Kapcsolt áruk: a magyar popzene egy részével együtt a populista üzeneteket is megkapjuk

2022. augusztus 17. – 17:31

Kapcsolt áruk: a magyar popzene egy részével együtt a populista üzeneteket is megkapjuk
Ákos koncert a nagyváradi Szent László Napokon, 2022-ben – Fotó: Szent László Napok Facebook-oldala

Másolás

Vágólapra másolva

Hogyan lett a popzenének is komoly nemzeti vonulata, és mi a magyarázat arra, hogy a városnapokon, fesztiválokon, közpénzből finanszírozott eseményeken mindig ugyanazok a zenészek lépnek fel? Miért lett fontos a politika számára, hogy kinek a slágereit játsszák a rádiók? Társadalomkutatók vizsgálták meg, hogy a mai magyar mainstream zene milyen kapcsolatban áll a regnáló hatalommal.

Nem kell vájtfülű zenei elemzőnek lenni, hisz szabad szemmel is látható, hogy a magyar kormány által támogatott rendezvényeken, történjenek azok bárhol a Kárpát-medencében, a fellépő sztárok ugyanazok: Ákostól Tóth Gabiig terjed a sor. A korábban alternatív rockzenét játszó együtteseket és zenészeket is beemelték a mainstreambe, így Nagy Feró és Pataky Attila is jelen vannak a falu-, város- vagy bármilyen ünnepnapokon. Az Ismerős Arcok Nélküled című dalát már meg sem kell említeni: valóságos himnusszá vált, nincs olyan focimeccs, ahol ne énekelnék állva a szurkolók.

Nemcsak azt látjuk, hogy bizonyos zenészek, legyen az Ákos vagy Tóth Gabi, esetleg az erdélyi származású Bagossy Brothers, élnek az állam által felkínált lehetőségekkel. A történetnek az is része, hogy a popszakmában is megkerülhetetlenné vált a magyar kormány a támogatási rendszeren keresztül, amely egyik kezével ad, a másikkal pedig erősen ellenőriz: az 5,3 milliárd forinttal finanszírozott Raktárkoncerteken történt meg a pécsi HétköznaPI CSAlódások punkzenekarral, hogy az énekessel le akarták vetetni a „Soros” feliratú pólóját, illetve a végleges adásból kivágták a Fidesznek kellemetlen dalokat és a stáb bohócnak öltözött tagját, aki kormányzati szlogenekkel konferálta fel a számokat. Az egyébként a bohócot alakító színészt a felvétel után pár nappal kopasz verőemberek támadták meg a saját a lakása előtt.

A HétköznaPI CSAlódások frontembere – Fotó: Jakab Szabina / HétköznaPI CSAlódások Facebook-oldala
A HétköznaPI CSAlódások frontembere – Fotó: Jakab Szabina / HétköznaPI CSAlódások Facebook-oldala

Ezeket az összefüggéseket kutatta majd foglalta össze Patakfalvi-Czirják Ágnes és Barna Emília: „Dühöng a fősodor.” Az Orbán-rendszer populista diskurzusai a populáris zenében című tanulmányuk a populizmus és a populáris zene kapcsolatát vizsgálja a 2010 utáni magyar társadalom és politika kontextusában, arra keresve a választ, hogy a populáris zene milyen módon segítheti elő a populista diskurzusok terjedését.

A tanulmány a populista diskurzusokat az Orbán-rezsim hegemóniaépítésének részeként, ideológiai pilléreként értelmezi, amely a 2010 utáni kormányzás egyes elemeit alátámasztja, más elemeit pedig elfedi. A társadalomkutatók elemzése három dalra fókuszál: Ákos „Hazatalál” (2018), a Kowalsky meg a Vega „Tizenötmillióból egy” (2017), valamint Bródy János „Akit a hazája nem szeretett” (2020) című felvételeire. A kutatók arra voltak kíváncsiak, hogy a vizsgált zeneszámok hogy tudják felerősíteni a Fidesz propagandadiskurzusait.

