Egykor farkasok és szerzetesek jártak itt, ma a munkagépeké a terep. Kolozsvár ikonikus utcájában sétáltunk, ahol a tér fogva tartja az időt

A Kolozsvári Magyar Napoknak minden évben van néhány programpontja, amiben nem lehet csalódni. Rendre ilyenek a városnéző séták, amelyen a helyiek (főleg, de néha a turisták is) közelebb kerülhetnek a városhoz. Az idei magyar napoknak a felújítása miatt amúgy is az érdeklődés középpontjába került Farkas utcát jártuk be Lukács József történész vezetésével.

Ebből a túrából kiindulva rakjuk össze, hogy miként fejlődött a mai képére Kolozsvár talán leghíresebb utcája, illetve hogyan fonódott össze a története a város kulturális életével, illetve az erdélyi felsőoktatás történetével.

A Farkas utca tartotta meg legtovább az eredeti, középkori nevét

Gyakorlatilag még manapság is ezt használja a város magyar közössége. Míg például a Bel-Magyar utcát vagy a Belső-Széna utcát a 19. század végén átnevezték, előbbi a Kossuth, míg utóbbi a Jókai nevét vette fel, addig a Farkas utca egészen az 1920-as impériumváltásig megtartotta eredeti nevét.

Az utca első írásos említése 1453-ból származik, egy akkori lakosságösszeírás alkalmával említik, mint Platea Luporum. Igaz, akkor még sokkal hosszabb volt, mint manapság. A török fenyegetés 14-15. századi állandósulása hozza el egy városfal megépítésének szükségességét Kolozsváron, amit a szabad királyi városi rang 1405-ös megszerzése után kezdhetnek meg. Az 1453-as említése idején még nem volt megépítve az utcát kettévágó várfal, ahová a Magyar, illetve a Közép utcával ellentétben nem építettek kaput. A várfalon belüli, manapság ismert Farkas utcát ekkor még Belső-Farkas utcának nevezték, míg a várfalon kívüli folytatását, a mai Traian Moșoiu, korábban Zápolya utcát Külső-Farkas utcának.

Az elnevezésével kapcsolatban számos elmélet létezik, de a történészeknek még egyiket sem sikerült meggyőzően igazolniuk. A közkeletű és Lukács József szerint legvalószínűbb elmélet szerint arról kapta a nevét, hogy a várfal megépítése előtt a Házsongárdig lenyúló erdőségekből télvíz idején betévedtek ide a farkasok.

A mostani összeállításunk, ahogyan a sétánk is, kifejezetten az egykori Belső-Farkas utcára fog szorítkozni. Ahogyan térben keletről nyugat felé haladunk, úgy idődben is megérkezünk a középkorból a jelenbe. Három területről lesz szó, az első részben a református templomra és a környékére koncentrálunk, a második részben pedig az egykori főúri paloták, illetve középületek között haladunk át gyorsan. A harmadik részben az utca nyugati szakaszán nézünk körül, és a kolozsvári oktatás történetének a bemutatására törekszünk.

Az utca keleti részének látványát egyértelműen a Farkas utcai református templom uralja

A templom az utca legrégebben fennálló épülete. 1486-ban fordult a városhoz Mátyás király azzal a kéréssel, hogy biztosítsanak egy területet az általa igen nagyra becsült Szent Ferenc reguláit szigorúan megtartó obszerváns ferencesek számára, ahol kolostort és templomot tudnak építeni. Az építkezéshez az anyagiakat maga a király biztosította a környékbeli bányákból kiutalt kősó formájában. Érdekesség, hogy a szerzetesek kevésnek találták a várostól kapott területet, nagyjából a mai romkert területét, ezért az utca közepére építkeztek, ezért kanyarodik és szűkül el az utca a templom mellett.

A ferencesek viszont nem sokáig maradhattak a reformáció elterjedése után többségében protestánssá vált városban, 1556-ban minden szerzetesrendet elűznek onnan. Nem csak a ferenceseknek kell menniük, hanem az óvárban székelő domonkosok is erre a sorsra jutnak. Utóbbiak templomát a protestánsok kapják, míg a város szélén található a Farkas utcai templom néhány évtizedre gazda nélkül maradt, raktárnak használták. A katolikus Báthory István (1571-1586) fejedelemmé választásakor a plébániák nagy része már protestáns volt, a katolikusoknak még püspökük sem lehetett. Báthory azonban elhatározta, hogy megerősíti a katolikus egyházat, így olyan felkészült papok neveltetett, akik terjeszthetik az igét és képviselhetik az egyház érdekeit.

