Kereken másfél évszázada kezdődött a tanítás a kolozsvári egyetemen, utánajártunk, milyen lehetett a diákélet a kezdetekben

Várakozással teli hétfőre ébredhettek másfél évszázaddal ezelőtt Kolozsváron. Hosszú évek előkészítő munkája után végre elérkezett az újonnan alapított egyetem első tanítási napja. Az Erdélyt is felölelő Magyarország második egyetemének, a mai Babeș-Bolyai Tudományegyetem elődjének hivatalos megnyitója már egy nappal korábban, vasárnap, november 10-én megtörtént. Délelőtt minden felekezet templomában hálaadó ünnepi istentiszteletet tartottak, majd fél tizenkettőkor a katolikus líceumi második emeleti dísztermében beiktatták a rektornak választott Berde Áront, aki nagy hatású, sokszor idézett beszédet mondott.

Délután két órától a Redut nagytermében három hosszú asztalnál ünnepi bankettet rendeztek. Már esteledett, amikor véget ért a lakoma. A mintegy 200 résztvevő többsége innen átment a Farkas utcai színházba, ahol ünnepi előadást tartottak: Vörösmartytól az Árpád ébredését adták elő, majd élőkép következett A tudományok oltára címmel, és Eötvös vígjátéka, az Éljen az egyenlőség zárta a műsort.

Igazából az egész város ünnepelt. A Magyar Polgár korabeli száma így foglalta össze az egész várost izgalomban tartó ünnepséget:

„Kolozsvár maga is ünnepélyes arcot öltött. A házakon és a középületeken nemzeti lobogók hirdették a köz-örömet. A közönség egész nap pezsgett az utcákon, kivált az estvéli világításnál. A színházban díszelőadás volt, csak ma lehetett látni igazán, milyen kicsi ez a mi színházunk ilyen alkalommal.”

Nem csodálkozhatunk a város izgatottságán, az újság már régóta cikkezett az egyetemről, amit végre megnyitottak. 150 évvel ezelőtt még az esti kivilágítás újdonságnak számított, még az utcák aszfaltozására is évtizedekkel később került sor. Ekkor még ott sorakoztak a Szent Mihály templomot körülvevő épületek, bár már tervezték a lebontásukat, és nem Mátyás király lovasszobra díszítette a Főteret, hanem az I. Ferenc és felesége, Karolina Auguszta császárné látogatásának emlékére állított Karolina-oszlop, amit csak a 19. század végén helyeztek át a mai helyére, a Karolina térre.

Berde korabeli beszámolója szerint, amelyben az első évet összegezte, 258 ifjú kezdte meg a tanévet. Mind fiúk, hiszen a lányok előtt csak 1895-ben nyílt meg a lehetőség, hogy egyetemre járhassanak. Lukács József történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem egyetemtörténeti múzeumának munkatársa segítségével idéztük fel, hogy milyen lehetett akkoriban egyetemistának lenni.

Kik tanultak és mit?

Ugyan Berde a beszámolójában szabadkozik az egyetemi polgárság csekély létszáma miatt – és annak okát a késői, novemberi évkezdésben, illetve a városban épp akkor dúló kolerajárvánnyal magyarázta – de annak, aki egyetemre szeretett volna járni már akkor is gimnáziumot kellett végeznie, és érettségi diplomával kellett rendelkeznie. Az érettségi diplomát az 1850-es években vezették be, és még egyáltalán nem volt általános a megszerzése.

Mátrai Ernő 1871-ben kiadott A kolozsvári egyetem, mint kulturai szükséglet című könyvének adatai szerint az 1860-as években Erdély lakosságát 1,9 millióra teszi, ebből a románok száma közel 1,1 millió, a magyaroké 670 ezer, míg a németeké 150 ezer. Erdélyben összesen 29 középiskola működött, érettségizni viszont csak a 8 osztályos gimnáziumokban lehetett, ilyenből összesen 17 volt. Az említett évtizedben összesen 3180-an végzettek gimnáziumot, közülük 3053-an szereztek érettségi diplomát. Az 1869/1870-es tanévben például összesen 309-en. Bár mindenhol nem töltötték ki a nemzetiségre vonatkozó adatokat, azt lehet tudni, hogy közülük 156-an magyar nemzetiségük, 50-en német, míg 48-an román nemzetiségűnek voltak. Aki többet szeretne tudni erről az időszakról, itt tud kedvére kutatni. A 17 gimnáziumból 3 működött Kolozsváron.