Barna Emília, szociológus, a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék előadótanára, a populáris zene kutatója. 2011-ben szerzett doktori fokozatot a Liverpooli Egyetem Populáris Zenei Intézetében. Főbb kutatási témái közé tartoznak a zenei színterek és műfajok mellett a zeneipar digitalizációja, a populáris zene(ipar) genderszempontú vizsgálata és a kulturális munka.

Patakfalvi-Czirják Ágnes szociológus-antropológus, Kolozsváron végezte tanulmányait. A PTE doktori iskolájában disszertációját „A székely zászló a politikától a hétköznapokig” témában írta, jelenleg a BME Szociológia és Kommunikáció tanszékén posztdoktori kutató. A 2000-es évektől az erdélyi elektronikus zenei színteret, majd a hétköznapi nacionalizmust, ennek zenei megjelenését is vizsgálta.

Azt vizsgáltátok, hogy az Orbán-rezsim hogyan használja fel a popzenét a saját populista üzeneteinek terjesztése céljából. Először is lássuk, hogyan jellemeznétek ezt a rezsimet, mit emelnétek ki a 2010 óta hatalmon lévő Orbán-rendszerről?

P.Á. A vizsgálatunkban nem feltételeztük azt, hogy a popzene és a politikai üzenet eljuttatása között direkt hatalmi manipuláció vagy egyfajta mesterterv lenne. Olyan zenéket válogattunk, amik úgymond politizálnak, van politikai, közélethez kapcsolódó tartalmuk. A zeneipar elmúlt évtizedeinek strukturális problémáit, a piac és az állam működését próbáltuk megérteni és abból levezetni azt, hogy hogyan alakul az Orbán-rezsim és a zeneipar viszonya, ebben pedig az egyes előadók kivételezett pozíciója.

Az Orbán-rendszert a Fordulat más szerzőivel együtt úgy határoztuk meg, mint egy kiépülő hegemóniát. Ami alatt nemcsak azt értjük, hogy a kétharmados győzelem után 2010-től a politikai élet központi erőjévé lép elő Orbán Viktor és pártja, hanem azt is, hogy lehetősége van új gazdasági, ezen belül közpolitikai irányokat megszabni, illetve ideológiája a kulturális értékek priorizálásában is meghatározóvá válik. Ez nemcsak az intézményekben megmutatkozó ideológiát és struktúrát befolyásolja, hanem egyéni szinten is képes hatni a viselkedésre és érzelmi állapotokra. A magyar nemzet definíciója kapcsán például jól látszik ennek a hegemóniának a működése. Mára nem kérdőjelezi meg senki azt, hogy a magyar nemzethez azok is hozzátartoznak, akik nem állampolgárai vagy lakosai Magyarországnak, a június 4., amit 2010 előtt leghangosabban a radikális jobboldali hálózatok ünnepeltek, mára hivatalos emléknap lett. A kiépülő rendszernek ugyanakkor van egy populista karaktere is, vagyis valamivel vagy valakikkel szemben határozza meg magát, akivel, akikkel szemben folyamatosan mozgósít is.

Miért lett fontos az Orbán-rezsim számára a popzene? Hogyan ágyaznak meg a sokak által kedvelt előadók a populista politikának? Ki tartozik a célközönségbe, valós, avagy elképzelt az a bizonyos magyar középosztály, akit az üzeneteikkel megcéloznak úgy a politikusok, mint a popzenészek?

B.E. A popzene nemcsak az Orbán-rezsim számára fontos, ha más országokban is szétnézünk (eszünkbe juthatnak például az USA-beli elnökválasztási kampányok), azt látjuk, hogy a populáris zene különböző történeti és térbeli kontextusokban nagyon sokféle módon volt képes a politikai üzenetek átadására, megerősítésére, mozgósítására, leginkább azáltal, hogy érzelmeken keresztül teszi ezeket átélhetővé. A zenei események – a koncertek, a közös éneklések, a tánc – erős közösségi élményt tudnak nyújtani és identitásformáló erejük is van. Emiatt hatékony eszközök lehetnek politikusok kezében is (hasonlóan egyébként például a sporteseményekhez).

