Egy túlfűtött, migránsozós előadásban Urbán András felvillantja a „végső megoldást” is

2022. november 22. – 10:40

frissítve

Egy túlfűtött, migránsozós előadásban Urbán András felvillantja a „végső megoldást” is
A disznófej marcangolásának jelenete Az Úr nevében című előadásban – Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

Másolás

Vágólapra másolva

2015-ben a „fokozódó migránshelyzet” miatt Magyarország kerítéssel zárta le a déli zöldhatárt. A kormánypropaganda csúcsra járatta az illegális bevándorlókkal való riogatást, a xenofóbia, rasszizmus, a gyűlöletbeszéd soha nem látott mértékben növekedett meg. Urbán András előadása, Az Úr nevében ebből a tapasztalatból merítkezik. Olyan erős, komoly és sűrű mondanivalóval döbbenti le a nézőt, hogy közben minden korábbi állásfoglalásunk megkérdőjeleződhet.

Négy ember. Fehér ingben, fekete bakancsban – már megjelenésükkel is azt közvetítik, hogy ők katonák, harcolni jöttek. Még nem tudjuk, kiért és ki ellen. A hátteret uraló szentségmutató és a felhangzó imádság arra enged következtetni, hogy az Úrnak a katonái. Az Úr nevébenállnak ki, és szólítanak meg minket, nézőket.

Aztán kiderül, miről szeretnének szólni. A migránsokról. A más vallású, idegen országokból ideözönlő migránsokról. Akik jönnek, feltartóztathatatlanul. Hogyan lehetne megállítani őket? Kerítéssel? A magyar állam megpróbálta ezt (hála neki – hangzik el az előadásban), de ez nem elég, még mindig nem elég. Milyen más lehetséges megoldás volna? Hát a végső megoldás. El kell kezdjünk ölni – mondják ki szemünkbe nézve a színészek, majd imádkoznak, mossák kezeiket, és eltűnnek a színpadról.

Urbán András, a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház rendezője sajátos színpadi nyelvet használ, aki látta már előadását, tudja, hogy a rendező folyamatosan feszegeti a határokat, provokálja, kimozdítja komfortzónájukból a nézőket. Az Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválon kétszer egymás után játszották az előadást, és utóbb a színészekkel Visky András, a kolozsvári magyar színház művészeti vezetője beszélgetett.

Urbán András és társulata a hétköznapivá vált gyűlöletbeszédből gyúrt össze egy folyamatosan, az elviselhetetlenségig fokozódó előadást. Nem egy friss produkcióról van szó, 2018-ban mutatták be, azonban mit sem veszített aktualitásából, sőt, lehet az eltelt évek sokat segítettek abban, hogy saját magunkon is tapasztaljuk, milyen visszafordíthatatlanul megváltoztat mindenkit a körülöttünk áramló gyűlöletbeszéd, amely a magyar kormánymédiából, a félhivatalos oldalakról, a Facebookról folyik ránk, de amelynek áldozatául esnek baráti és családi kapcsolatok is, amely megoszt közösségeket, embert ember ellenségévé tesz.

Az előadás rendkívül aktuális, rendkívül propagandisztikus, rendkívül harcias: a keresztény vallás és az iszlám közötti konfrontációt veszi célba, és mérhetetlen bátorsággal vitatja meg. Az arab országokból érkező menekültek nemcsak a szegénységüket, elesettségüket hozzák magukkal, hanem az iszlám hagyományokat, a muszlim vallást is, az évszázados ellentétet keresztények és muzulmánok között. A produkció az ideológiáktól, háborúktól és a kölcsönös gyűlöletben való együttélés kísérteteitől sújtott jelent mutatja be.

Nincs, mert nem lehet tolerancia! – hangsúlyozzák rituálisan a színészek. Magyarországnak a migránsok ellen emelt kerítése igazolta hatékonyságát: ez az egyetlen járható út, ez a kerítés is része annak az évszázados ellenállásnak, amellyel a magyarok védték Európát a törökök inváziójával szemben – hangzik el az előadásban.

De a mai migránsok nem karddal a kezükben jönnek, mint a múltban, hanem megalázva, a belső háborúk következtében elszegényedve, a keresztény jóságra hivatkozva, amelynek tanításait mi is követjük. Elméletileg. Felül tudunk-e emelkedni előítéleteinken, meghalljuk-e az evangéliumi tanítást?

