Párbeszédben Hervay Gizellával: egy kötet azoknak, akik olvasáskor nem félnek kockára tenni önmagukat

Hogyan alakult az utóbbi évtizedekben Hervay Gizella költészetének ismertsége és megítélése Romániában és Magyarországon, és milyen irodalmi igény hozta létre ezt a kötetet?

Balázs Imre József: Lassan huszonöt éve, hogy megjelent Hervay Gizella verseinek első összkiadása Az idő körei címmel, 2010-ben egy második, bővített-javított kiadás is, ezek ráadásul már korán elérhetővé váltak online formában is. Azt gondolom, ez a szövegkiadás megteremtette a feltételét annak, hogy Hervay ismertebbé váljon, de ez nem lett volna önmagában elég. Amikor 2010-ben Kiss Noémi és Menyhért Anna budapesti beszélgetést kezdeményeztek a nőírókkal foglalkozó, Rózsaszín szemüveg című sorozatukban Hervayról, akkor nagyjából az derült ki, hogy a magyarországi közegben az ismertsége inkább az informális hálózatokban, a magánszférában alapozódott meg, a szakmai visszhang viszont ritka és periférikus volt a rendszerváltás után.

Erdélyben talán valamivel jobb volt a helyzet. Aztán épp a 2010-es években sokat erősödött a női írásról való beszéd igénye és színvonala, és ezzel párhuzamosan a kortárs irodalomban is megjelent az az új autenticizmus, új komolyság, amelyiknek Hervay fontos előzménye lehet. Azt hiszem, erre, a kortárs irodalomban körvonalazódó Hervay-kapcsolódásra érzett rá Korpa Tamás, amikor javasolta, hogy szerkesszünk együtt egy ilyen kötetet.

Korpa Tamás: Imre szemérmesen hallgat arról, hogy a Hervay Gizella költészete körül a 2000-es évek elejétől intenzívebbé váló irodalom- és költészettörténeti érdeklődés egyik alapító eseménye az ő 2003-ban a Kriterion Kiadónál publikált kismonográfiája volt, amelynek mára a hivatkozottsága, idézettsége kiemelkedő. Enélkül az életművön panoramikusan is széttekintő, értelmező, ugyanakkor verselemzésekben, mikroközelítésekben is bővelkedő munka nélkül feltételezhetően sokkal kevesebb irodalmár figyelt volna fel Hervay Gizella munkásságára. Én magam a kötetet 2007 tavaszán vásároltam meg a debreceni Aranybika Szálló földszintjén működött néhai könyvesboltban, elsőéves egyetemi hallgatóként, azon a nyáron olvastam el és jegyzeteltem ki; a könyvben talált vasúti menetjegy dátuma szerint szeptember 5-én is útitársam volt.

Nagyon sok múlik egy-egy lezárt életmű újrafelfedezésekor a személyes kapcsolódásokon, elhatározásokon, a jó értelemben vett aktivizmuson, és hát a szerencsén. A szerencsén, amiben Hervaynak életében kevés része volt, utóéletében talán több része lesz.

A láthatóbbá tételben fontos volt a nézőpontváltás: immáron ne férje, Szilágyi Domokos költészetén keresztül, annak mintegy érdekes „kiterjedéseként” olvassuk Hervay műveit, hanem ismerjük fel benne önértékén a költői nagyságot, innovációt, aktualitást.

Az biztos, hogy a felismerés nem egyik pillanatról a másikra történik. Viszont Hervay költészete és gyerekirodalmi munkássága egyre több konferencia, szimpózium, kerekasztal-beszélgetés, folyóirat különszám tárgya lett. A magyarországi Fiatal Írók Szövetsége és az Erdélyi Magyar Írók Ligája például 2019-ben meghívásos szépirodalmi pályázatot hirdetett Hervay életművével a főszerepben. És mindehhez jönnek azok a fiatal költők, akik előképként, sőt anyafiguraként is tekintve Hervayra „használni kezdik” bizonyos nyelvi megoldásait, tematikus javaslatait; hivatkoznak rá, citálják, szakdolgozati témává választják (például Sárkány Tímea, Kali Ágnes, André Ferenc és még sorolhatnánk).

A kötetben 40 erdélyi és magyarországi szerző szövege szerepel, versek és esszék formájában. A szerkesztés első fázisában felmerült-e annak az ötlete, hogy román pályatársakat, fordítókat is megszólaltassatok? Gondolok például Ana Blandianára, akinek verseit Hervay magyarra ültette, vagy Ana Scarlatra, aki a Kobak könyvét fordította románra.