Mi azt találtuk, hogy az az előadó tud igazán hiteles és ezáltal „hatékony” képviselője lenni a hegemón populista politikának, akinek a pályaívébe, előadói imázsába ez szervesebben illeszkedik – mert például hosszabb ideje következetesen konzervatív gondolatokat fogalmaz meg a vele készült interjúkban, konzervatív a művészethez való viszonya is, és nem áll távol tőle a politikai állásfoglalás, még ha az nem is mindig direkt. Ákos ennek a legjobb példája – nála volt egy alap, amihez képest aztán persze ő is elmozdult sokkal közvetlenebb módon az Orbán-rezsim felé. Ugyanakkor ez sem jelenti azt, hogy mindenki, aki szereti a zenéjét és szívesen jár koncertre, elfogadná a politikai nézeteit – a zenehallgatókkal készített fókuszcsoportos interjúinkban gyakran fogalmazódott meg a politika és a művészet vagy szórakozás különválasztásának az igénye.

Az egyik fontos aspektusa a vizsgálatunknak, hogy a populáris zene és a politika viszonya nagyon összetett, hiszen a populáris zenei stílusok, esztétikai formák magukban hordozzák a saját kultúrtörténetüket, bonyolult módon mozgatnak, hívnak be közösségi (nemzeti, osztályalapú, generációs stb.) és az egyéni életrajzhoz kapcsolódó asszociációkat is. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy az ízlés nagyon fontos társadalomstrukturáló erő, de többnyire nehezen megfogalmazható, tudatosítható számunkra. Az előadók, dalszerzők sem feltétlenül tudatosak abban, hogy milyen célközönségnek írnak, a politikai aktoroknak pedig van világos célközönségük, de nem feltétlenül találják meg a leghatékonyabb esztétikai eszközöket az üzenetek átadására. Az utóbbira jó példák azok a nemzeti emléknapokra a kormány által megrendelt slágerek (ilyen a 2013-as Barackfa-dal vagy a 2016-os Egy szabad országért), amelyek végül egyáltalán nem váltak sikeressé. Ezzel ellentétes példa a Nélküled, amelynek terjesztését ugyan egy adott ponttól kezdve a kormány, illetve a kormányközeli média is segítette, ezzel párhuzamosan organikusan is terjedt hétköznapi terekben – falunapokon, lelátókon, családi ünnepeken, kocsmákban. Ez a zeneileg elég egyszerű, könnyen énekelhető rockballada az otthonos költői képeivel esztétikai értelemben olyat tud, amit a külföldi sztárproducer és a neves hazai pop-, rockzenészek, operett- és népdalénekesek bőségesen megfinanszírozott alkalmi produkciói nem.

A 2010 utáni Fidesz-kormányokhoz kapcsolódó strukturális átalakítások osztálypolitikai értelemben egy új középosztály létrehozására irányulnak, amelyet ideológiai síkon bizonyos populista diskurzusok támasztanak alá – ezek közé tartozik a hasznos, produktív – „keményen dolgozó” állampolgárok megkülönböztetése a haszontalanoktól, vagy a „hagyományos” nemi szerepek, a (heteroszexuális) „család” védelme a nyugati, liberális „genderideológiával” szemben. Mi azt találtuk, hogy a kormány szimbolikus politikáját támogató populáris zene is ennek a középosztálynak a kulturális jellemzőit mutatja, illetve az ehhez kapcsolt közízlést veszi normaként.

A popzene társadalmiasításának van egy fontos momentuma a közelmúltban, éspedig az a pillanat, amikor Demeter Szilárdot kinevezték a popszakma miniszteri felelősének. Mi változott akkor?

