Történész: A magyar felelősséget nem lehet megkerülni sem a zsidó holokausztnál, sem a romák elleni atrocitásoknál

2023. május 14. – 09:19

Másolás

Vágólapra másolva

Az észak-erdélyi zsidóság gettósítása és deportálása 1944. május 16. és június 9. között történt. A térség mintegy 164 000 zsidó származású lakosa közül 131 639-et vasúton az auschwitzi koncentrációs táborba szállítottak. Gidó Attila az észak-erdélyi zsidókat érő atrocitások kutatása közben szembesült azzal, hogy az itt élő romákról alig készült átfogó kutatás. A rendelkezésére álló dokumentumok alapján azt kezdte el vizsgálni, hogy a két népcsoport elleni gyűlöletbeszéd, hogy kezdett uralkodóvá válni az észak-erdélyi visszacsatolás után.

A II. világháború milliók életét vette el, a katonák mellett a civil áldozatok száma is jelentős volt, a faji ideológiák miatt azonban még tovább növekedett a halálos áldozatok, valamint az egy életre traumatizált emberek száma. A háborús időszak alatt a náci Németországgal szövetséges Magyarország is faji tisztogatásba kezdett, ennek pedig a hatását Észak-Erdélyben is érezni lehetett. A történteknek erdélyi és romániai vonatkozásai is vannak, ezeket jártuk körbe Gidó Attila történésszel.

Május 5-6. között zajlott Csíkszeredában egy kisebbségtörténeti konferencia a budapesti Kisebbségkutató Intézet, a Csíki Székely Múzeum és a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet szervezésében. Itt az észak-erdélyi romák 1940-1944 közötti sorsáról adtál elő.

Igen, ez egy új kutatásom. Én elsősorban az erdélyi zsidók 20. századi történetével foglalkozom. A kutatásaim során egyre több roma vonatkozású dokumentumot találtam. Ezek alapján állítottam össze az előadásomat. Különösképpen az foglalkoztat, hogy miként kapcsolódott össze 1942/1943 fordulóján az észak-erdélyi közbeszédben és a sajtónyilvánosságban a zsidó- és romaellenes beszédmód.

Amikor a holokauszt szóba jön, általában a zsidó holokausztra gondolunk, miközben a roma holokausztról sem szabad megfeledkeznünk, különösen most, hogy napjainkban felerősödni látszik a szélsőséges diskurzus, és mint tudjuk, minden a szavakkal kezdődik.

A történtek Észak-Erdélyben azért sem annyira széles körben ismertek, mert kevesen kutatták a témát és itt a romák 1944-es összeírását nem népirtási szándék vezérelte. Ezzel szemben, a náci Németországban a hatóságok két csoportra osztották a romákat. Egyrészt, voltak az úgynevezett „tiszta cigányvérűek”, másrészt pedig a „kevert vérű” kóbor cigányok. A németországi roma deportálások, amelyeket egyébként népirtási szándék vezérelt, elsősorban a vándorló életmódot folytató és kelet-európai eredetű csoportokat érintették. Ami az észak-erdélyi romákkal történt, azt a meglévő forrásaink alapján hatósági diszkriminációs fellépésnek, romák elleni állami erőszaknak és jogkorlátozásnak nevezhetjük. Illetve, kitelepítési, a lakókörnyezetükből történő elmozdítási kísérletről beszélhetünk, ami végül nem konkretizálódott.

Észak-Erdélyben azért is problematikus pharrajimosról, azaz roma holokausztról beszélni, mert a magyar hatóságok itt arra tettek kísérletet, hogy a romákat összegyűjtsék és áttelepítsék az Érmellék néhány falu által behatárolt területére. Ez viszont nem volt egyenlő azzal a deportálással és népirtási szándékkal, ami a Transznyisztriába küldött romániai romák vagy az Észak-Erdélyből Auschwitz-Birkenauba deportált zsidók esetében történt.

Magyar kontextusban roma holokausztról inkább azon területek esetében érdemes beszélni, amelyek az 1944. október 15/16-i nyilas hatalomátvételt követően is magyar fennhatóság alatt álltak. A roma holokauszt áldozatainak pontos számát, hasonlóan a zsidó holokauszt áldozataihoz, nem ismerjük. Különböző becslések szerint 1000–2000, illetve 5000 körülire tehető a magyarországi roma áldozatok száma. Ennek a néhány ezer embernek a sorsát 1944 őszétől, a nyilas hatalomátvétel pecsételte meg. Ebben az időszakban viszont már Észak-Erdély nem tartozott magyar fennhatóság alá, mert 1944. szeptembere és októbere között a szovjet és román csapatok bevonultak és átvették az irányítást.