Az említett 258 diákból:

• A Jog- és Államtudományi Karon (12 tanszékkel): 173 diák tanult;
• Az Orvostudományi Karon (11 tanszékkel) 27-en tanultak;
• A Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Karon (10 tanszékkel) 21-en tanultak;
• A Matematikai és Természettudományi Karon (7 tanszékkel) 32 hallgató volt;
• 5 gyógyszerészhallgató is tanult az egyetemen, de az ő képzésük elkülönült.

Tehát jelentős többségben voltak az állam- és jogtudományt tanulók az egyetemen, és ez az aránytalanság az egyetem első korszakában végig megmaradt. A kar hallgatóiból nem csak jogászok, ügyvédek, ügyészek vagy bírók lehettek: a hivatalnokokat is ezen a karon képezték, illetve közgazdaság-tudományt és statisztikát is ezen a karon lehetett tanulni. Például az egyetem első rektora, Berde Áron is nemzetgazdaságtan tanár volt.

„Később, az 1890-es években, olyan sok jogász diplomát, illetve jogász doktorátust adtak a kolozsvári egyetemen, hogy a rossz nyelvek már úgy csúfolták a kolozsvári egyetemet, hogy a távol-keleti diplomagyár” – idézi fel a körülményeket Lukács. Az orvosi kar esetében ki kell emelni, hogy a sebésznek tovább tanultak, illetve a gyógyszerészek nem számítottak az orvosi kar hallgatóinak.

„Az első években a gyógyszerészek két évet tanultak, első évüket a természettudományi kar keretében töltötték, ott tanultak vegyészetet, fizikát, botanikát, mineralógiát, míg a második évben az orvostudományi karon tanultak. Ezen kívül megvoltak a szaktantárgyaik, amit gyógyszerész mesterek vagy gyógyszerészetben doktorátust elért személyek tanítottak” – mondta Lukács.

A bölcsészettudományi, illetve természettudományi karok hallgatói pedagógiai vizsgát téve elsősorban tanárnak állhattak, az egyetem mellett már első évtől működött középtanodai tanárképezde. Lukács szerint óriási szüksége volt erre a korabeli Erdélynek.

„Nagyobb szükség volt Kolozsváron az egyetemre, mint például Pozsonyban. Erdély volt az a része Magyarországnak, ahol nagyon magas volt az analfabéták aránya. Egész régiói voltak ennek a tartománynak, megyényi nagyságú területek, ahol az analfabéták aránya meghaladta a nyolcvan százalékot.

A kolozsvári egyetemnek ez volt az egyik fő feladata, hogy tanárokat képezzen az erdélyi iskolahálózat számára” – magyarázta Lukács.

Hol tanultak a kolozsvári diákok?

Az egyetem mai épületei közül alig létezett néhány, amikor 1872-ben megkezdték az oktatást. Az egyetem a kiegyezés után megszüntetett Guberniumtól, a főkormányszéktől örökölt épületeket: a jezsuiták 18. század elején épített úgynevezett ókollégiumát, illetve a 18. század második felében felhúzott újkollégiumát, amelyek a mai főépület helyén álltak. A Farkas utca iskolatörténetét most nem részletezem, mert a Farkas utca felújítása kapcsán a nyáron már részletesen megtettem. Az ókollégium homlokzata a mai Egyetem utcára nézett, ennek földszintjén egyetemi szolgák laktak, illetve az egyetemi adminisztráció is itt kapott helyet. Az emeleten egy tanácsterem, a rektor irodája, valamit a négy kar dékáni hivatala működött.

Az újkollégium kétszintes épülete, amely akkoriban a város legnagyobb épületének számított, ott helyezkedett el, ahol ma az egyetem főépületének középső része található. Ebben különböző tantermek kaptak helyet: itt volt például az egyetemi könyvtár, ami főleg az Erdélyi Múzeum-Egyesület könyvtárából állt kezdetben, illetve az EME régiségtára, valamint az ezeket kiszolgáló személyzet is ide rendezkedett be. Az első emeleten az orvosi kar helyiségei, valamit a bölcsészettudományi kar és a természettudományi kar tantermei kaptak helyet. A második emeleten többek között az Ásványtani Gyűjteményt és a Gyógyszerészeti Intézetet rendezték be. A két épületen kívül még volt egy kisebb, 10 helyiségből álló épülete is a Guberniumnak, amelybe a Vegytani Intézet költözött be.