BIJ: Tamás ötlete volt, és ez rögtön szimpatikussá vált számomra, hogy negyven szerző szerepeljen a könyvben. Így kicsit megfoghatóbb, materiálisabb az, hogy mit jelent az a negyven év, amelyik Hervay halála óta eltelt. A negyven viszont rendkívül önkorlátozó, hiszen kapásból tudnék mondani további tizenöt-húsz embert, aki személyesen ismerte Hervayt, és emlékei lehetnek róla. Egy másik, irodalomtörténetibb fókuszú kötetben ennek is eljöhet az ideje.

A Hervay-visszhangok a román kultúrában izgalmas terep; talán kevesen tudják, hogy még 1988-ban megjelent egy posztumusz román versválogatás tőle Anamaria Pop fordításában, Amprente címmel. Blandianával pedig közös tévéinterjújuk is készült annak idején, talán ez a leghitelesebb, korabeli dokumentum erről a lehetséges kapcsolódásról.

KT: A szerkesztés első fázisában a kulcsszempont az volt, hogy minél több fiatal figyelmébe ajánljuk a kezdeményezést, határon innen és túl. A Lector Kiadó teljes mellszélességgel az ügy mellé állt, így nyugodtan dolgozhattunk, a projekt pedig egyre inkább kinyílt; ahogyan Imre is mondja, a végén nagyon kellett izgulnunk, hogy a mágikus 40-es számot ne lépjük túl. A kérdésed lényegbevágó, igen, termékeny lehetett volna például Ana Blandiana megszólaltatása. Sőt, össze kellene gyűjteni, rendszerezni, lefordítani és publikálni Hervay román nyelvű recepcióját; és egy új román nyelvű válogatott kötet is gyümölcsöző lehetne. Mindezeket talán előmozdíthatja, ha a Többes számbanra felfigyel a szakma és érdemi kritikákat kap a kötet.

Hervay talán legfájdalmasabb kötetében, a közvetlenül Szilágyi Domokos és fiuk, Szilágyi Attila (Kobak) halála után írt Kettészelt madárban állnak ezek a sorok: „Szálegyedül / a kivágott erdő közepén / (...) / betiltották a többesszámot”, és ugyanitt később a halál is „társtalan” és „többesszámú” lesz. Posztumusz kötete utolsó versében végül ezt írja: „Többesszámban pusztulok el.” Az új kötet, úgy gondolom, a párbeszéden túl egyfajta mellészegődésként, együttállásként, bajtársiasságként is értelmezhető. Hogy látjátok, a kötet szerzői milyen kapcsolatban állnak Hervay Gizellával, az emberrel, a nővel? Az irodalmi gesztuson túl milyen emberi viszonyok rajzolódnak ki a kötetből?

BIJ: A kötetcím az 1968-as Tőmondatok egyik versére utal: „Többes számban beszélek magamról, / csak többes számban tudok már beszélni magamról, / csak így igaz az életem. / Csak ez igaz, ami a mások életével egybeesik. // (...) aki él, mint a fény, mások életébe árad.” Bizonyára ezeket a sorait szőtte, gondolta tovább azokban a későbbi versekben, amelyekre utalsz.

A mellészegődés, bajtársiasság, azt hiszem, jó szavak arra is, amit az 1968-as vers mond, és arra is, ami a mostani kötetben történik. Ebben nem Hervay egyedül mond valamit, hanem többen, valami közöset.

A kapcsolódások viszont mégiscsak individuálisak, hiszen vannak, akik személyesen ismerték Hervayt, vannak, akik évekig foglalkoztak a munkáival, vannak, akik éppen most, spontán felfedezések nyomán ismerkednek vele. A kötetcím pluralitásra utalása persze eligazító lehet ebben is: végső soron bármely szerző utóéletének vannak olyan fázisai, amikor még köztünk vannak, akik személyesen ismerték őt, és elérkezik egy olyan pillanat is, amikor már nem lesznek. Ebben a kötet valamelyes egyensúlyra törekszik; ha jól sejtem, a szerzők közel fele már Hervay halála után született.