Gidó Attila a holokauszt erdélyi vonatkozásairól tart előadást Székelyudvarhelyen – Fotó: Hodgyai István / Székelyudvarheyi Művelődési Ház
Gidó Attila a holokauszt erdélyi vonatkozásairól tart előadást Székelyudvarhelyen – Fotó: Hodgyai István / Székelyudvarheyi Művelődési Ház

Észak-Erdélyben a magyar hatóságok, és közülük is elsősorban a katonai vezetés, azzal indokolták a roma és ruszin lakossággal szembeni kitelepítési szándékot, hogy ezek a csoportok megbízhatatlanok és biztonsági kockázatot jelentenek az ekkor már hadműveleti területnek számító régióban. Egyébként ez volt az egyik érv, amellett is 1944 tavaszán, hogy a zsidókat gettósítani és deportálni kell. Megvolt tehát az elméleti esélye, annak, hogy Észak-Erdélyben is egyfajta elpusztítási kísérletig fajuljon a dolog, de nincs arra forrás, hogy lett volna egy konkrét népirtási terv a romákkal szemben. Amit tudunk, hogy 1944. májusának végén és júniusának elején összeírták az észak-erdélyi romákat, akiket előbb a Dunántúlra, majd később a partiumi Érmellék környékére akartak kitelepíteni a katonai hatóságok (Éradony, Ottomány, Szolnokháza, Tasnádszilvás, Érszodoró, Iriny, Piskolt és Érkeserű községek által határolt terület), de ez végül nem következett be. A tervezett intézkedések pedig fokozatosan szelídültek: a végén már csak a vándorcigányokon akarták végrehajtani az intézkedéseket. Arra nézve sincs semmilyen forrásunk, hogy erre sor került volna.

Mit értünk egész pontosan diszkrimináció és állami erőszak alatt a tífusz járvány idején?

Mivel a romák megbélyegzettek voltak, ennek következtében a magyar hatóságok drasztikusabban léptek fel ellenük. Járványok esetén, még akkor is ha azok elszigetelt jelenségek voltak, hetekig lezártak egy-egy roma telepet. Ez történt például 1941 tavaszán a Szilágy vármegyei Szurdukon, ahol néhány tífuszos eset miatt egy hónapig karanténba helyezték a közel száz fős roma kolóniát. Szatmárnémetiből pedig 1943-ban a rendőrkapitányság kitiltotta a romákat. A rendelet szerint a város területén csak reggel 5 és délelőtt 10 óra között tartózkodhatnak cigányok. Ez alól csak az igazolt munkavállalók és az orvoshoz, gyógyszerészhez igyekvők kaptak felmentést. Mindezen lépések azt mutatják, hogy a korszak közegészségügyi és rendészeti intézkedései cigányellenességgel szennyezettek voltak.

Ez egyébként a háborút követően sem változott. Sepsiszentgyörgy képviselőtestülete még 1945-ben is azt mondta, hogy a romákat ki kellene telepíteni a 70 kilométerre fekvő Kommandóra, ahol dolgoztatni kellene őket, hogy tanuljanak rendes életet. Tehát, ezek a koncepciók a magyar időszakból, 1940-44-ből tovább éltek, és a hatóságok továbbra is úgy próbáltak alapvetően szociális problémákat kezelni, mint korábban a magyar hatóságok tették. Ez a kiköltöztetési terv is végül azonban megmaradt a szándék szintjén.

A hatóságok diszkriminációs berögződései napjainkban is jelen vannak? Itt ugye példaként említhetnénk a népszámlást, amikor a számláló biztosok valamilyen oknál fogva több száz, ezer romát nem kérdeztek meg.

Talán a beidegződésekben van még egy ilyen hozzáállás, még akkor is, ha nem föltétlenül szándékos diszkriminációról van szó, de igen, ilyen a jelenlegi problémákhoz való hozzáállás is.

Észak-Erdélyben tehát nem beszélhetünk halálos áldozatokról?