Tulajdonképpen az egyetem megalakulása előtt is létezett Kolozsváron felsőoktatási intézmény, a Mária Terézia által alapított Jogi Akadémia, illetve Orvossebészeti Intézet. Az uralkodó mindkettőt a jezsuita rend megszüntetése után alapította, de ezek nem számítottak egyetemi rangú, tehát doktori címeket kibocsátó intézményeknek. A két oktatási intézmény a piarista gimnáziummal azonos épületben, a mai Báthory Líceum épületében működött. Az egyetem megalapításakor megszüntették mind az Orvossebészeti Intézetet, mind a Jogi Akadémiát. Az egyikből lett az Jog- és Államtudományi Kar, a másikból az Orvostudományi kar. A két kar az intézmények helységeit is örökölte, az épület második emeletén a jogi karnak négy terme, egy tanácsterme, illetve szakkönyvtára is volt. A földszinten a Leíró- és Tájbonctan Intézet hat helyisége kapott helyet, tehát holtesteket boncoltak ott. A két kar csak az 1890-es évek nagy fejlesztéseikor költözött ki végleg ezekből a termekből, amikor megépültek az új egyetemi klinikák, illetve az egyetem mai központi épülete.

Az Orvosi karnak emellett a Karolina tér sarkán álló egykori Karolina Kórházban voltak termei. „Borzalmas körülmények között létezett a kórház. Ebben a korszakban, az 1800-as évek közepén nem volt benne folyóvíz, sem csatornázás. Az orvosok inkább a betegek otthonában végezték el a műtéteket, mert ott kisebb volt a fertőzésveszély. Ezekbe a kórházakba csak a nagyon-nagyon szegény emberek kerültek – és itt tanultak az orvosi hallgatók” – írta le a viszonyokat Lukács.

Ezen kívül a mai Mikó-kertet, illetve a benne álló épületeket is az egyetem használta. A Mikó-villába költözött az Állattani Intézet, míg az egykori gazdatiszti lakásba a Növénytani Intézet. A kertből pedig az egyetem első botanikus kertjét alakították ki, amelynek nyomai azért még manapság is felelhetők.

Hogyan folyt az oktatás?

Teljesen más rendszerben, mint manapság, így a részletekbe nem is nagyon érdemes belemenni, mert nem bírná meg ez a cikk. A diploma megszerzésének feltételei karonként változtak, illetve időben is többször alakultak. A németes rendszert követve a mai értelemben vett vizsgaszessziók nem léteztek, hanem a diákoknak szigorlatot kellett tenniük. Adott számú szigorlat megszerzése után pedig államvizsgát, tudori vizsgát tehettek.

„Az egyetemi élettel összefüggő változás, hogy a rektort csak egy évre választották, és szigorú rendben követték egymást a karok, akik a rektort adták. Első évben a jogi kar adta a rektort, a másodikban az orvosi kar, a harmadikban a bölcsésztudományi kar, a negyedik évben a természettudományi kar, míg az ötödik évben ismét a jogi fakultás képviselője lett a rektor. Az a személy pedig, aki az egyik évben rektor volt, a következő évben automatikusan rektorhelyettes lett. Így tartották meg a kontinuitást a vezetőségben. A dékánok esetében ugyanez volt érvényben” – magyarázta Lukács.

Berde a már korábban idézett rektori beszámolójában azt írta az első szemeszter tanrendjéről:

• jog- és államtudományi karon: 22 tárgyból hetenként 89 óra
• orvosi karon: 28 tárgyból hetenként 133 óra
• bölcsésztudományi karon: 23 tárgyból hetenként 58 óra
• természettudományi karon: 18 tárgyból hetenként 45 óra

Összesen 91 tárgyból hetenként 325 óra volt. „És az egyetem négy karánál hirdetett és itt kimutatott órák valóban meg is tartattak” – írta. Nem sokkal később azt is megjegyzi, hogy a diákok könyvtárhasználatai aránya viszont nem felelt meg a várakozásnak. Ennek okát viszont nem az egyetemi polgárság részéről tapasztalt keresetlenségben látja, hanem abban, hogy az egyetemnek ekkor még nem volt alkalmas könyvtárhelyisége. „Vigasztalásul reméljük, hogy az erdélyi országos levéltár jelenleg folyamatban levő Pestre költöztetésével az alkalmas helyiség nemsokára megürül” – jegyezte meg.