KT: Talán nem érdektelen a kérdés szempontjából, hogy a kötet két nagy textuális egységre osztható: az elsőben szerepel 33 szépirodalmi párbeszédkísérlet, a másodikban 7, meglehetősen különböző habitusú értekezés (esszé, tanulmány, gondolatkísérlet, memoártöredék). A szépirodalmi szövegek egy részénél is érezhető természetesen a Hervayval kapcsolatos privát, személyes, emberi viszony kérdése – akár egy közös emlék, találkozás feldolgozásaként, de jóval nagyobb számban fordulnak elő olyan opusok, amelyek egy konkrét Hervay-vers (az Előszó című) újraírására vállalkoznak, vagy például a Szilágyi Domokos- és Hervay-líra közötti poétikai interferenciákra építenek.

A második blokk szövegei viszont – talán természetükből is adódik mindez – jóval közvetlenebbül kapcsolódnak a Hervayhoz kötődő személyes találkozásokhoz. Említhetném Király László és Szilágyi Júlia szövegét, vagy éppen Gálfalvi Györgyét, akinek a helyzete meglehetősen speciális: a szövegből kiderül, hogy az 1960-as évek második felében – rövid ideig – Hervay Gizella élettársa volt Bukarestben. Gálfalvi szövege a Minden elmondhatatlan című, neki dedikált Hervay-vers biográfiai háttértörténetének közlése mellett megejtő portrét fest e kapcsolatról, s mintegy járulékos nyereségként a korabeli bukaresti magyar életről is megtudhatunk néhány kulisszatitkot.

De nagyon revelatív György Péter esszéje a Magyarországra való áttelepülés utáni időszakról, illetőleg Láng Zsolt „krimije” a házsongárdi sírig vezető hazaútról. Igaz a közhely: ahány írás, annyi közelítés. És nem csak írás… Hiszen a könyv közread a bűvös 40-es szám jegyében 40 grafikát, 40 minimalista ceruzagesztust (van amikor egy pont, egy vessző, egy satírozott vonal a kép) Kusztos Júliától, amik egyrészt külön-külön is reflektálnak a szövegekre, másrészt az egymásra vetített rajzokból létrejön két nagyon intenzív, bonyolult „tabló” a könyv belső borítóin. A többes számok ilyen módon is kirajzolódnak, kirajzanak a kötetből.

Beszélhetünk-e Hervay kultuszról, és ha igen, hogyan nyilvánul meg? Egy-két versben enyhén kultuszépítő, rajongói hozzáállást érzékeltem. Lehet nem leszek túl népszerű a következő kijelentésemmel, de általában nem jókedvében olvas Hervay-verseket az ember.

BIJ: Hervay-szavalóversenyről és Hervay-pólóról egyelőre nem tudok, de ha például egy könyvsorozat elnevezése, a Hervay Könyveké egy kultusz minimuma, akkor igen, persze. A kilencvenes években születettek körében épp egy olyan viszonyulásmódot tapasztaltam Hervay kapcsán, hogy nagyon is a magánszférában terjedt, működött, olvasódott. Volt, akinek egy Evanescence-dal segített átjutni egy megélt helyzeten, volt, akinek egy Hervay-vers. És volt, akinél mindkettő, együtt.

KT: Sánta Miriám fogalmazott valahogy úgy a kötet első kolozsvári bemutatóján, hogy a saját és a tőle fiatalabb generációk esetében a szorongás-poétika egy fontos közös nevező lehet Hervayval; akinek a versvilága persze nagyon más, mint a most érvényesülő poétikai tendenciák, ám mégis a zaklatottságával, a határsértő karcosságával, nagy fekete érzelmeivel vonzó és felszabadító lehet. A Hervayval való párbeszédbe lépésnek az igenlése és delejező volta a mostani 2-3 köteteseknél és a pályakezdőknél is nagyon erős. És ők azok, akik Hervayra „névadóként” is tekintenek, vagyis fontosnak tartják, hogy könyvsorozatukat Hervay neve és poétikája „ellenjegyezze”, vagy például a Hervay Klub nevű kolozsvári felolvasóesteken lépjenek a nagyérdemű elé.

A kultusznak ez az ön- és magapróbáló, reflexív megnyilvánulása szerintem vonzó. Úgy érzem, ez nem csak erdélyi jelenség. Váratlan helyekről és személyektől hallottam, hogy ismerik, olvassák, szeretik Hervay műveit. Érdekes volt azt is megtapasztalni, hogy miután Imrével kiküldtük a felkérő leveleket, két héten belül majdnem az összes fellelhető antikvár vagy új Hervay-kötet elfogyott – csak csillagászati összegekért lehetett megvásárolni egy-egy példányt.

