A legfontosabb ebben a hivatásban a felelősségérzet – 4 könyv papokról, lelkészekről, spirituális vezetőkről

A hit képviselőjének és terjesztőjének lenni egy egészen különleges embertípust kíván. Elsősorban szükséges egyfajta szent meggyőződés, ami megengedi magának a kételkedést is. Továbbá szükséges a társadalmunk ismerete is, hiszen a hit, miközben örökérvényű, szükség van arra, hogy az adott környezethez idomuljon. Sok benne az ellentmondás, amit csak egy kiegyensúlyozott és tág világlátású ember tud kezelni önmagában, és másokkal szemben is.

Ugyanakkor a hit képviselője ember is, aki hibázik, szeret, vágyik valamire és elenged. Viszont a legfontosabb ebben a hivatásban az nem más, mint a felelősségérzet. Abban a pillanatban, hogy egy közösség élére állunk, hatalmas felelősséget veszünk a nyakunkba. Mennyit számít ilyen esetben az emberi gyarlóság, főleg, ha magunk választottuk ezt az utat?

Az utóbbi időben több, a témához köthető olvasmányom is volt, ugyanakkor az utóbbi időben központi témaként vetődött fel több alkalommal is egy-egy vallási vezető megítélése. Ezúttal a könyves választásaim egyenlő arányban visznek keletre és nyugatra, ezáltal is kidomborítva ennek a szerepkörnek az összetettségét és felelősségét.

Jonathan Franzen: Keresztutak

„Nevezhetünk »jó«-nak egy olyan cselekedetet, amelyet ez az illető pusztán az intellektusa önző számításainak következtében hajtott végre?”

Hetvenes évek, Amerika. Russ, a négy gyermekes lelkész megkívánja az egyik gyülekezeti tagot, egy özvegy, kertvárosi nőt. Feleségével már régen elhidegült a viszonya, mint utólag kiderül azért, mert a nőt a tisztátalan élet jelképeként látja, viszont ez csak a házasság után fogalmazódik meg benne. A gyermekeivel nem találja a közös hangot, sokszor erőlteti, máskor pedig elhanyagolja őket, és folyton keresztutak közé kerül, keresi az önzőség és a hit, elhivatottság közötti kiskapukat. Nem túl szimpatikus szereplő.

Közben a felesége, a gyermekei mind valamiféle viszonyulási módot keresnek a hit felé, valamiféleképpen egy menekülő útnak látják azt a káros szenvedélyek, instabil érzelmek és a külsőségek okozta nyomás elől.

A gyülekezet tevékenysége két fontos pontban foglalható össze. A kertvárosi gazdagok a saját lelkiismeretüket próbálják tisztítani a színesbőrű szomszédaik megsegítése által, akik sokszor nem is kérnek belőle, illetve a templom vallási vezetői igyekeznek becsalogatni minél több fiatalt a templomba, ami igazából már átesik a ló másik oldalára, több a hippi ölelgetés, mint az Istennel való párbeszéd.

Russ mindkettőt ferde szemmel nézi. Ő úgy gondolkodik magáról, mint aki egyedüliként érti ezeket az embereket, akiket segíteni kell. Amikor például a navahó indiánokhoz való viszonyáról tudunk meg többet, kiderül, hogy tényleg áldozott időt arra, hogy megismerje ezt a kultúrát. Viszont amikor szóba jön annak a lehetősége, hogy új életet kezdjen egy másik nő mellett, már kész feláldozni a bizalmi viszonyt, csak azért, hogy bizonyíthasson a nőnek. Ugyanez a helyzet a fiatalokkal kapcsolatban is.

Bizonyára valóban át akarja adni a hitét a közösség tinédzsereinek, ugyanakkor ott forr benne a sztárság vágya is, hogy felnézzenek rá, tiszteljék őt.

És hiába fogalmazódik meg minden ballépése előtt az, amit a Biblia mond a vétkekről, egyszerűen elsöpri a tudatából.

