Megmenekülni vagy túlélni?

Az 1940 és 1944 között ismét magyar fennhatóság alá került Észak-Erdély körülbelül százhatvanezer zsidó lakosát azokban a napokban szállítják el a gettókból Auschwitzba, amikor a kontinens nyugati végében éppen zajlik a szövetséges erők partraszállása. Normandiában ez már a háború végének kezdete, Magyarországon az antiszemita népirtás végének kezdete.

Tompa Andrea regénye nem rekonstruálja ezt a korszakot, hanem beleköltözik. Nem történelmi regény, hanem történelmi realizmus, ami eddigi regényeire is jellemző. A könyvben nincsenek nagy plánok, retrospektív képek a ma már ismert történelem perspektívájából visszatekintve, hanem a regényhősökkel együtt lépve ismerjük meg történetüket és annak történelmi medrét. A féléves kisbabát, akit anyja jó ösztönnel megőrzés végett bíz rá a cselédjükre, mert őt a náci német hatalommal együttműködő magyar hatalom ismeretlen helyre és időre szállítja, ahonnan – még nem tudja, – soha nem tér vissza. Ahogyan másik gyereke és férje sem, a gyerekek apja, aki a magyar közigazgatás által zsidónak minősített férfiaknak szánt munkaszolgálat (egyik nevén „mozgó vesztőhely”) áldozataként ugyancsak temetetlen halott lesz. Így lesz a történet főhőse Matild, befogadott gyermek, akinek valódi deportált szülei eltűntek a regényben többször visszatérő fekete lyukban, amire Matild (Tilda, Matyi) valahogy mindig újból rátalál az élete során, hol osztálykiránduláson az erdőben, hol már színésznőként az ordítás színpadi megjelenítésében.

Tilda ezzel a sorsában tátongó semmivel kell egész életében megküzdjön, a szülők és kínhaláluk ismeretlenségével, azzal, hogy származása szerint zsidó, holott ennek életében nincs más realitása, mint a vele járó hiány; a valódi szülei azok, akik nevelik, de nem ők az igaziak. Élete a határok mezsgyéjén alakul, lét és nemlét, a székely – nem székely, keresztény magyar és a társadalmi környezet számára ismeretlen zsidó identitás meglétének és megvonásának, negativitásának metszéspontján. Ahogyan Kolozsvár maga is 1944-ben, a magyar-román határ mentén részben a szabadulás és a gettó, élet és halál választóvonala volt. Tildát kimentik, ami véletlen, bár később már művelt színésznőként tudja és ki is mondja: a tragédiában nincs véletlen, viszont van feladat: el kell tudni mondani azt, ami történt. Hogy az elmeséléssel megmentsük a világot.

A regényben úgy sétálhatunk Kolozsvár utcáin 1944-ben, hogy az időbúrán nem keletkezik rés. Nem emlékezünk, hanem jelen vagyunk. Tompa nem a jelen jelenéből, hanem a múlt jelenéből nézve ír. Nem is visszatekint, hanem körbenéz.

Mi a különleges ebben a regényben? Az hogy az „ott”-ot már sokan megírták, de az „itt”-et szépirodalmilag még nem. Legalábbis nem az észak-erdélyi itt-et, a kolozsvárit. Lőwy Dániel A kálváriától a tragédiáig és Tibori Szabó Zoltán Árnyékos oldal című művei úttörő történeti munkák a kolozsvári deportálásokról és azok előzményeiről. De ezzel a regénnyel a téma szépirodalmi megformálása Tompa Andrea érdeme lett. Vagyis arról, hogy mi történt a halál futószalagja végén, a haláltáborokban, sokkal többet tudunk (első sorban nem is a szépirodalomból), mint a futószalag elejéről, azokról a helyi történésekről, amelyek a szigorú értelemben vett deportálás nagy történetét megelőzték.

A Kolozsvárról elvitt deportáltak közül ketten is jelentős visszaemlékezést írtak, Tompa mindkettőt említi. Az egyik Kornis (Kohn) Ottó: Füst című memoárja, amely már 1945-ben megjelenik Kolozsváron a Minerva kiadásában, és mint ilyen, egyike a világon a legkorábbi tanúságtételeknek a holokausztról. A másik Földes Mária Séta című gyönyörű és mélyen megrázó regénye. Érdemes hozzátenni, hogy mindkét szerző öngyilkos lett.

Mindkét műtől eltérően Tompa nem az Auschwitzba vezető utat mutatja meg nekünk, hanem azt az utat, amely ehhez az úthoz vezetett.

Ebben a látképben mindvégig a hiány az úr. Valaminek vagy valakinek a hiánya belengi az egész regényt.

A városból elhurcolt tizenhatezer zsidó, köztük a megmaradt gyermek testvére és szülei, akik már nincsenek, míg az életben maradt gyermeket épp azért nem szabad látni, mert ő viszont van és sír, élni akar és ezzel leleplezi a pótszülőket és emberségüket, ami ott és akkor életveszélyes, a gettólakók eltűnt névlistája, a városból eltűnt zsidó orvosok stb. Később a gyerekből befutott színésznővé fejlődött Tilda életét korszakváltásokon át követhetjük nyomon. Életútját továbbra is mindig az aktuális kor sajátos dugdosásai és titkolózásai szegélyezik.

