Végleg hazatért – Kovács András Ferenc halálára

De nagyot döndült az év.

Scrollozok, már ahogy szokás, és elém kerül Mészáros Sándor bejegyzése. „Meghalt a barátom, Kovács András Ferenc! Nincs, nem lehet. Tegnap este még beszéltünk telefon.”

Régóta vitatkoztunk. Mindenféléken, de a beszélgetéseink egyik fürtjében próbáltam rávenni, hogy ne zárkózzon el az öröm elől. Ha eljött a kezdeti Látó-táborokra, Bagoson még egészen vagány tudott lenni abból a szempontból is, hogy látszott a szemében meg a gesztusaiban a boldogság. Ez a boldogság azonban nagyon rövid lejáratú volt.

Annak idején, egyetemista éveimben a világ köszöntött be általa. A sok patetikus, bánatos, könnyes, tartásos vers után hirtelen kivirult a költészet, megmutatta karneváli önmagát. Azok a hahotázó rímek, azok a szabad alakmások! A tatai Jack Cole-koncert életre szóló élményünk marad.

Talán ez is fontos: hogy élményünk. Korábban, 1989 előtt, minden közösségi volt, de minden közösségi komoly vagy egyenesen siránkozó. Akkor, KAF-fal, mintha egy nevető színpadot vettünk volna körül.

Színházi ember volt, sokszor emlegette, büszke volt rá. Valami kielégítetlen boldogságvággyal, ami – most már úgy látom – egész életét meghatározta. Imádta a szüleit, értelmes, kedélyes édesapját, akit bizonyára fiúi szeretettel irigyelt is ezért a kedélyért, és édesanyját, a korábban Erdély-szerte híres színésznőt. Büszkén mondta, hogy ő tudja, milyen az, amikor fel-, majd lemennek a fények, tudja tartani a közönséget. „Imádok recitálni”, mondta egyszer, és tudott is, ami nem feltétlenül következik ebből. Úgy olvasta fel Ernst Jandl-fordítását, hogy az egész bölcsészkar röhögött.

Személyesen is sokat köszönhetek neki. Első kötetem megjelenését, azt, hogy felvett a Látóhoz, a közösen szerkesztett Arany-, Ady- és Petőfi-számokat. Az intelligenciáját, amely olyan könnyen itta magába az információkat, amilyen könnyen rendszerezte őket. Nemcsak azt tudta, mi történt Szent Bertalan-éjszakáján, hanem azt is, hogy ki adott utasítást, és hol szállt meg akkor Walsingham.

Aztán a tartását. Soha nem adta meg magát semmilyen ideológiának, noha szubjektivitása szeszélyesen működött, és ez újabb vitákhoz vezetett. Elkeserítette, ami az utóbbi időben történt, de azt hiszem, ez csak még jobban elsötétítette: a sötétség korábban, más okból kezdődött.

Azt, ahogyan a válásaim közben és után viselkedett. Természetesen beszélgetett minden élettársammal-feleségemmel, soha nem nézte le vagy bántotta meg őket. Volt benne egy nem is annyira nevelt vagy tanult, mint inkább belülről fakadó, született elegancia.

„Kívülről nézvést úgy tűnik, hogy mozdulatlan hallgatásba süpped. / Belül viszont kéjelgő lepraként felőrli, rágja szét a rettegés, / az életvágy, az elvakult harag, rosszindulat, konok ragaszkodás.” Sokan nem szerették azt a kötetét, amelyből idéztem. Én azonban az egyik legszebb könyvének tartom a Hazatérés Hellászból címűt, olyannak, amelyben érvényesen mozdult el a túl könnyű rímektől, és bújt egy zárkózott, allegorikus, magányos költő bőrébe. 2006-ban jelent meg.

Ady volt az egyik kedvence, az utóbbi időben nagyon sokat emlegette. Kalapjában, szomorú gesztenye szemével hasonlított is hozzá. Másként volt kitárulkozó, mint az Északi ember vagyok szerzője, de ő is a költészetben élt.

És a zenében. Mozart, Händel, Bach, Vivaldi – folyton zene szólt, valahányszor beszéltünk, főleg, ha a marosvásárhelyi lakásban vette fel a telefont. Gondolom, mindaz, amit nem mondhatott el, ami túl volt a megfogalmazhatón, mindaz ott rejtőzött a rengeteg CD-ben, ami a Kornisán muzsikált. Emlékszem a ragyogó szemére, mikor kifejtette a Gében, hogy milyen nagyszerű dolog a harmónia: a sok különálló hangszer egyszerre szólal meg, másként.

Halál, hol a te harmóniád?! Még korán van, hogy meg tudjam érteni.