében meghatódva hallgattam az új román himnuszt, amelynek első szavait „Deșteaptă-te, române,” reánk, magyarokra is vonatkoztattam, és 1990. januárjában őszinte lelkesedéssel vállaltam a kinevezésemet a Megyei Művelődési Felügyelőség főtanácsosi állására. Az intézmény az Andrei Pleșu, Andrei Cornea és Horváth Andor (1944-2018) által vezetett kulturális minisztérium megyei kirendeltsége volt, ezért mindenféle ügyek intézése, rendezvényeink központi támogatása ügyében gyakran kellett Bukarestbe utazni.

A minisztérium folyosóin és irodáiban a bukaresti román elit irántunk, magyarok iránt érdeklődő tagjaival lehetett találkozni és jó kedvvel beszélgetni, vagy közösen tervezni művelődési, művészeti rendezvényeket. Sajnos, ez néhány év alatt teljesen megváltozott. Amíg a felügyelőségen dolgoztam 11 kulturális miniszter váltotta egymást, nem mindig kedvünkre. Talán csak Ion Caramitru volt kivétel, de ő elsősorban művész volt, nem miniszter.

A Megyei Művelődési Felügyelőség főtanácsosaként Háromszéken milyen tevékenységet végeztek?

Itthon, nem mindentől függetlenül, de viszonylag szabadon számos olyan dolgot kezdeményeztünk a kollégáimmal, amelyek hiányoztak az addigi életünkből. Csak néhányat említek meg:

• a felügyelőség alárendeltségében levő intézmények (múzeumok, színházak, könyvtárak, népi együttesek stb.) szakmai tevékenységéhez csak abban az esetben járultunk hozzá, ha igényelték;
• szorgalmaztuk a civil egyesületek és alapítványok létrehozását, a testvértelepülések együttműködését, amelyhez jelentős anyagi támogatást tudtunk nyújtani;
• az egyházakkal közösen szerveztük évekig a Muzica sacra nemzetközi fesztiválokat; – létrehoztuk A kultúra szabadságáért díjat, amelynek a nevét Farkas Árpád (1944-2021) költővel találtuk ki, az oklevelet pedig Baász Imre tervezte és szitanyomatban elkészítette.

A díjat évenként osztottunk ki a háromszéki művelődési élet jeles személyiségei között. Utolsónak említem, bár a legjelentősebbnek tartom a Magyar műveltség Erdélyben – 2000. című átfogó rendezvényt, amelyet Egyed Péter (1954-2018) barátommal terveztünk meg a bükszádi erdőben barangolva, és amelynek során elhangzott sok nagyon fontos, elemző előadás a neves meghívottjaink részéről, az erdélyi magyar kultúra minden területéről Közéleti megbízatásom nemsokára, 2001. március idusának közeledtén véget ért.

Monográfiák és életművek egész sorát írta meg, Háromszék jelentős alakjai tűnnek fel és ismerhetőek meg több oldalról Jánó Mihály precíz tolla alatt. A Szent László freskókon kívül Barabás Miklós festővel is sokat foglalkozott, aki innen Háromszékről származott. Önnek melyik volt eddig a kedvenc munkája, felfedezése?

1998-ban, Barabás Miklós halála 100. évfordulóján olyan nagyszabású emlékkiállítást és művészettörténeti konferenciát szerveztünk a Székely Nemzeti Múzeum és a képtár munkatársaival közreműködve, amilyenre addig nem volt példa Erdélyben. A megemlékezés ötlete Kónya Ádámtól (1935-2008), a múzeum akkori igazgatójától származott, mi, a felügyelőség munkatársai a rendezvény megszervezését és lebonyolítását végeztük. Nem akarok hízelegni, de nem volna korrekt részemről ha szó nélkül hagynám: a helyi állami vezetők mellett, az akkori kulturális államtitkár Kelemen Hunor támogatása nélkül nem jött volna létre ez a páratlan jelentőségű kiállítás, előbb Sespsiszentgyörgyön, majd a bukaresti Nemzeti Galériában.