B.E. Röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy a populáris zene állami támogatása egy viszonylag laza – bár sok szempontból részrehajló –, ideológiai értelemben kevéssé irányított pályázati rendszerből, amit a 2014-ben indított Cseh Tamás, majd Hangfoglaló Program képviselt, egyre erőteljesebben mozdul el az ideológiai kontroll irányába. Nem véletlen, hogy a zenei szakma legnagyobb gazdasági és morális kitettsége, az azóta is továbbgyűrűző, most éppen a KATA eltörlésével fokozott) covid-válság alatt történt ez az átalakítás. Ez a folyamat a kevésbé a piacról élő, állami támogatásra szoruló kulturális területeken – mint az irodalom, a képzőművészet vagy a színház – már korábban lejátszódott. Hogy ebben mi a társadalmiasítás, azt viszont nem tudom.

P.Á. A „társadalmiasítás”-nak a cselekvő közösségekhez kellene valamiféle köze legyen, ezek a programok pedig pontos individuális cselekvési terveket írnak elő, előadói, zenekari karrierutakat támogatnak. Ezt az ellentmondást nem tudom, hogy egy miniszteri szinten hogyan kell feloldani, egyelőre annyi látszik, hogy olyan intézmények jönnek létre, amelyek nem a cselekvő közösségek, hanem az intézményi hierarchia logikáját képezik le.

Arról többször hallhattunk, hogy ennyi pénzt senki nem fordított kultúrára, mint a 2010 óta regnáló Fidesz-kormány, és ez a popszakmára is vonatkozik. Milyen szerepet játszik az általatok vizsgált kontextusban ez a bőséges állami támogatás?

B.E. Az előzőekhez fontos adalék, hogy a kormány bizonyos előadókat külön megítélt összegekkel is rendszeresen támogat, illetve kormányközeli cégek szponzorálnak rendezvényeket – koncerteket, fesztiválokat, sporteseményeket, amelyeken szintén fellépnek zenészek, vagy éppen megbízásokat kapnak zeneszerzésre, produceri munkákra. Ezekért cserébe elvárható a lojalitás – ami nem feltétlenül azt jelenti, hogy politikai üzeneteket kell hangoztatni, bár láthattuk ezeknek az előadóknak egy részét prominens Fidesz-politikusokkal egy fotón, főleg a legutóbbi kampányidőszakban – elég, ha az előadók nem fogalmaznak meg kritikát a kormánnyal szemben. A populáris zenei előadók jelentős része kényszerül az állami támogatások valamilyen formájára, és az öncenzúra is erőteljesen működik. Mindennek a strukturális alapja, hogy a zenélésből nagyon nehéz megélni – nemcsak Magyarországon, de itt különösen alacsony azoknak a zenészeknek vagy zeneipari dolgozóknak az aránya, akik tisztán a zenéből tudják biztosítani a megélhetésüket. Ahogy említettük, az elmúlt évek sorozatos válságai erre még erőteljesen rásegítettek.

P.Á. Az elmúlt évtizedekben ugyanakkor átalakult az is, hogy milyen kereseti lehetőségek nyitottak az előadók számára. Az élőzene felértékelődött, a fesztiválipar hatalmasra nőtt Kelet-Európában is, és ez vált az előadók elsődleges bevételi forrásává. Ezeknek egy jó része állami támogatásokkal, közpénzekkel tartható fenn, ezekhez jönnek még az ingyenes falu- és városnapok, amiket az önkormányzatok vagy más állami szervezetek költségvetésébe építenek be. A magyar esetben látható, hogy az állam a különböző válsághelyzetek enyhítésére kisegít vagy nem lehetetlenít el egy-egy kreatív iparágat, de ezt nem kiszámítható és fenntartható módon teszi. Magánalkuk és lobbik határozzák meg, hogy ki, mikor és hogyan kap támogatást, ki léphet fel nagyobb rendezvényeken, hogyan viheti a produkcióját külföldi bemutatkozókra, turnékra.

Teljesen hétköznapi zenefogyasztóként azt érzékelem, hogy például Erdélyben bármilyen város- vagy falunapról legyen szó, ha az a magyar állam által is támogatott rendezvény, akkor kötelező módon szinte mindig ugyanazok a zenészek, együttesek jelennek meg: Ákos, Bagossy Brothers, Tóth Gabi, Ismerős Arcok, Beatrice. Mi a magyarázat erre?