Ezért 1579-ben az Európában ezen a téren már jelentős tapasztalatot szerző jezsuita pátereket előbb Kolozsmostorra hívta, majd nekik adja az üresen álló kolozsvári ferences szerzetesek és apácák kolostorait is. 1581-ben itt alapították meg a jezsuita iskolát, amit az akkorra már lengyel királlyá is megválasztott Báthory akadémiai rangra emelt. A dátumot azért érdemes kiemelni, mert ekkor kezdődött el a kolozsvári felsőfokú oktatás története. A fejedelem ugyanakkor felhatalmazta az akadémiai rangra emelt intézményt, hogy magasabb szintű okleveleket (gradus et Baccalaureatus, et Magisterii, et Doctoratus) bocsásson ki.

A jezsuiták ezután jelentős vásárlásba kezdenek, és tulajdonképpen akkor alakult ki az a birtoktömb, amit később a reformátusok kaptak meg. Egyelőre azonban nem szaladjunk ennyire előre, mert még nem jött el az ő idejük.

Az újrakatolizálást hirdető jezsuiták ugyan nem maradhattak sokáig a jelentős protestáns fellegvárnak számító Kolozsváron, 1603-ban kiűzik a városból a szerzeteseket, akik csak Bethlen Gábor (1613-1629) közbenjárására térhetnek részben vissza a környékre, mint papok és tanárok. Kolozsmonostoron alapíthatnak középiskolát. A rendházuk a Monostori úton manapság is áll.

Az egykori Farkas utcai kolostorukat és iskolájukat a kiűzésük után a protestáns hívek le is bontották, sőt, a templom tetőszerkezetét is elkezdték bontani, amikor annak beomlott a gótikus boltozat, és többen is szörnyethaltak. A kolozsváriak intő jelnek vették ezt, így a templom megmenekült, de sokáig használaton kívül maradt. Bethlen Gábor 1622-ben adományozta a megtelepedő reformátusoknak a jezsuiták egykori birtokait, a „pápisták puszta klastromhelyét”. Ekkor kezdődik a reformátusok Farkas utcai története.

Az akkor még szerény református közösség az I. Rákóczi György fejedelemtől kapott segítséggel az 1640-es években újította fel a templomát, amit azóta is használ, és ami az utca keleti felében kialakult református tömb központi elemévé vált. A klarisszák egykori zárdájának a helyén 1656-ban lelkészi lakást építenek. Az épület manapság is áll, épp felújíttatja az egyház. A központ része volt egy ispotály, illetve az 1770-es évek táján épített református nyomda is.

Az utcában jelenleg zajló felújítások egyik fontos lelete a templom előtt elhelyezkedő alap, amelyre a reformátusok egy tornyot építettek volna, de végül statikai problémák miatt meghiúsult az elképzelés.

1651-ben a templom szomszédságában épült fel a kollégium első épülete Augustino Serano olasz mester tervei szerint. Ebben mondta el Apáczai Csere János 1656-ban a híres köszöntő beszédét „az iskolák fölöttébb szükséges voltáról”, és ennek az iskolának a nyomai láthatók manapság romkertben. Ebből az iskolából a kollégium mai épülete és a templom közötti fal maradt csak meg, amit a köznyelvben Apáczai-falként is ismert.

Az utca történetében meghatározó időpont az 1798-as tűzvész, ami jelentősen átrajzolja annak képét. Többek között a templom is használhatatlanná vált néhány évre, de befolyásolta a református kollégium manapság is látható épületének a felhúzását is. 1801-re készül el a későbbiekben csak ókollégiumnak nevezett épület Josef Leder építész irányításával, amelynek késő barokk jellegzetessége a tető ferde síkjából kiemelkedő óratorony. Azért ókollégium, mert a 19-20. század fordulóján újabb épületekkel bővítik az intézményt, az 1900-as évek elején épült fel a görög tornatermek hangulatát idéző tornaterme, majd a Petőfi utcai új iskolaépülete. Ez utóbbi ingatlanokat manapság a George Șincai Főgimnázium használja.