Poétikai szempontból mitől mondható mainak Hervay költészete, verseinek milyen vetületei újszerűek, akár iskolateremtők? Beszélhetünk-e közvetlen Hervay-hatásról?

BIJ: Ha visszamegyek egy-két évtizednyire, akkor valami olyasmi látszott, hogy a magyar költészetben van egy játékos-intertextuális-ironikus vonulat, egy tárgyias-későújholdas-szikár vonulat, illetve a vallomásos+közéleti változatok, amelyek néha egyben, néha külön-külön futnak. Azóta persze történt egy-két dolog még a magyar költészetben, de ezekről még nem alakult ki konszenzus, illetve úgy tűnik, az említett négynél lényegesen több poétika fut párhuzamosan.

Hervayt 2000 körül én elég egyértelműen a tárgyias-későújholdas vonulatban láttam, de azóta a vallomásos-tanúságtevő irányban is voltak izgalmas új fejlemények, amelyek számára a Hervay-líra egy másik verscsoportja választott előzmény lehet.

KT: Nagyon erős a kompozíciós érzéke, gondoljunk csak a Zuhanások. Oratórium három hangra című 1978-as, egyetlen szövegnyi kötetére; vagy képalkotási és témaválasztási merészségére, „választékos váratlanságaira”. Izgalmas interpretálni a traumairodalom kontextusában, esetleg a gyász és halál retorikáinak vizsgálata felől. Új fénytörésbe helyezheti a róla való beszédet, ha kiemeljük a hagyományos irodalomtörténeti keretezésből és egy konkrét összefüggés vagy jelenség részeként komparatív távlatban beszélünk róla és kortársairól (Nemes Nagy Ágnesről, Székely Magdáról, Gergely Ágnesről, Kiss Annáról, hogy csak néhány lehetséges távoli vagy közeli rokont említsek).

A Többes számban megmutatkozó Hervay-hatás egyik bonyolult, több szinten is üdvös példája Sárkány Tímea ötödik nő című verse. Sárkány Tímea ugyanis magyarországi pályatársa, Seres Lili Hanna Négy nő című poémájának vershelyzetét és „szereplőit” (Audrey Hepburn, Frida Kahlo, Sylvia Plath, Virginia Woolf) adaptálva lépteti be a Hervayként igaz meg nem nevezett, de Hervay szöveghelyekből detektálható közép-európai, állandó késésben (elkésettségben) lévő ötödik nő alakját. Vagyis a Hervay-életmű nagy témáit, sorseseményeit, a női művész dilemmáit a 20. századi „nyugati művészrokonokhoz” köti és ebben a kontextusban vizsgálja őket, ráadásul egy másik, az antológiánkban szintén szereplő fiatal költőtárs (Seres Lili Hanna) verséből kiindulva teszi mindezt.

2022-ben az iskolai és egyetemi tanterv része-e Hervay Gizella költészete, esetleg a Kobak könyve, Erdélyben és Magyarországon?

BIJ: Azt érzékelem, hogy az oktatási rendszer az utóbbi két évtizedben, Erdélyben legalábbis, elmozdulni látszik a kánoncentrikus, nevekre összpontosító megközelítésektől, és inkább jelenségekben gondolkodik. Ez akár baj, akár nem, kétségtelen, hogy illúzió azt hinni, minden jelentős szerző bele fog férni a tananyagba. A magam részéről mindenesetre tanítom Hervay műveit a kolozsvári bölcsészkaron, és több szakdolgozat is született róla az elmúlt egy-két évtizedben. A mesteris diákjaim pedig kifejezetten lelkesen fogadták két éve, amikor az erdélyi magyar irodalom-tantárgy szemináriumain csupa nőírók által írt szövegeket olvastunk, köztük Hervay-verseket és a Kobak könyvét is. Ebből a projektből született meg nemrég az Erdélyi magyar nőírók című tanulmánykötet.

KT: Ha abból indulok ki, hogy én például a Debreceni Egyetemen Márkus Bélától, Szirák Pétertől és Oláh Szabolcstól is hallottam Hervay Gizella költészetéről a 2000-es évek végén, vagyis az elmúlt években nagyon is tetten érhető Hervay-reneszánszt megelőzően jóval, bizakodhatunk. Egyre több magyarországi kutató fedezi fel magának (Kolozsi Blankától Lapis Józsefig), Sárkány Tímea lassan egy évtizede foglalkozik Hervay verseinek újraolvasásával. A Kobak könyve rendszeres témája a gyermekirodalmi konferenciáknak, és ha jól tudom, az egyik marosvásárhelyi könyvesbolt is a címszereplőről kapta a nevét.

