Mennyire ismerjük a nagyjainkat? Infografika készült Benczédi Sándor erdélyi szoborpanteonjáról

Mi derül ki a huszadik század második felének erdélyi magyar értelmiségéről, ha az adatelemzés módszerével közelítünk hozzá? Ladó Ágota művészettörténész kísérlete a kulturális kánon kialakulásának folyamatára kérdez rá Benczédi Sándor erdélyi értelmiségiekről készült portrészobrai alapján.

Február 25-éig látogatható még a kolozsvári Aluvial kiállítótérben (Napoca u. 16.) az a Minerva Archívummal közösen szervezett Informális gyakorlatok című kiállítás, amely Deák Ferenc fotográfus hagyatékából kiindulva az értelmiség szerepére, önreprezentációjára reflektál különböző művészi és kutatói intervenciók által. Ennek része a válogatás Benczédi Sándor 1970-es évek elején készült, a Csíki Székely Múzeumban őrzött terrakotta szoborsorozatából, amely nem csak a közismert személyiségek egyedi, ritkán látható ábrázolása miatt érdekes, hanem azért is, mert Ladó Ágota a művészre is jellemző játékosság szellemében félig vicces, de azért meglepően tanulságos infografikát is mellékelt hozzá, a kulturális kanonizáció folyamatára reflektálva.

Benczédi Sándor (1912–1998) humoros, karikaturisztikus, agyagból készült kisplasztikái nagyon sok erdélyi magyar otthonban megtalálhatóak. A huszadik század népszerű képzőművészéről van szó, akinek műtermei „a szellemi felüdülés találkahelyeivé intézményesednek”, ahogy Banner Zoltán művészettörténész írta 1984-es monográfiájában. A szobrász 1942-ben a budapesti Művészeti Főiskolán szerzett oklevelet, 1949–1953 között a kolozsvári Képzőművészeti Intézetben tanított, majd saját műhelyt alapított. 1970–1974 között az Utunk folyóirat, amely alapításától kezdve követte az életművét, hetente közölte egy-egy portrészobrának fényképes repróját.

„Az író- és művész kisszobrok a kolozsvári Rádióstúdió és az Utunk Légből kapott irodalom című közös akusztikon-estjén kerültek először közönség elé, 1969-ben. A sikeren felbuzdulva született meg a rendelés: nyisson állandó rovatot a pályáját amúgy is »házigazdaként« követő Utunk utolsó oldalán, s hetente állítsa ki, tízezer olvasónak az illető lapszámban közlendő legjelentősebb írás szerzőjét. Az Utunkszéli szobraink jellege aztán később fokozatosan módosult, s előbb színészek, majd képzőművészek feje is rákerült a galéria talapzatára, amely galéria az 1970-es évfolyam 50. számától az 1974-es évfolyam 15. számáig egyfolytában nyitva tartott, és 170 ismert arc egyenletéből próbálta meg kimutatni az ismeretlent” – idézte fel Banner Zoltán, az Utunk akkori művészeti rovatszerkesztője 1984-es cikkében az egy évtizeddel korábban működő rovatot.

Azt, hogy kiről készült szobor, egyrészt az alkotó, másrészt pedig az Utunktól érkező felkérések, javaslatok határozták meg, a Benczédihez vagy az Utunkhoz közel álló emberek kerültek be a sorozatba, ami így bizonyos mértékben szubjektív válogatás a korabeli értelmiség alakjaiból, mondta el Ladó Ágota. Mint hozzátette, nemrég beszélgetett Banner Zoltánnal többek között Benczédi portrésorozatáról, és a művészettörténész emlékei szerint a portrésorozatot körüllengte egyfajta vidámság, Benczédi olyanokat mintázott meg, akiknek a természete passzolt az ő játékos hozzáállásával.

Az első portrék a szobrász ismerőseiről, barátairól készültek, de mikor már az Utunk felkérésére dolgozott, előfordult, hogy olyanokat mintázott meg, akiket korábban nem ismert, de ilyenkor is mindig megelőzte a munkát a személyes találkozás. „Ezek a portrék nagyon gyorsan elkészültek, gyakorlatilag egy találkozás elég volt ahhoz, hogy elkészítse a fejet, olyan is történt, hogy az illető észre sem vette, hogy Benczédi a beszélgetés közben épp az ő portréján dolgozik” – magyarázta.

Ladó Ágota megfigyelése szerint változó, hogy azok, akikről szobor készült, ma mennyire elismertek és közismertek, mennyire részei a kánonnak. „Vannak olyanok, akiknek a munkássága időtállónak bizonyult, ma is érvényes, de olyanok is, akiknek a munkája ma már nem tűnik annyira relevánsnak vagy nem tart számot olyan nagy érdeklődésre. Vannak viszont olyanok is, akiknek mai szemmel nézve is nagyon jelentős a munkássága, de mégsem kerültek be a gyűjteménybe” – mondta a művészettörténész, aki szerint tehát kontextusba helyezve, kritikusan érdemes szemlélni ezt a „panteont”, amelyben többek között éppen ez a kánonképző folyamat az érdekes.