Egy észak-erdélyi esetről tudunk, amelyik halálos kimenetelű volt. A nagyszalontai romák ellen elkövetett vérengzésről van szó, ami nem kifejezetten népirtási szándékkal történt, ezért nem is biztos, hogy ilyen értelemben a roma holokauszthoz tartozik. Itt az történt, hogy amikor a szovjet és a román csapatok kiszorították a magyar és a német csapatokat Észak-Erdélyből, 1944. szeptember végén értek el Nagyszalontához. Néhány nappal később a magyar–német ellentámadás során ismét gazdát cserélt a város. A magyar honvédek azzal az ürüggyel, hogy napokkal korábban a cigányok zenével fogadták a Vörös Hadsereg katonáit, körülzárták a cigánynegyedet, a férfiakkal gödröt ásattak, majd a gödörbe parancsolták őket, és sortüzet adtak le rájuk. Korabeli sajtóbeszámolók szerint a halottak száma több mint 20 volt. A vérengzést több áldozat családtagja is távolról nézte végig.

Itt halálos áldozatokról beszélhetünk, de ez a hadi események alatt történt. Ez nem egy előre eltervezett és nem a civil hatóságok által véghez vitt népirtási szándékú vagy egy totalitásra törekvő eseménysor volt, hanem elsősorban egy katonai megtorló akció. Ilyen megtorló akciókból 1944 őszén többről is tudunk Észak-Erdélyben, de ez az egyetlen egy, ami a romákat célozza meg. Főleg a zsidókat érintő akciókat ismerünk, mint például a nagysármási tömeggyilkosság 1944. szeptember 16-17-én, ahol több mint 120 zsidót szedtek össze és végeztek ki a magyar honvédek és csendőrök. De ugyanígy, vannak román civilek ellen elkövetett, hasonló atrocitások, amelyek halálos áldozatokkal jártak.

Gyakran ezeket a történeteket úgy emlegetik, hogy a náci Németország, a németek követték el a gyilkosságokat, de a nagyszalontai esetből is kitűnik, hogy a magyar hatóságok és döntéshozók felelőssége is számottevő.

Nyilván, mert ez túlnyomórészt egy magyar történet. A zsidók elleni holokausztot és a romák elleni atrocitásokat is vagy a magyar polgári, katonai hatóságok, vagy közösen a német katonai hatóságokkal követték el. Itt nyilván a magyar felelősséget nem lehet megkerülni egy esetben sem, és nem is szabad. Ha a zsidókat nézzük, akkor 1938-tól a zsidók társadalmi kirekesztését Észak-Erdélyben nem a németek végzik, hanem a magyar hatóságok. Ugyanígy, a második világháború alatti munkaszolgálati rendszer is a magyar honvédség keretében működött. Magát a gettósításokat és a depotálásokat is a magyar hatóságok szervezték meg.

A romák esetére visszatérve, azt látjuk, hogy 1940-ben, Észak-Erdély Magyarországhoz történő visszakerülésével, elindul a romákkal szemben is egy erősebb diszkriminációs folyamat. Mindezek mellett, látni kell, hogy 1944-ig a romák helyzetére egészségügyi és közbiztonsági problémaként tekintettek. Ezért minden év tavaszán és őszén cigány razziákat tartottak. Ezeknek nem az volt a kimondott célja, hogy a romákat fizikailag bántalmazzák, hanem hogy a telepeket fertőtlenítsék, és azoknak a romáknak, akiknek nincsenek érvényes papírjai, azoknak okmányokat állítsanak ki.

A romákkal szembeni radikálisabb fellépéseket követelő hangoknak a sajtó ad teret. Ezért fontos a sajtónyilvánosság véleményformáló szerepe, és az, hogy a zsidók és a romák ellen hangolja-e az olvasóközönséget. Az észak-erdélyi sajtóban is megjelenik az a követelés, hogy nemcsak a zsidókat, hanem a romákat is ki kellene zárni a magyar társadalomból. Megjelennek olyan hangok, amelyek szerint a munkával nem rendelkező vándorcigányok számára munkatáborokat kell létrehozni, a gyerekeiket el kell venni tőlük és nevelőotthonokba zárni. De ezek a rasszista jellegű cikkek követelés szintjén maradnak. Mindemellett számos olyan sajtóhírt is találunk a korszakból, amelyek a nagyvárosi társadalomban fontos szerepet betöltő cigány muzsikusokról szólnak, vagy pedig szociográfiai igénnyel tudósítanak a roma telepeken élő emberek helyzetéről. Vegyes a kép.