Jonathan Franzen családregényei mind tűpontosan ábrázolnak olyan emberi gyarlóságokat, amelyek sokszor egy életen keresztül folyamatos nyomokat hagynak egy családban. Ebben az esetben például egy keresztény ember ellentmondásosságra való hajlama az, ami a könyv szereplőit nem engedi igazán közel egymáshoz. A Keresztutak egy trilógia első része, remélhetőleg hamarosan kezünkben tarthatjuk a folytatást is!

Marilynne Robinson: Gilead

„Érdemes elég hosszan élni ahhoz, hogy kinőjed mindazt a sértettségtudatot, amire menet közben szert teszel.”

John Ames egy kisváros beteg és idős lelkésze az 50-es évek Amerikájában. Érdekes maga az alaphelyzet is, mivel felesége jóval fiatalabb nála, már ezzel is felrúg valamiféle szentséget, ráadásul még gyerekük is születik. Bár a Bibliában is volt erre példa, mégis ad az egész történetnek egy olyan alaphangot, ami sok mindent kérdőre von a lelkipásztor általános jellemzőivel kapcsolatban. És igen, közben pedig kíváncsiak vagyunk, hogy miért szegődik egy fiatal lány egy közel hetvenéves lelkészhez.

Szóval, John Ames írni kezd a kisfiának egyfajta memoárt, ahol kertelés nélkül beszél az életének jelentősebb eseményeiről, ugyanakkor azokról az eszmékről, gondolatokról, amelyek fontosak voltak számára.

Talán az egyik legfontosabb gondolat benne az élet és hit közötti kapcsolat, amely sosem egyértelmű, sokszor megkérdőjelezhető, de a lényeg benne talán mégiscsak a keresés.

ohn Ames felmenői is prédikátorok voltak, az apjáról és nagyapjáról kapunk részletesebb képet. Amíg mind a hárman ugyanazt a munkát végzik, mégis, jellemükből fakadóan teljesen másképpen értelmezik a szolgálatot, és ez gyakran konfliktust is szül közöttük. A félszemű nagypapa a rabszolgák felszabadításáért harcolt, az apa, aki az erőszakmentességben hisz ezt teljesen elítéli, ugyanakkor ott az elbeszélő, aki e két véglet szorítása között válik egy szintén teljesen más személyiséggé.

Amit talán még érdemes kiemelni, az az elbeszélő hangja. Egyes szám első személyben íródott ez a történet, tehát egy öreg, sokat megélt pap gondolatait olvashatjuk, amire, bár lehet, hogy rá kell hangolódni, mégis úgy gondolom, hogy épp ebben a kicsit betanult prédikátorhangban rejlik az igazi hitelessége. Nagyon erősen jelen van ebben a történetben Amerika, a felszabadítás, ugyanakkor egy különc szereplő, egy tékozló fiú által igazán letehetetlenné is válik egy adott ponton a regény.

A Gilead nem egy erősen vallásos történet. Nem is feltétlenül a keresztény hitről szól. Inkább úgy mondanám, hogy az emberről, aki próbált igaz maradni a hitében.

És ezt, úgy gondolom, hogy

vallási meggyőződéstől függetlenül, maga az igaz hit, igaz emberség kérdése mindenkit foglalkoztat kisebb vagy nagyobb mértékben.

A könyv egy sorozat első része. A további három részben – Itthon, Lila és Jack – újabb szereplők által bővíthetjük ki a történetet.

Endó Súszaku: Némaság

„A bűn – gondolta –, nem az, aminek általában vélik; nem lopás és hazugság. A bűn: brutálisan átgázolni egy másik ember életén anélkül, hogy észrevennénk, miféle sebet okozunk neki.”

Ez a regény nagyon elüt az előző kettőtől. Ugyanakkor nagyon mély benyomást keltett bennem mind a könyv, mind a belőle készült film is. A történet a 17. századi Japánba kalauzolja az olvasót, amikor a katolikus vallás „népszerű” volt egészen addig, ameddig hirtelen kitiltották az országból egy politikai váltás után. Ugyanakkor üldözni kezdték mind a megtért keresztényeket, és a javában portugál származású hittérítőket is, akik közül a legtöbben elmenekülnek Japánból.