Hervay versei gyakran énekszerűek, és kedveli a komolyabb zeneművek formáit is. Mit gondoltok, milyen zenészeket, előadókat hallgatna ma szívesen, illetve milyen zenei aláfestése lehet a Többes számbannak?

KT: Hűha, elképzelhető, hogy például a Magashegyi Undergroundot szeretné, még azt sem zárnám ki, hogy pár szöveget írna nekik. Na meg a Bălănescu Quartettet. Az életmű zenei struktúrákra való (át)fordíthatóságába sok minden beleférne a népdaloktól, protestáns songoktól a jazz improvizációkon át a zajzenéig, oratóriumtól a tányértörésig. A Többes számban zenei aláfestéséhez a Többes számbanhoz fordulok: Imre kiváló felvetése volt Beck Zoltánnak, a 30Y frontemberének, a felkérése. Ha jól tudom, tanítónő című kötetbeli verséhez zenét is ír. 30Y és Hervay? Elég vagány. Gálfalvi György arról is beszámol, hogy két népdalt tanult Hervaytól: az Édesanyám rózsafáját és a Jó estét, jó estét kezdetűt – ezeket is ajánlanám.

Beszélhetünk-e a kötet irodalomterápiás voltáról? Nemcsak az egyes szövegek gyógyító jellegére gondolok, ami szerintem létezik, hanem egy kollektív, a magyar irodalmi életre ható terápiás gesztusra is.

BIJ: Tetszik ez a megközelítés, örülnék, ha Hervay személyén és művein keresztül találkozni tudnának olyanok is, akik egyébként nem beszélgetnek egymással. Ez lehetne az irodalmi élet-terápia, nem? A Hervay-szövegek tanúságtevő jellege pedig olyan szerzők közelébe viszi őt, amennyire meg tudom ítélni, mint Herta Müller, Szvetlana Alekszijevics, Ljudmila Ulickaja, Polcz Alaine. A huszadik század tele van olyan történetekkel, amelyeket elhallgatás övez, vagy nehéz hiteles nyelvet találni az elmesélésükhöz. Hervay felől ilyen utak is nyílnak: nemcsak tabusított témák, hanem lehetséges nyelvek felé is. Ugyanezt a hozzá kapcsolódó, őt továbbíró szövegekben is érzem.

KT: Az irodalomterápiás aspektusnak lehetséges egy olyan szerzőcentrikus vonása is, hogy az alkotók egyszerűen találkozhatnak egymással és felolvashatnak együtt Hervay okán és ürügyén a kötetbemutatókon, új, nemzedékközi beszélgetések bontakozhatnak ki. Tehát Hervay kötetbeli „kapcsolati hálója” ilyen módon is aktivizálódhat, és ennek jelentőségét, akár önterápiás, akár műhely voltát sokirányú krízisektől szorongatott világunkban nem elég fontos hangsúlyozni. A bemutatóknak nagy figyelmet szeretnénk szentelni: október 25-én – stílszerűen – a kolozsvári Hervay Klubban várjuk az érdeklődőket, novemberben pedig a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron.

Kinek ajánlanátok a könyvet? És vajon milyen beavatás lehet a kötet egy olyan olvasónak, aki általa találkozik először Hervay Gizella személyével és költészetével?

BIJ: El tudom képzelni, hogy lesznek a könyvnek olyan olvasói, akik korábban még nem találkoztak Hervay szövegeivel, de fontos számukra mondjuk Kiss Noémi, Beck Zoli, André Feri vagy Kali Ágnes. Ilyen szempontból a könyv bármelyik szövege működhet Hervay-ajánlásként. Elég sok dolog kiderül a könyvből Hervay személyéről, ez is közel hozhatja őt. Az igazi reményem persze az, hogy mindezek következtében az emberek újra Hervay nevét kezdik beütni az online antikváriumok keresőibe, vagy rákeresnek az Adatbank.ro vagy a Digitális Irodalmi Akadémia anyagában.

KT: Mindenkinek ajánljuk a Többes számbant, aki a jó irodalmat szereti, és nem fél az olvasás során kockára tenni önmagát.