„A gyűjteményt egyetemista korom óta ismerem, mert az első szakmai gyakorlatomat a Csíki Székely Múzeumban végeztem, és az első munkánk az volt, hogy ezeket a szobrokat mérjük újra és az adatokat vezessük be egy adatbázisba. Ezúton is szeretném megköszönni Szabó Andrásnak, a múzeum akkori munkatársának, hogy megbízott ezzel a feladattal. Amikor hallottam, hogy készül ez a kiállítás, akkor felvetettem, hogy érdemes lenne Benczédi-szobrokat is beemelni ide. Adódott a kérdés, hogy hogyan válogassunk közülük, hiszen nem lehet a több mint 170 szobrot mind kiállítani. Az volt a felvetésem, hogy ne a megszokott kritériumokat használjuk a válogatásra, mint például azt, hogy legyenek írók, színészek, költők, mert ezek olyan sok újat nem tudnak mondani” – mesélte Ladó Ágota.

„Általános tapasztalat, hogy egy közösség tagjait, kiváltképp annak kiemelkedő, vezető vagy véleményformáló szereplőit bizonyos, könnyen dekódolható kritériumok mentén (hol született, melyik generáció tagja, kinek a tanítványa, hol publikál, stb.) csoportokba, körökbe soroljuk, rendszerezzük. Ezáltal egyfelől az az illúziónk lehet, hogy ismerjük a szóban forgó személyeket, másfelől pedig, hogy közösségünk – és a világ – könnyen értelmezhető, megérthető, elmagyarázható” – fogalmazta meg felvetését a kiállításon is olvasható szövegben a művészettörténész.

A kiállításon végül a szemüveges portrékat állították ki, ebből húsz darabot találtak a gyűjteményben. „Volt, aki ezt bántónak vette, de bennem ez nem merült fel, egyszerűen egy olyan tulajdonságot kerestünk, ami a szobrokon megragadható, de véletlenszerű válogatást eredményez” – mondta Ladó Ágota. A művészettörténész további „vicces” és „komoly” kritériumok alapján is elemezte a gyűjteményben szereplő értelmiségiek életpályáját, az eredményekből pedig infografikát állított össze. „Nyilván tudjuk, hogy ők a »nagyjaink«, a kivételes színészeink, íróink, képzőművészeink, akikről egyénenként sok mindent el tudunk mondani, de az értelmiségünkről összességében el tudunk-e mondani valamit? És ha kiderül valami az adatok alapján, akkor az releváns-e?” – vetette fel.

A Csíki Székely Múzeumban őrzött 189 tételes gyűjteményből 178 szoborról sikerült megállapítani, hogy kit ábrázol, közülük pedig 134 esetben sikerült az elemzéshez használható életrajzi adatokat gyűjteni Precuț Yvette-Vivien segítségével. Ezeket az adatokat elemezve kiderült például, hogy

a vizsgált portréknak mindössze 10 százaléka készült nőkről,

hogy a portrék alanyai közül kimagaslóan sokan a Halak csillagjegy szülöttei, hogy a lakóhelyük tekintetében messze kiemelkedik Kolozsvár, hogy a vizsgált értelmiségiek közül legtöbben bölcsész foglalkozásúak voltak, szerkesztők, írók vagy tanárok, a képzőművészek, különösen a szobrászok pedig elég alulreprezentáltak ebben a válogatásban. A rendelkezésre álló adatok alapján az is körvonalazódott, hogy a 134 vizsgált portré alanyai közül 121-en nem élnek már, és közülük öt azoknak a száma, akik öngyilkosságot követtek el.

„Nyilván ránézésre is látszik, hogy kevés közöttük a nő, amit ösztönösen magyarázol a körülményekkel, a korral, de amikor kijön a konkrét adat, hogy a szobrok 10 százaléka készült nőkről, az döbbenetesnek hat” – mondta Ladó Ágota. A másik kérdés, ami felmerült benne, az az volt, hogy mennyire magas az öngyilkosságok aránya ebben a nehéz korban élő értelmiségi közösségben, és azzal együtt, hogy az adatok hiányosak lehetnek, összevetésre alkalmas statisztikát pedig nehéz találni, a 4,1 százalékos öngyilkossági arány valóban magasnak tűnik, például ha összevetjük a WHO 2019-es romániai adataival, amelyek szerint 100 000 lakosra 9,74 öngyilkosság jutott.

A művészettörténész szerint érdemes lenne folytatni a kísérletet, és megvizsgálni például, hogy ebből az értelmiségi közösségből hányan voltak börtönben vagy koncentrációs táborban, hányan töltöttek be politikai vagy szakmai vezető funkciót, hányan voltak fogságban, hányan részesültek hazai vagy külföldi díjakban vagy hányan emigráltak.

Az Informális gyakorlatok című kiállításon a Benczédi-szoborsorozat statisztikai elemzésének kísérlete mellett további kutatói és művészi reflexiók láthatóak az értelmiség rendszerváltás előtti és mai szerepére vagy a portré műfajára. Deák Ferenc 1960-as és 1970-es években készült értelmiség-portréin kívül megismerhetjük többek között a titkosszolgálat követési fotóit Baász Imre képzőművészről Kispál Ágnes-Evelin és Kispál Attila albumából, a Kolozsvári Magyar Állami Színház színészeinek az 1950-es évek elején keletkezett tevékenységi lapjait Szabó-Reznek Eszter kutatásainak köszönhetően, és egy Iași-ban dolgozó fotográfus felvételeit az 1970-es és 1980-as évek helyi kulturális közegéről Matei Bejenaru videójából. A kiállítás márciusban a sepsiszentgyörgyi MAGMA Kortárs Művészeti Kiállítótérbe költözik.