Az egyik leghíresebb közülük, Ferreira egy darabig még kapcsolatban marad az egyházzal, ám egy idő után megszűnnek a levelek és az a hír érkezik, hogy feladta a hitét. Emiatt kel útra néhány jezsuita szerzetes, köztük Rodrigues atya, hogy felkutassa Ferreira-t és vele együtt az igazságot. Útjuk során ők is téríteni kezdenek, viszont végig körülveszi őket a kegyetlenség és a szegénység.

Gyakorlatilag a küldetésüknek az a tétje, hogy akit megkeresztelnek, az velük együtt üldözötté válik. Ez pedig maga után vonja azt a kérdést, hogy

hol és hogyan nyilvánul meg az igaz hit, és érdemes-e miatta életet áldozni.

Nyilván, ez is egy biblikus kérdés, viszont egy ilyen környezetben, ahol egy teljesen más kultúrának próbálják ezek a szerzetesek átadni a keresztény hit lényegét, amit félő, hogy igazán meg sem értenek a kulturális különbségek miatt, megéri-e veszélybe sodorni őket. Jogunk van a hit nevében elviselni mások szenvedését?

Heinrich Harrer: Hét ​év Tibetben

„Boldog nép ez a maga ártatlan humorával! A tibetiek hálásak, ha alkalmuk adódik a nevetésre. Ha valaki megbotlik vagy elcsúszik, órákig elmulatnak rajta. A káröröm népszerű náluk, de sohasem rosszindulatú.”

Sokat vacilláltam, hogy ennek a könyvnek van-e helye az előbb felsoroltak között, viszont témánkat tekintve és aktualitásában úgy gondolom, hogy kiteljesítheti ezt a skálát, amit a vallási vezetők szépirodalmi megközelítéséről próbáltam nyújtani. Nem mellékes az sem, hogy az elmúlt éveim egyik legmeghatározóbb olvasmánya.

Azért is érdekes erről a könyvről beszélni, mert Harrer nem tartozik a tehetséges írók közé. Nem amiatt zseniális ez a könyv, hogy tűpontos mondatok és irodalmi magaslatok járják körül. Hanem azért, mert egy igazán teljes képet mutat a tibeti nép, a Dalai Láma, a helyszínek, ugyanakkor a kínai megszállás történéseiről egyaránt. És igazából ez is volt a célja. Nem remekművet akart írni, hanem a maga módján meg akarta menteni a tibetieket, a Dalai Láma szentségét.

Heinrich Harrer hegymászó volt, és miután 1939-ben egy négyszemélyes csapat tagjaként elindult Indiába meghódítani a Himalája egyik nyolcezres csúcsát, kitört a második világháború, és ezután az angol hatóságok fogolytáborba küldték. Többszöri próbálkozás után sikerült megszökniük, majd egy hosszú út során megérkeztek Tibet fővárosába, Lhászába. Itt ismerkedett meg a Dalai Lámával, és egészen addig maradt ott, ameddig a kínai hadsereg lerohanta Tibetet. 1983-ban látogatott vissza újra, ekkor kezdte írni a Hét év Tibetben című könyvét is.

A könyvben végigkövethetjük ezt az utat, igazán életszagú tájleírásokkal, izgalmas szituációkkal, valamint egy olyan bensőséges és részletes képet kapunk a lhászai közösségről, amely által megérthetjük a veszteséget is, ami őket, illetve talán az egész emberiséget érte a kínai megszállás után. Másrészt pedig az író egy olvasmányos és átfogó történetbe gyúrta bele a Dalai Láma életét, ugyanakkor egy nagyon emberi oldaláról is megismerhetjük őt.

A hit és annak képviselője ebben az esetben egy számunkra sokkal megfoghatatlanabb rendszerben létezik, mégis, úgy érzem, ez áll a legközelebb a tisztasághoz.