A Farkas utca középső szakasza a legfiatalabb

Ez a szakasz tulajdonképpen a már említett 1798-as tűzvész után épült meg, sőt, sok esetben az akkor használhatatlanná vált szerényebb lakóépületek helyén építenek főúri lakokat.

A tűzvész után nyerte el mai formáját a Bánffy-palota ihlette Teleki-palota, amiben a felirat szerint a Kolozs megyei könyvtár kirendeltsége működik, de az épület egy restitúciós per tárgyát képezi: a katolikus egyház szeretné visszakapni. Utána épül a Nemes–Bethlen-ház, illetve a mai Emil Racoviță Főgimnázium épülete, ami előbb református, majd állami leányiskolaként, és egy időben egyetemi gyakorló gimnáziumként is működött.

A tűzvész után épül meg későbarokk és klasszicista stílusban az egykori vármegyeháza is, ami manapság már magántulajdonban van, családok osztozkodnak rajta. Érdekesség, hogy mind a Teleki-palota, mind a Nemes–Bethlen-ház, mind az egykori vármegyeháza tervezésében részt vett a korábban már emlegetett Josef Leder.

Bár nem kötődik szorosan a tűzvészhez, de 1803-ban vásárolták meg a református kollégiumtól az egykori Farkas utcai kőszínház épületének helyt adó területet, amit végül 1821-ben adtak át. Annak történetéről most nem írok többet, mert a 200. éves évforduló alkalmából egy egész részletes összeállítást írtam a Transindexre. Egyébként ennek az alapjaira épült fel 1935-ben a Bauhaus stílusú Egyetemiek háza.

Az utolsó épületet, ami még megmaradt a tűzvész után, és a történet szerint Apáczai is lakott rövid kolozsvári élete során, 1974-ben bonttatta le az akkori hatalom. Annak helyére épült az Akadémiai Könyvtár, amelynek állománya például a különböző, egykor kolozsvári iskolák gyűjteményéből, illetve például a balázsfalvi görögkatolikus főgimnázium és a zilahi református kollégium gyűjteményéből állt össze.

Az utcaszakasz látványát jelentősen befolyásoló másik modernista épület az 1968-ban elkészült, háromszintes Állami Levéltár székháza, aminek meghatározó dísze a bejárat fölött látható Mihály vajda-címer. Mihály vajda Havasalföld és Moldva címerét egyesítő pecsétjének márványba faragott másolatát Ion Mitrea és Aurel Terec szobrászok készítették. Az épület mögött, a fák között épp csak feltűnik az egykori várfal börtönnek épített U-alakú épülete, amit egy időben szintén a levéltár használt.

Az utolsó megállónk a jezsuiták egykori iskolavárosa

Ez pedig nem más, mint a mai Babeș–Bolyai Tudományegyetem előtti tér. A történet tulajdonképpen ott folytatható, ahol a református oldal történetét befejeztük. Miután 1660-ban Nagyváradot elfoglalták a törökök, lényegében egyetlen olyan település sem maradt Kolozsvárig, amely megállíthatta volna az esetleges portyázásukat, a jezsuiták kolozsmonostori iskolája ezzel lényegében védtelen maradt. Ugyan nem hivatalosan, de ezzel az érvvel már visszatérhettek a kolozsmonostori klastromjukból a városba tanítani. Az egykori birtokaik ekkor már a reformátusok tulajdonában voltak, így azokat nem kaphatták vissza, de vásárolhattak maguknak új ingatlanokat. Végül a Farkas utca nyugati felében alapították meg az iskolájukat. Az 1600-as évek végének körülményeit nagyon jól leírja Apor Péter a Metamorphosis Transylvaniae című kötetében. Ekkor már az Erdélyi Fejedelemség utolsó éveiben járunk, nem sokkal ezután Habsburg fennhatóság alá került a város.

A katolikus Habsburgok hatalomra kerülésével felerősödnek az ellenreformációs folyamatok, és a jezsuiták ismét kedvezményezett helyzetbe kerülnek. 1698-ban újra megalapították az akadémiájukat, ahol újból elkezdhették a világ megértéséhez szükséges tudományok (egységes nevén filozófia) oktatását.