Alátámasztja a rektor szavait a Magyar Polgárban december 8-án megjelent, a diákok által megfogalmazott levél is: „Bátor vagyunk fölkérni egyetemi rektor nagyságos Berde Áron urat arra: méltóztasson intézkedni aziránt, hogy az egyetemi könyvtár használata a tudományszomjas egyetemi ifjúság előtt ne legyen megnehezítve. És ez nem lesz megnehezítve akkor, ha legalább egy nap egy hétből mint olyan tűzetik ki, amely nap mindenki alkalmat vehessen magának a könyvtár használatát illetőleg”.

Az egyetem tanítási nyelve szigorúan a magyar volt. Lukács elmondása szerint az ország területén középiskoláig bármilyen nemzetiség nyelvén lehetett iskolát alapítani. Az egyetemi oktatás viszont csak magyar nyelven történhetett, annyira, hogy még a román nyelvet és irodalmat is magyarul tanulták. És külön jelezték az órarendben, hogy melyek azok az órák, amelyek látogatásához elengedhetetlen az adott nyelv ismerete, például azért, mert fordításokat vagy nyelvtörténeti gyakorlatokat végeztek.

„Grigore Silașit, az egyetem első romántanárát, többek között azzal is vádolták, hogy román nyelven tartja a kurzusait. Jelentet is rendeztek a diákok az óráján. Beültek ez előadásaira, mert azokat szabadon lehetett hallgatni, és megzavarták azt. Például bedobták a lábtörlőt a katedra elé azzal a címszóval, hogy ők nem értik, mit mond a tanár”

– magyarázta a történész. Elmondása szerint az egyetem másik romántanára, Grigore Moldovan például magyarul tartotta az előadásait.

A román lapok egyébként már az alapításkor nehezményezték, hogy csak magyar nyelven folyik az oktatás, a Polgári Élet már egy héttel a hivatalos megnyitó után idézi a nagyszebeni Telegraful Român lapot, amiben azt kifogásolják, hogy

„Kolozsvártt felállított egyetem nem az erdélyi nemzetiségek által óhajtott pariteticus (nagyjából egyenlő jogokat biztosító – szerk.) irányban alapíttatott, ami nagyon kívánatos lett volna”

Kik tanítottak az egyetemen?

Az első tanévben összesen 40 rendes és rendkívüli tanár oktatott az egyetemen, ezek a címek a mai egyetemi tanár, illetve egyetemi adjunktus titulusnak feleltethetők meg. Ezen kívül több tanársegéd, magántanár, könyvtáros és számos egyetemi alkalmazott egyengette a munkát. A jogi és orvosi fakultás tanárainak többségét az egykori Jogakadémia és az Orvossebészeti Intézet oktatói tették ki, de máshonnan is érkeztek tanárok. A bölcsésztudományi és természettudományi karokra teljesen új tanári kart kellett verbuválni.

Kolozsvárnak ugyanakkor meg kellett küzdenie a budapesti egyetem elszívó erejével. Sokan egyszerűen csak ugródeszkának használták az egyetemet. Érdemes megjegyezni, hogy az egyetem indulásakor egyébként egy ideig kísérleti jelleggel működött, mert a fővárosban sokan kételkedtek életképességében. Ferenc József csak egy évtized után, 1881-ben engedélyezte az alapítólevél kiállítását, valamit azt, hogy a nevét viselje az intézmény. Ennek megfelelően a kezdeti években az infrastruktúrája, főleg az orvosi karok esetében, korántsem volt megfelelő.

„Ez érthető is volt, ugyanis mind a társadalmi megítélés, mind a fizetés szempontjából a kolozsvári egyetemi tanárok alulmaradtak a budapesti egyetem tanáraival szemben. Egy tudósnak, egy kutatónak érdeke volt, hogy Budapestre távozzon”

– mondta el a bizonytalan kezdeti évekről a kutató. Megtörtént az is, hogy maga a rektor ment el Budapestre. Az 1873/1874-es második tanév almanachja megjegyzi, hogy Schulek Vilmos szemészt, aki egy évvel korábban még Bécsből pályázott a kolozsvári egyetemre, a rektori székből hívták el tanárnak a budapesti egyetemre.

A tanári kar leghíresebb tagja kezdetben egyértelműen Brassai Sámuel volt, akiről mindenki természetesnek vette, hogy az egyetem megalapításával katedrát fog kapni. A miniszteri döntés értelmében végül az elemi mennyiségtan, mai szóval matematika tanárának kapott kinevezést, ahol a mai vélemények szerint „nem tudott eléggé érvényesülni”.