A közel kétszáz festményt bemutató tárlatot több, mint tíz romániai és magyarországi múzeum és képtár együttműködésével sikerült létrehozni. A kiállítási katalógus előszavában arra próbáltam felhívni a figyelmet, hogy a „nemzet festőjének” életműve további kutatásra vár. Ezt a magam részéről is igyekeztem megtenni: több tanulmánykötetet szerkesztettem, számtalan cikket, tanulmányt közöltem a témában a következő években.

Bár a 78. életévét betöltötte kutatómunkája még korántsem ért véget, hisz sokrétű tevékenységét ma is végzi. Hol tart most a Lovagkirály egy teljesen új megközelítésével? Ki érdekli jelenleg annyira, hogy a Lovagkirály után vele folytatódjék a sor?

Szent László magyar király (1074-1095) középkori képzőművészeti ábrázolása, annak ikonográfiai kutatása – mint említettem – a gelencei Szent Imre templom falfestményeinek életre szóló élményétől ered. Innen terjedt ki a munkám a Székelyföld, Erdély, majd a középkori Magyar királyság olyan területeire, ahol Szent László híres kerlési leányszabadítását megfestették a templomokban. Meglátásom szerint a látszólag profán, világi történetet, amelyben a szent magyar király legyőzi a pogány ellenséget, csakis úgy és azért ábrázolták a középkori templomokban vagy kápolnákban, mert annak krisztianizált értelmezést tulajdonítottak. Ezért Szent László hitvalló szerepét a vele együtt megjelenített más szentek csodáival vagy áldozatvállalásával rokonították. A művészettörténeti kutatásom ebben az összefüggésben kis részletek felfedezésére korlátozódott és szerény-bizonytalan következtetésekre jutott.

Kistelepülések egész sora vált értékesebbé azáltal, hogy Jánó Mihály felhívta a figyelmet az ott lappangó művészettörténeti „kincsekre”. Hogyan tekint ma ezeknek a településeknek az összképére, mit mondanak el rólunk?

Kutatói pályám vége felé, de még nem összegezve, azt gondolom, szerencsés voltam s vagyok, hogy mélyebben megismerhettem és ismertté tehettem valamennyit azokból a művészeti értékekből, amelyek ott születtek az évszázadok folyamán, ahol élek. Azt látom, hogy a közösségem olyan művészeti értékeket hozott létre, amilyenre szellemi és anyagi képességeiből tellett. Olykor nagyon, máskor kevésbé jelentőset, épp úgy, mint máshol Európában.

Ugyanakkor mit mond el rólunk, hogy csak kevesen ismerik a kászonimpéri kápolna 15. századi falképeit, a sepsibesenyői templom elveszettnek hitt falképeinek töredékeit, a szacsvai falképtöredékekről, a sepsikilyéni ismeretlen részleteiről vagy a perkői kápolna nagyszabású, magyar szent királyokat ábrázoló barokk kompozíciójáról nem is beszélve?

Nem borongok ezen a kérdésen. Inkább azt szeretném, hogy azok a szakmabeliek, akik a műemlékeinkkel, művészi értékeinkkel hozzáértően foglalkoznak, minél nagyobb lehetőséget kapjanak a munkájuk elvégzéséhez, és azok az intézmények vagy magánszemélyek, akiknek feladatuk, vagy illik támogatni azt az igyekezetet, meg is tegyék. Azt már remélni sem merem a mai viszonyok között, hogy egykor a művészet és a műemlékvédelem iskolai tantárggyá váljon akár, mint környezetvédelem.

Van olyan település, amit még elfed a történelmi homály, nem ismertük meg gazdagságát, és szívesen feltárná?

Természetesen van, és remélem, hogy ezekről majd beszámolhatok. Az eddigi kutatásaim eredményei nagy részben a könyveimben és az interneten hozzáférhetőek, nagy öröm lenne számomra, ha irántuk többen érdeklődnének.