Érdemes megemlíteni Nagy Elek, azaz Méhes György nevét is, aki 1943 júniusában írt egy cikket, amiben konkrétan azt írja, most hogy már vannak a zsidók ellen hozott faji törvények, de ezeket, a magyar faj védelmében ideje lenne a romákra is kiterjeszteni.

Mennyire voltak ezek pártvezérelt cikkek? Napjainkban is látjuk, hogyha éppenséggel valamit a pártok szeretnének közvetíteni, azt sok esetben a pártsajtón keresztül nyomják végig.

Nem tudom megmondani, hogy például Méhes György írásait megrendelték-e, vagy saját iniciatívából írta. Belső Erdélynek ekkoriban két nagy lapja volt: az Ellenzék és a Keleti Újság. Méhes cikke az erősen jobbra húzó Keleti Újságban jelent meg.

Egyébként, 1926-ról írod, hogy Kolozsváron létrehozták az Eugenikai és Biopolitikai Intézetet, ami úgy vélte, hogy fajilag tiszta homogén nemzetállamot kell teremteni, a zsidók és a cigányok a román faj tisztaságát veszélyeztetik. Ez már 1926-ban megtörténik. Ez egy intő jele volt az elkövetkező tragédiáknak?

Nem hiszem, hogy az emberek ekkor már tudatában lettek volna, hogy mi fog történni szűk két évtized múlva. 1926 még egy nagyon korai időszak, maga a náci párt is éppen, hogy kezd kibontakozni Németországban. Az eugenikai intézet egy trend mentén jött létre. Már a 19. század végétől elindult Európa-szerte egy eugenikai mozgalom, amelyik a szociológia és az antropológia, illetve az orvosi szakma eszköztárát felhasználva félig tudományos, félig áltudományos módszerekkel próbálta meghatározni azt, hogy melyek egy-egy nép jellegzetességei, és miként lehet az ún. faji tisztaságot megőrizni. Ugyanezt tették a kolozsvári eugenikai mozgalom tagjai is. Az ő szempontjaik szerint a zsidók és a romák is a román nép faji tisztaságát veszélyeztették. Mindazonáltal, a 20-as években nem volt honnan előre látni, hogy mi fog következni majd a holokauszt alatt.

Romák deportálása a németországi Aspergben 1940 májusában – Fotó: Bundesarchiv / Wikimedia
Romák deportálása a németországi Aspergben 1940 májusában – Fotó: Bundesarchiv / Wikimedia

A passzív szemlélők számára mikor válhatott nyilvánvalóvá, hogy mi történik a szemük előtt? Tudatában voltak ennek egyáltalán?

Kétfelé kell választani a dolgot. Ha a romák esetét nézzük, akkor szinte mindenki passzív szemlélője volt, vagy akár aktív résztvevője az intézkedéseknek. A észak-erdélyi romáknak van emlékezete az 1944-es összeírásról. A roma lakosságban volt egyfajta félelem, hogy mi lesz velük, hogy ők is a zsidók sorsára jutnak, mert ugye ezt is hangsúlyozni kell, hogy ez az eseménysor pont akkor zajlik, amikor a zsidókat deportálják, és ezt látják a romák is. Feltételezhetően meg voltak ijedve, hogy rájuk is ez a sors vár. Lakatos Ilonka mérai cigányasszonnyal van egy interjúkötet, amit Könczei Csilla készített. Ebben a beszélgetésben utal is arra, hogy összeírták őket a magyar hatóságok. A vegzálás, pedig nem állt le azzal, hogy összeírták őket 1944 május–június folyamán. Vannak olyan levéltári források 1944 augusztusából, hogy egyes településeken előkészületek zajlanak a roma lakosokat külterületekre történő kitelepítésére.