„Brassai lehet, hogy értett az algebrához, de soha nem végzett kutatásokat a matematika terén. Tehát nem lehet azt mondani, hogy ő matematikus lett volna” – magyarázta a Lukács. Viszont 1877-ben Meltzl Hugóval, az egyetemre 26 évesen kinevezett német szakos professzorával közösen megalapította a világ első összehasonlító irodalomtörténeti folyóiratát (Acta Comparationis Litterarum Universarum). „Napjainkban ébredünk rá, hogy egy micsoda előfutára volt a filológia tudománynak” – mondta róla a történész.

Most nem részletezem tovább, az egyetem 150 éves évfordulója alkalmából megnyitott kiállításon (ami még december közepéig megtekinthető a BBTE főépületében) részletesen lehet kutatni utánuk, de akár az egyetem korabeli almanachját is fel lehet ütni, ahol nem csak a tanárok pályáját mutatják be, hanem minden évben röviden összefoglalják a kutatási eredményeiket is. Gaal György is részletesen bemutatta az egyetem tanári karát, például itt is.

Mennyibe került az egyetem?

Eddig nem sok szó esett a tandíjakról, illetve ösztöndíjakról, de megkerülhetetlen téma, hiszen alapvetően határozta meg egy-egy hallgató lehetőségeit. Az egyetem felállításáról szóló törvény 9. cikkelye szerint „a fennálló viszonyok figyelembe vételével (…) a tudománykarok meghallgatása után a közoktatásügyi miniszter állapítja meg”. A törvény rendelkezik arról is, hogy a karok a szegény hallgatóiknak elengedhetik a tan- és szigorlati díjakat.

Ezt kérvényezni kellett a hallgatónak, és az adott kar dönthetett úgy, hogy az illető diáknak megadja a tandíjmentességet. A rektori beszámolóból az derül ki, hogy az első félévre 38 joghallgatót, 5 orvostanhallgatót, 9 bölcsésztanhallgatót, illetve 12 természettudományi hallgatót mentettek fel egészen a tandíj fizetése alól, illetve 25 joghallgató, 1 orvostanhallgató és 5 természettan hallgató mentettek fel félig. A második félévben már valamivel csökkent a számuk. Sajnos azt nem jegyzik meg, hogy mekkorák voltak a karok tandíjai, de a rektori beszámoló alapján, illetve a tandíjakból befolyt összeg alapján úgy becsülném, hogy 15-20 forint körül alakulhattak. Csak összehasonlításként, a korábban már idézett Magyar Polgár éves előfizetése 16 forint volt, az újságban hirdetett varrógépet pedig 65-70 forintért lehetett megvásárolni.

Emellett az egyetem ösztöndíjakat is adományozott, illetve a diákoknak létezett egyfajta díjazása is. Már az első év almanachja négyféle ösztöndíjat említ. Például a korábban idézet Magyar Polgár szerkesztője, K. Papp Miklós 2000 forintos alapítványából évente két szegény sorsú, de szorgalmas diákot támogatott 50 forintos értékben. Az állam, a város és később a király is biztosított ösztöndíjat, illetve számos magánalapítvány is volt, amiről a rektor rendszeresen jelentést tett. Az első éven az állam 20 darab 300 forintos ösztöndíjat bocsátott az egyetem rendelkezésére, ahogyan az évkönyv fogalmaz „nem szegény tanulók gyámolitására, hanem kiváló tehetségek jutalmazására”. A rektori beszámoló szerint ebből végül 18 darabot osztottak ki, a fennmaradó 600 forintos összeget pedig jutalomtételként osztották szét a bölcsészeti, illetve természettudományi kar diákjai között.

„Az egyetemek tanszékei minden évben meghirdettek kutatásra váró témákat. Ezeket a témákat a diákok kidolgozták, majd benyújtották jeligével, névtelenül egy egyetemi tanárokból álló bíráló bizottságnak. Ez pedig eldöntötte, hogy azt a tanulmányt lehet publikálni, vagy sem, esetleg javítani kell rajta. A jó dolgozatokat pedig honorálták” – magyarázta a folyamatot a történész.

Milyen volt akkor a híres kolozsvári egyetemi élet?