Imákkal keretezett gyűlöletorgia

Az előadás címe is mutatja, mindaz, ami elhangzik a színpadon – imádság, káromkodás, kabaré, orgia és groteszk jelenetek egyvelege – Isten nevében történik. A darab imádsággal kezdődik és imádsággal zárul, a háttérben, meghatározó vizuális elemként pedig végig ott van a szentségmutató, amelynek közepe a katolikus felfogásban, éppen az Úr testének a helye. Mindaz a mocsok, káromkodás, csömört ébresztő gyűlölködés, szitkozódás és mocskolódás, ami a színpadon elhangzik, az Úr előtt hangzik el.

Az előadás első imáját Nagyabonyi Emese – az egyetlen női szereplő – mondja, aki felszólítja a közönséget, hogy imádkozzák el közösen a miatyánkot. (A körülöttem lévők gondolkodás nélkül összefogták kezüket a sötétben, és a színésszel közösen elkezdték mormogni az imát.)

A színésznő az előadást követő szakmai beszélgetésen arról beszélt, hogy számára

ennek az imának az elhangzása az a nulladik pont, ahonnan alá tud merülni az egyre sötétebb bugyrokba, az emberi lélek poklaiba, amelyek azután következnek.

Nagyabonyi Emese számára sokat jelent az a pillanat: „bemegyek, köszönök és feljön a fény. Egy annyira tiszta momentum, ahogy én ott állok, hallgatok és a nézőkkel egymás szemébe nézünk. Ebből az egyenes kapcsolatból merítek erőt, hogy le tudjak térdelni, és el tudjam mondani az imát. Közösen, egymásért – ilyenkor mindig ezt érzem, függetlenül attól, hogy mi fog történni. És meg tud bennem születni, ki tud belőlem jönni az ima.”

Ezt Mészáros Gábor megjelenése követi, aki süveggel, püspöki ornátusban lép egy pulpitus elé, és Ferenc pápának a menekültek megsegítésére felszólító üzenetét mondja el. Miközben az elmondott mondatok tartalmuk szerint azt közvetítik, hogy embertársaink megsegítése keresztényi kötelességünk, a beszéd hangulata fenyegető, a háttérben egy keresztre feszített csontváz jelenik meg, azt sugallva, hiába buzdítanak szeretetre, együttérzésre a mondatok – a megváltás elmarad, jelenünkben Krisztus is csontvázzá sorvadna a kereszten.

A pápai üzenet után perceken belül elszabadul a pokol: a papi ruhából kibújó Mészáros három másik társával, a kezdetben imádkozó Nagyabonyi Emesével, illetve Kucsov Borisszal és Mikes Imre Elekkel szinte észrevétlenül vezetik át a nézőt az imádkozás átszellemült hangulatából a gyűlölködő, a menekülteket kezdetben csak elutasító, majd megvető, végül a halálukat kívánó szövegekhez.

Közhelyek, sztereotípiák, féligazságok és rasszista szólamok ömlenek ránk négy, egymás mellett beszélő, kiabáló, üvöltő, egymást az embertelenségben túllicitáló szereplő szájából.

Ömlik a szenny, az uszítás, a szitkozódás – mindez különböző vallási szövegek közé ékelve. Mert nemcsak a miatyánk hangzik el, hanem a hiszekegy és egy muszlim ima is, ugyanakkor pedig fontos evangéliumi tanítások az idegenek befogadásáról, a jövevények, árvák megsegítéséről, meg az a bibliai idézet is, hogy „nem azért jöttem, hogy békességet hozzak, hanem inkább meghasonlást. Meghasonlik az apa a fiával, és a fiú az apjával.”

Kucsov Borisz és Mikes Imre Kelemen fogják közre katonákként a Ferenc pápa szövegét felmondó Mészáros Gábort – Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Kucsov Borisz és Mikes Imre Kelemen fogják közre katonákként a Ferenc pápa szövegét felmondó Mészáros Gábort – Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

Urbán András nagyon szereti feszegetni a képmutatás határait, és az, hogy a gyűlöletbeszédet átszövik a látványos vallási elemek, éppen ennek a tükörtartásnak a része – mondta el a szakmai beszélgetésen Mikes Imre Elek.