1712-től már a teológia oktatását is megkezdték, amihez új épületekre is szükségük volt. Ezért a teológia oktatásának elindításával egyidejűleg hatalmas építkezésbe kezdtek, gyakorlatilag akkor alapozták meg a manapság is látható épületek egy jelentős részét, és építették ki az úgynevezett iskolavárosukat. Először templomot építettek, az első barokk stílusút Erdélyben, majd mellé emelték az úgynevezett ókollégium épületét. Később, az 1750-es évek környékén ezt egészítették ki az újkollégium épületével. Ezek helyére épült a 19-20. század fordulóján a BBTE manapság is látható főépülete. A T-alakban felépült újkollégium alapozása került felszínre az utca mostani felújítása során a főbejárat előtti téren.

Ennek az építkezésnek a része volt a nemes ifjúk konviktusának felépítése (manapság piarista rendházként vagy Echinoxként szokták emlegetik), illetve a Báthory-Apor Szeminárium felhúzása is (manapság a Báthory Líceum kisépületeként szerepel a köztudatban). A mostani Báthory Líceum helyén egy elemi oktatást biztosító egyszintes iskolát emeltek, amelynek épülete az 1798-as tűvészben annyira súlyosan károsodott, hogy le kellett bontani. A líceum mai épülete 1817-1821 között épült.

A jezsuiták kolozsvári története viszont nem folytatódhatott sokáig, már nem a kolozsváriak üldözték el őket, hanem 1773-ban a pápa szüntette meg a rendet. A pápai rendelkezést Mária Terézia végrehajtotta, és államosította a jezsuita rend teljes vagyonát birtokokkal, épületekkel együtt. Lukács József szerint innentől állami fenntartású iskolákról, illetve egyetemről kell beszélni. „Az 1770-es évektől az oktatási alapot, amely fenntartotta ezt az iskolát, már nem a katolikus egyház, hanem a gubernium kezelte” – hangsúlyozta. Mária Terézia döntött az oktatás további bővítéséről is, 1774-ben indítják el a jogi oktatás, 1775-ben pedig az orvosi oktatást. Lukács szerint azóta létezik Kolozsváron jogi, illetve orvosi oktatás. A katolikus középiskolát a piaristákra bízták.

Mária Terézia fia, II. József már túl költségesnek találta a kolozsvári egyetem fenntartását, 1783-ban az intézmény elvesztette királyi egyetemi rangját, és mint akadémiai rangú királyi líceum működött tovább. Jogi és orvosi fakultása továbbra is főiskolai rangúnak számított, de doktori diplomát már nem kaphattak az ott végzők. Aki diplomát szeretett volna, Bécsben vagy más külföldi egyetemen kellett továbbtanulnia.

Az utca és az oktatás összefonódó történetében az 1872-es időpont jelent újabb jelentős mérföldkövet, amikor az 1848-49-es forradalom után megszüntetett felsőoktatást újjászervezik, és megalakul a Kolozsvári Magyar Királyi Ferencz József Tudományegyetem négy fakultással, jogi, orvosi, filozófia és filológia, illetve matematika és természettudomány karokkal. Az egyetem ugyan megkapta a jezsuiták egykori épületeit, de a kor igényeinek azok már nem feleltek meg, ezért a magyar állam már az 1890-es években elrendelte a bővítést. Így épült meg 1902-re az egyetem főépülete, s gyakorlatilag ezzel alakult ki az a tér, amit manapság is ismerünk.

Mielőtt a Farkas utca történetének a végére jutnánk, mindenképpen ki kell emelni egy mozzanatot, amelynek tulajdonképpen a jövőbe vezető vetületei is vannak. Az 1700-as évek derekán, a jezsuiták iskolavárosának épületei által határolt téren Kornis Antal, az erdélyi katolikus arisztokrata elit jeles képviselője egy Mária-oszlopot állíttat hálából az 1738-1744 között Kolozsváron pusztító pestisjárvány elmúltával. A szobrot a kor legjelentősebb erdélyi szobrászától, az ekkoriban Kolozsváron lakó Schuchbauer Antaltól rendeli meg. Az 1744-ben kötött szerződés egy grandiózus szoborcsoport képét vetíti elénk, a máig fennmaradt központi eleme mellett többek között 15 szentnek az oszlop körül elhelyezett szobrával, és a megrendelő szerepének a hangsúlyozásaként, a családja címerállatát megjelenítő 3 unikornis fekvő alakjával. Azt nem tudni, hogy ez valaha elkészült-e teljes pompájában, de a szoborcsoport máig fennmaradó központi eleme sokkal szerényebb. A mostani felújítással ezt fogják több, mint hat évtized után visszaállítani az eredeti helyére.