Már eddig is látszik, hogy az egyetemi infrastruktúra eléggé szegényes volt, így szinte értelemszerű, hogy az egyetemi kollégiumok, bentlakások nem léteztek. Viszont Kolozsvár már ekkor is évszázadok óta iskolaváros volt, működött benne katolikus, református és unitárius kollégium, illetve az említett jogi és orvosi akadémiák is itt voltak. Lukács magyarázata szerint a diákság csak kisebb része volt bentlakó, a többség már akkor is kint lakott a városban, tehát már létezett a diákok elszállásolásának a hagyománya.

„Kolozsváron már régóta bevett gyakorlat volt az, hogy a kolozsvári iskolákban tanuló fiataloknak lakást, illetve ellátást adnak. A feltételek a diák származásának függvényében változtak, tehát aszerint, hogy milyen anyagi lehetősége volt a családjának. Egy úrfi megengedhette magának, hogy lakása legyen a városban, sőt akár szolgálót is tarthatott. Vagy a piaristáknál is lehetett bentlakó, és a szerzetesek asztalánál étkezhetett. Olyan is volt, aki csak lakni, tehát csak aludni ment szálláshelyre, mert az iskolában evett, de olyan is, aki teljes ellátást kapott a szálláshelyén” – magyarázta a kutató. Lukács szerint bár nem állnak rendelkezésre adatok a diákok anyagi hátteréről, de a többség valószínűleg a házinéninél ebédelt. A még szegényebbek pedig azt ették, amit otthonról hoztak.

A manapság legendás egyetemi életet is másképp kell elképzelni, bár azt is nyilván az anyagi lehetőségek határozták meg főként. A szabadidő eltöltésének fontos helyszínei voltak a korszakban a kávéházak, de ott minden pénzbe került. Persze voltak előkelőbbek, illetve egyszerűbbek is, olyanról is hallani történetet, ahol felszolgált sütemények annyira átvették a dohányfüstöt, hogy akár a függők szükségleteit is kielégítették. Tehát nem mindig voltak ideálisak a körülmények. Lukács szerint egy bizonyos gazdasági szint fölött akár meg is engedhették maguknak a diákok, hogy a kávéházban töltsék a délutánjaikat, de gyanítható, hogy csak a kisebbség tudta ezt megengedni magának. A szabadidő eltöltésére számításba jöhetnének még a korszakban a kaszinók is, de egy egyszerű vagyontalan diák azt nem engedhette meg magának. Egy bizonyos jövedelemszint alatt pedig nem is lehetett tagságot nyerni.

A történész szerint a szabadidő eltöltésének legvalószínűbb formája az egyetem szomszédságában működő színház lehetett.

„Ott nagyon olcsó jegyeket és bérleteket kínáltak. Fent a kakasülőn még a szegényebb diákok is megengedhettek maguknak egy jegyet. A színház szerintem nagyon fontos kulturális helyszín volt, ahová bizonnyal jártak” – mesélte a történész. A kolozsvári színházban zenés és prózai előadásokat akkor egyaránt játszottak. Láthatták például Jászai Marit a színpadon, aki 1869-1972 között volt a Farkas utcai színház művésze, majd a Pesti Nemzeti Színházhoz szerződött. Az ő ikonikus szerepe volt a Bánk bánban Gertrudisz, amelyet legelőször 1871 novemberében alakított Kolozsváron, majd később is gyakran játszotta ezt a szerepet kolozsvári vendégjátékai során.

Emellett a diákok különböző diákkörökbe jártak, főleg olvasni és vitázni. Ezekben a diákkörökben rendszerint újságot is szerkesztettek. Lukács érvelése szerint az újságot szerkesztő diákok tekintélyes része a következő évtizedekben a különböző erdélyi folyóiratok szerkesztőségeiben is megfordultak, tehát hasznosították az akkor megszerzett tudást.

A Magyar Polgár beszámolója szerint az egyetemi ifjúság november 17-én, vasárnap tartotta az alakuló közgyűlését. És szintén a Magyar Polgár emlékezik meg a diákok november 23-án, szombaton tartott ismerkedési estélyéről a Redut nagytermében, amit „bérlője, T. Himmelstein úr, a nemes czél érdekében, díjtalanul volt szíves átengedni. Az estély hangulata kitűnő, emelkedett volt. A jókedv azonban, daczára az ifjúi szenvedélyességnek, s Salamon gyújtó nótáinak, pereczre sem lépte túl azon korlátokat, melyeknek respectálását, az estély czélzata s egy egyetem polgárainak tekintélye követelte. Hallottunk nehány igaz csinos toasztot is a felállítandó egyetemi ifjúsági körért, az összetartásért, az önmívelődésért, a tanári karért stb.”