„A vallás az egy szép dolog, de én, ha most itt összerugdosom a pofátokat, és utána elmondok egy imát, akkor ezzel minden rendben van, ugye?

Az előadás kezdete is arról szól, hogy mindannyian közösen imádkozunk, tehát Isten nekünk startból mindannyiunknak megbocsátja a bűneinket. Közös egyébként nemcsak az ima, hanem az azt követő gondolatok is, mert van, amit a közönség is ugyanúgy gondol, ahogy elhangzik, és lehet, valamikor ki is mondta hangosan” – magyarázta a színész.

A vallásos keret magyarázatához fűződően még elmondta: „Amikor elérkezünk a tűrőképesség határáig, ahol elhangzik, ’most bemocskolódtunk’ – mert, ugye, nagyon szidtuk a kurva anyját mindenkinek, ismét jön a felhívás, hogy mondjunk el egy imát, mert akkor minden rendben lesz. Nekünk is meg van bocsátva, a nézőknek is. Én nem vagyok megkeresztelve, nem gyakorlom a vallást, de a Miatyánkot én is tudom, azt szinte mindenki tudja, és döbbenetes számomra is látni, hova lehet eljutni ebből a keretből. Ugye, az imádsággal együtt, már gyerekkorunktól mindannyian a megbocsátásra, a szeretetre, az egymás elfogadására vagyunk tanítva, azonban mindezt kiszorítja a képmutatás, a gyűlölet – egyeseknél. Másoknál meg, ha ott munkál is az, hogy segíteni szeretne szegény menekülteken, mert szenvednek, fáznak, éhesek, valószínű, hogy semmit nem tesz” – zárta gondolatát Mikes Imre Elek.

„Idegölő játék: másfél órán keresztül farkasszemet nézünk a nézőkkel”

Nagyabonyi Emese szerint az előadás elején megkeresik a nézők tekintetét, és utána nem engedik el. Talán ez a legfárasztóbb része az előadásnak. „Nem nézhetsz félre, nem nézhetsz a társaidra, a nézőt nézed, hogy ő is tudja, érezze, figyeled, nem engeded el, jönnie kell veled le a pokol mélyére.”

Az előadásban nézőpontok villannak fel, határokat és kerítéseket, elválasztó árkokat és közösségeket „összetartó” előítéleteket sorakoztat fel a nézők előtt a rendező. A négy színész teljes erőbedobással csinálja végig ezt az embert próbáló feladatot: a 100 perc tömény szöveg hihetetlen koncentrációt kíván meg tőlük. És mindig tudják tovább fokozni a hangulatot: ha kell, suttognak, sírnak, üvöltenek (borsódzik a hátam most is, ahogy hallom a hosszan tartó RIA! RIA! HUNGÁRIA! őrjöngésig kitolt ismétlését), „lemennek állatba” és disznófejet marcangolnak csak azért, hogy megmutassák, a muszlim törvényekkel ellentétben, itt mindig „kívánatos állat lesz a disznó”.

De sem ez, sem a meztelenre vetkőzés gesztusa nem válik öncélúvá, hanem egy lassan, elemről elemre felépülő rituálé részeit képezve, egymásba kapcsolódva egymást erősítik. A nyers, durva játékmóddal a szemünkbe néző, ordító színész tükröt tart: a mindennapokban elhangzó mondatokat ismétli, visszhangozza már-már elviselhetetlen erővel.

Az előadás végén a megtisztulás rituális pillanata – Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Az előadás végén a megtisztulás rituális pillanata – Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

Kucsov Borisz szerint egy olyan előadásról van szó, ahol a visszajelzés rögtön érezhető, ahogy kimondják a szöveget, hiszen a színészek végig a közönségnek beszélnek. És az első reakciók, amikkel visszajelzésként szembesülnek, elég gyorsak és elég széles skálán mozognak. Egy nagyon különleges helyzetként írta le a színész ezt a tapasztalatot, ugyanakkor utalt rá, hogy Urbán András színháza rengetegszer folyamodik ehhez a megoldáshoz.