Valamit vagy valakit, korról-korra el kell tüntetni, mert veszélyes, vagy azért mert van, vagy azért mert már nincs, vagy a szocilista diktatúra idején kivándorolt művészek, akiknek idehaza a nevüket sem szabad nyilvánosan említeni és műveiket nem szabad előadni. Végül még az üldöztetés történetéről sem ildomos beszélni, kezdetben, mert még korai, túl közel van a szereplőkhöz. Például közvetlenül a háború után, a színdarabban a csendőr helyett katonát kell mondani, nehogy magyarellenes legyen az áthallás, míg később a románellenesség és a rendszerellenesség veszélye lebeg minden kulturális vállalkozás felett.

A tiltás újabb és újabb korszakai váltják egymást: hol zsidó, hol a magyar, hol a magyar nyelv, a kapcsolat, a szerelem, vagy valami más kerül tiltólistára. Újra meg újra bele kell tanulni abba, hogy éppen mit kell rejtegetni.

Tompa nem esik bele az okosság csapdájába, regénye nem magyaráz, hanem mutat. Szembe találjuk magunkat a választott hit, illetve sors, és az örökölt származás dilemmájával, valamint a személyes eredet bizonytalanságával. Tilda élete azzal kezdődik, hogy ha mindenki betartotta volna a szabályokat, őt félévesen megölik. A szülei betartották, ezért kellett elpusztulniuk, a nevelőszülei nem tartották be, ezért maradt meg ő.

Egy olyan korszakról van szó, amelyben az államhatalom a törvény erejével fordult szembe saját állampolgáraival, azok vélt vagy valós származása miatt. A vélt vagy valós egyébként folyamatos feszültségforrás a könyvben, amelyben az identitás illékonynak bizonyul. Miközben Tilda már szembesült zsidó származásával, amelyre első válasza az elhessegetés és keresztény-székely-magyar hovatartozásába való menekülés, a táncházban azt mondják neki, hogy látszik, ott van székely vérében a mozgás. Vagyis látszik, ami nincs és nem látszik, ami van. Persze, kérdés, mit is jelent az, hogy valakinek a vére, amikor a család meglepetten figyeli, ahogyan a magyarul jól beszélő román-zsidó Titi, Tilda szerelme, Tilda lányával apaként bánik, miközben nem is ő az apja.

Ezek a kérdések túlmutatnak a történet keretein és a személyi identitás, az egyén eredetének általános emberi talányait vetik fel. Mi a válasz? Az egyéniség, az egyéni ember. Tilda végül saját magát szüli meg, mint egyéniséget, ez lesz színészi pályájának végső kerete.

Tompa Andrea korábbi négy regényében is széles teret kapott a szocializmus korszakának tárgyi és emberi környezete. Ez itt is hallatlanul finom munkával van kidolgozva. Lenyűgöző részletességgel a családi életről, a rokonságról, a munkakörnyezetről, az egymást váltó államok és rendszerek hivatalaival történő állampolgári kapcsolatokról, a beszédhelyzetekről, a nyelv rétegeiről, ezen belül a román nyelv precedens nélkülien izgalmas beemelésével az erdélyi ember mindennapjainak ábrázolásába.

Ez a könyv nem csak a fasizmus erdélyi szeletének, hanem a rendszerváltás utáni évekig folytatódó cselekmény háború utáni korszakainak is nagy regénye.

Fejlődésregény, amelyben a főhős a nemlétből, az élethez való jog politikai megtagadásától jut el fokozatosan a színészi szerepépítésben megvalósuló énjéig. Kulcsregény, mert több évtizeden átívelve rengeteget tudunk meg a romániai magyar kulturális élet szereplőiről, hol név szerint, hol utalásszerűen, történetekről, vitákról, emberi összefonódásokról. Sőt, couleur locale, milliő – kulcslyuk.

A fizikai túlélés nem jelent menekvést az elől, ami feldolgozhatatlan. Mindenki ott marad a színpadon vagy a regény lapjain, ami az író szerint teherbíróbb, mint a színház; senki nem tűnik el teljesen, mert sem a halottaink, sem a problémáink nem távoznak soha végérvényesen. Az is jelen marad, ami már nincs: az eltűnt szülő és testvér, az eltűnt disszidens, a haláltáborokban és a kényszermunka helyszínein eltűnt embertömeg, a gettólakók névlistájának mind a nyolc példánya, a deportált gyermekek, akiknek a neve nem lett sehol leírva, akiknek nem csak életük lett elvéve, hanem a létük is.

A történetet el kell tudni mondani, a többit a nézőre bízzuk, idézi a rendező Titi Harag Györgyöt, az erdélyi színház nagymesterét. Tompa Andrea regénye megmentett egy világot.

A szerző filozófus, az ELTE Média és Kommunikáció Tanszékének az oktatója.