A zsidók esetében teljesen más kép bontakozik ki. A keresztény lakosság egy részének az 1944-es gettósítások idején már világos volt, hogy a zsidókat, akiket összeszedtek, azokat jó eséllyel meg fogják gyilkolni. De itt is egy hosszabb folyamattal van dolgunk. Már az 1930-as évektől, amikor még Erdély Romániához tartozott, egyre erősebb volt az antiszemita közhangulat, nem csak a románok, de a magyarok körében is. Erre ráépültek 1940-től a magyarországi zsidótörvények és zsidóellenes rendelkezések. A lakosság fokozatosan szokott hozzá ahhoz, hogy a zsidóknak egyre kevesebb a joguk, hogy a zsidóktól el lehet venni a földjeiket, aztán 1944-től már a boltjaikat, a rádiójukat és a kerékpárjukat is. Ez a fokozatosság ahhoz vezetett, hogy amikor megtörténik 1944 májusában a gettósítás, egyre kevesebben vannak azok, akik segíteni akarnak, nyilván van erre is példa, de kevés.

A romániai romák szempontjából miért jelentős Ion Antonescunak az 1940-es években lévő hatalomra kerülése, akiről utólag azt írják, hogy vakbuzgalommal harcolt a németek elsőszámú csatlósa szerepéért.

A romániai romák tragédiája meglehetősen ismert szaktörténész körökben. Antonescu az, aki a zsidók mellett, a romákat is ki akarta irtani, és meg is történik egy részükkel, miután deportálták őket Transznyisztriába. Első sorban ő is a vándor életmódot folytató romákat és az exisztencia nélkülieket célozta meg. Ami érdekes, hogy azokon a helyeken, ahol a romákat összegyűjtötték, több helyen is, a helyi hatóságok tiltakoztak a szándék ellen. Ők arra hivatkoztak, hogy az adott településnek a roma lakossága teljesen integrált a helyi közösségekbe, fontos szerepük van a helyi mezőgazdasági termelésben. Végül, mintegy 25 000 romát deportáltak 1942 és 1943 folyamán. Közülük 14 000 maradt életben.

Napjaikban egyébként látunk jeleket arra, hogy az antiszemitizmus, a romaellenesség ismét felerősödne, és hogyan tudjuk egyáltalán ezeket a jelenségeket felismerni, visszaszorítani, vagy egyáltalán elébe menni?

Van egy ilyen trend, és erre vannak mérések is. A bukaresti Elie Wiesel Holokausztkutató Intézet időszakonként végez különböző felméréseket, az idegenellenességről, az antiszemitizmusról, a társadalmi távolságokról. Ezek a mérések azt mutatják, hogy meglehetősen nagy a társadalmi távolság a román és a roma, illetve a román és a zsidó lakosság között. Mindezek mellett monitorizálják a Facebook és a YouTube-on jelenlévő zsidó-és romaellenes gyűlöletbeszédet is. A 2016-ban készített elemzésükből az derül ki, hogy egyik platform sem szűri megfelelő módon a rasszista, xenofób beszédmódot.

A jelenség visszaszorításához szükség van az érzékenyítésre, amit már egész kisiskolás kortól el lehet kezdeni. A pedagógusoknak is nagy szerepe van abban, hogy a roma és zsidóellenességet valamilyen formában ellensúlyozni lehessen. Nyilván tovább lehetne folytatni a sort azokkal az intézményekkel, fórumokkal, a sajtónyilvánosság szereplőivel, akiknek tennivalójuk lenne ezen a téren.

Több évtized telt el azóta, hogy emberek milliói haltak meg a II. világháború alatt bekövetkezett faji üldöztetések következtében. Mintha távolságot tartanánk a múlttól, mondván, hogy ez velünk soha nem fordulhat elő, mi soha nem lennénk képesek ilyen embertelen cselekedetekre, de azt hiszem eredetileg azok sem gondolták volna, akik később elkövetők, aktív résztvevők, vagy épp segítségnyújtás helyett passzív szemlélők voltak. Ha nem figyelünk oda, újra megismétlődhet az emberiség ellen elkövetett egyik legnagyobb bűntett?

Igen, ennek a veszélye fennáll. Ennek a lehetőségét nem lehet kizárni. Előállhat egy olyan helyzet, amikor diszkriminált, megbélyegzett csoportok hasonló sorsra jutnak. Zygmunt Bauman fejtegetéseire utalva, annak is fennáll az elméleti veszélye, hogy nem elszenvedői, hanem véghez vivői leszünk a társadalmi erőszak különböző megnyilvánulási formáinak.

Támogasd a Transtelexet!

Az erdélyi közösségnek saját, független lapja csak akkor lehet, ha azt az olvasótábora fenntartja. Támogass minket akár alkalmi jelleggel, ha pedig teheted, állíts be rendszeres támogatást!

Támogatom!
Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!