Az Úr nevében olyan értelemben különösebb, hogy itt végig a közönségnek beszélnek, és végig az ő szemükbe néznek. Az feladat is volt, amikor készítették az előadást – árulta el Kucsov –, hogy ne csak általánosságban figyeljék a nézőteret, hanem a mondatokkal konkrétan célozzák meg a közönség egyik vagy másik tagját.

„Nagyon érdekes észrevenni, hogy van, aki ettől elszégyelli magát, más ideges lesz, van, aki félrepillant, nem bírja a feszültséget. Meg aztán egyszer csak megfogalmazódik a fejekben a mondat, hogy most végig ez lesz? Ezt fogjuk hallgatni? És igen, ez lesz.”

Kucsov hozzátette, izgalmas látni azt is, hogy kapcsolódnak rá bizonyos nézők, vagy hogy nevetnek, hogy válnak a ráncosakká a homlokok, vagy hogy oldódik fel a közönség, hogyan lesznek szerves részei az előadásnak. „Szükségünk van rájuk, létre kell jönnie ennek a kapocsnak, hogy ez az előadás működjék. Hogy rájöjjenek, mi ők vagyunk. És nekünk ez a célunk, hogy ezen dolgozzunk folyamatosan. Ami pedig az előadás utáni reakciókat illeti, ez egy érzékeny dolog, megosztó téma. Az emberek nem feltétlenül akarnak erről beszélni, nem feltétlenül akarnak nyitni efelé” – fogalmazta meg az előadással kapcsolatos tapasztalatait Kucsov Borisz.

A vágyott megtisztulás mindössze egy imányira van tőlünk?

Az előadás végén elhangzik, hogy „bemocskolódtunk”, mintha egy hosszan tartó részegségből térnének magukhoz a színészek, véget ér a gyűlöletcunami, csend lesz. Ezután ismét imádkozás következik, mintha az lemoshatná a felhalmozódott szennyt. Aztán a színészek bekenik magukat fehérre: a színház ősi gesztusával élnek, maszk kerül a testükre, és odaállnak a keresztre feszített csontvázak alá. Azok is fehérek. Fehér szellemek és fehér csontvázak együtt vonulnak ki, mintegy átmennek a szellemvilágába, és egy olyan képet hagynak ránk, ami meditáció tárgya marad számunkra: ilyenek vagyunk mi.

Az előadást követő beszélgetésen Visky András, a kolozsvári színház művészeti vezetője elmondta, hogy egy olyan színházzal van dolgunk, ami megváltoztatja tulajdonképpen azt a nyelvet, amivel beszélhetünk róla. „Az előadásban mindenki megtalálja a maga mondanivalóját. Hangos és félhangos beszólásokat lehetett hallani folyamatosan a produkció alatt, és ezek a teljes palettáját kirajzolták annak a zavarnak, amiben vagyunk” – hangsúlyozta a művészeti vezető.

Ennek az előadásnak ez az egyik legfontosabb erénye, hogy a zavart mutatja fel, hogy mindenben igazunk van és semmiben nincsen igazunk. Visky szerint az összeesküvés hívők is megkapták a maguk evangéliumát, a multikultisok is a sajátjukat.

„Minden szélsőség, baloldali és jobboldali egyaránt megkapta a maga evangéliumát”

– mondta, utalva ezzel arra, hogy a menekültválság kérdése, a kultúrák találkozása és egymás mellett létezése legtöbbször nem egy békés folyamat, hanem bizonyos értelemben háború, mert átrendeződnek a jelentések, a viszonyaink a saját rítusainkhoz, szokásainkhoz és meggyőződéseinkhez.

Az előadást követő szakmai beszélgetésen. Balról jobbra: Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Visky András, Nagyabonyi Emese és Kucsov Borisz – Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház
Az előadást követő szakmai beszélgetésen. Balról jobbra: Mészáros Gábor, Mikes Imre Elek, Visky András, Nagyabonyi Emese és Kucsov Borisz – Fotó: Biró István / Kolozsvári Állami Magyar Színház

A szakmai beszélgetést vezető Visky azt is kiemelte, hogy az előadás nagyon széles intervallumban mozog az irónia és a tragikum között:

„olyan nagyszerűen ver át bennünket, hogy mikor azt hinnénk, hogy jön a saját ideológiánknak a megerősítése, abban a pillanatban lepleződünk le.

Mikor elhelyezkednénk a székünkben, hogy most a mi szócsöveink ezek a színészek, rövidesen kiderül, hogy a saját ideológiánk kritikáját halljuk, és ismét egy levegőtlen helyzetben találjuk magunkat.”

Valóság versus színház

Az előadásban a pápai beszédet is elmondó Mészáros Gábor arról beszélt a találkozón, hogy négy évvel ezelőtt milyen körülmények között született az előadás. Felidézte az első menekülthullámokat, amelyek elérték Délvidéket, Szabadkát, és azt is, hogy az ott lakók életét mennyire változtatta meg mindez.

„A kelebiai erdő része annak a szakasznak, ahova erősebb határzárat épített a magyar kormány.

Ez az a hely, ahol éjjel-nappal üvölt a hangszóró, megállás nélkül ugyanaz a mondat ismétlődik magyarul, angolul, szerbül és arabul: határzár, a kerítés területét hagyja el…

Nem kellemes hely. Bárhonnan támadhat állat, ember, oda most nem merészkednek ki a helyiek, mert fölfegyverzett kis hadseregek vannak, táborokra leosztva, ide a szíriaiak, oda az afgánok telepedhetnek, mindenkinek megvan a területe. Szóval ez annyira éles téma nálunk, hogy azok a gondolatok az előadásban a hétköznapi nézőnek a fejében mindennap megfordulnak. És tényleg így működik az egész” – részletezte Mészáros.

A színész felhívta a figyelmet, hogy annak ellenére, hogy a színházi előadás kicsit elemeli a valóságtól a tapasztaltakat, a valósága ennek a jelenségnek nagyon kiélezett, és inkább az éles gondolatokkal értenek egyet a nézők. „És még a túlzás se hangzik túlzásnak, még attól se, hogy színpadon van kimondva, hiszen annyira éles ez a dolog most ebben a pillanatban.

Én két kilométerre lakom az erdőtől, minden nap lövöldöznek, minden nap történnek atrocitások. Kőkemény embercsempészet folyik, állandóak az embercsempészek közötti összetűzések,

szóval ez itt csak egy előadás, otthon a kőkemény valóság” – foglalta össze Mészáros a hétköznapi realitást, amelyből az előadás próbái során építkeztek.

A szöveggel kapcsolatban Mikes Imre Elek felidézte, hogy az első rendezői instrukció az improvizációra való felszólítás volt. „Menjetek fel a színpadra, és szidjátok a migránsokat, vagy a muzulmánokat, a menekülteket, meg ezt az egész helyzetet. És hát mi nem tudtunk máshoz nyúlni, mint hogy elkezdtünk arról beszélni, amit hallottunk a boltban, az emberektől az utcán, a buszállomáson, a rokonoktól, ismerősöktől, hogy ők, hogyan beszélnek. És ez kicsit sarkítva, de belekerült az előadásba” – mondta el Mikes.

„És az előadás eljut arra a pontra, hogy egyszer csak elhangzik, kezdjünk el ölni”

Az volt a félelmetes hogy munka közben rájöttek, milyen vékony a határ a gondolat és a tett között, hogyan jut el ez a fajta gyűlölet, akár tapasztalatból építkezik, akár manipulált, irányított dolog a médián keresztül, arra a pontra, hogy egyszer csak máris ott vagyunk, hogy felmerül a gyilkolásnak, mint megoldásnak a gondolata – vallott a számára legerősebb momentumról Mikes Imre Elek, hozzátéve, hogy „amikor csináljuk is, ott mindig kiráz a hideg”.

Nagyabonyi Emese az előadás bátorságát értékelte, és megosztotta azt a tapasztalatát, hogy művészektől, rendezőktől, színészektől is szokta hallani azt a kérdést, hogyan merik mindezt kimondani egy előadásban.

„Szerintem fontos, hogy erről beszéljünk.

Nekem fáj az, hogy a mai világban egy művésznek erről kell beszélgetnie kollégáival, hogy mit szabad és mit nem. Nekem fáj az, hogy vannak olyan dolgok, amikről művészként azt gondoljuk, hogy ez tilos, ezt nem szabad szóvá tenni. Tapasztalom én is, hiszen ebben a világban élek nyilvánvalóan, de azt gondolom, hogy ez nincs rendben.”