P.Á. Ebben a kutatásban csak a magyarországi folyamatokat tudtuk feltérképezni, de nagyon jó lenne látni azt is, hogy hogyan működnek a zenei promóteri és szervezői hálózatok Erdélyben és általában Romániában, mik szerepelnek a turnészerződésekben, szisztematikusabban átlátni, hogy milyen fesztiválokra, város- vagy falunapokra kiket hívnak. Erre ez a kutatás sajnos nem tud válaszolni.

B.E. De alapvetően itt is arról van szó, hogy a zenészek és velük dolgozó háttérmunkások szempontjából jó lehetőséget nyújtanak mind anyagi értelemben, mind közönségépítés szempontjából az erdélyi turnék, fesztiválok. Az állam, illetve a kormány ebben támogatást nyújt, cserébe elvár némi lojalitást.

Tóth Gabi fellépése az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson – Fotó: Ambrus Marcsi / 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus
Tóth Gabi fellépése az 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszuson – Fotó: Ambrus Marcsi / 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus

Gondolom, amikor az Orbán rezsim hegemóniaépítését vizsgáltátok és a popzene hozzájárulását ehhez, akkor ti is ebből a felhozatalból válogattatok. Hogyan választottátok ki azokat az előadókat, akiket megvizsgáltatok? Kik voltak a listán, és kik azok, akik esetében elmélyítettétek ezt a vizsgálatot?

B.E. A vizsgálatunk egy nemzetközi összehasonlító kutatás részét képezi , amelyben egységes kutatási kérdések és egységes módszertan szerint közelítettük meg a populizmus és a populáris zene viszonyát a vizsgált országokban (ezek Magyarország mellett Ausztria, Olaszország, Németország és Svédország). Kimondottan a mainstream zenét vizsgáltuk, ami azon kívül, hogy nem underground, elég sok mindent jelenthet – nem feltétlenül ugyanazokat az előadókat játssza például a rádió, mint akik a YouTube-on a legnépszerűbbek, vagy éppen a falu- és városnapokon érik el a legtöbb embert – és pont az volt részben az érdekes, hogy

hogyan válnak fősodorbelivé olyan dalok, mint a Nélküled, amelyek eredetileg a radikális jobboldali szubkultúrából indulnak.

De alapvetően olyan népszerű dalokat kerestünk, amelyek valamilyen módon kötődnek a politikához az Orbán-rendszer alatt – az előadóik nyíltan kiállnak a kormány mellett és a kormány támogatja őket, politikai eseményeken hangoznak el, kormánykritikus dalok, vagy a már említett megrendelésre készült dalok.

Összesen tizenhárom dalt elemeztünk szakértőkkel szervezett csoportos zeneelemző alkalmakon, a zenehallgatók körében nyolc vidéki városban szervezett fókuszcsoportos interjúk során pedig a Fordulat-tanulmányban elemzett három dalt és a hozzájuk készült videókat vizsgáltuk (csoportonként egyet), Ákostól a Hazatalál címűt, a Kowalsky meg a Vega Tizenötmillióból egy című dalát és Bródy Jánostól az Akit a hazája nem szeretett címűt. A csoportos interjúkat koncerteken, politikai eseményeken végzett terepmunka és egyéni zenerajongói interjúk egészítették ki.

Ákost talán a legismertebb, „legmenőbb” popzenészként is lehetne jellemezni, valahogy „természetes”, hogy ez az Orbán-rezsim figyelmét sem kerülte el. Mikor kezdett el részt venni zenészként „állami projektekben”? Hogyan alakult karrierje azt követően, hogy elköteleződött a kormánypárt mellett?

P.Á. Mi azt látjuk, hogy ezek olyan folyamatok, amiknek nincsen pontos kezdete és pontos betetőzési ideje. Ákos konzervatív értelmiségi reprezentációja már az ezredfordulón fontos eleme volt a művészi megjelenésének, ebben egyes elemek az évtizedek során jobban felelősödnek. Függetlenül attól, hogy az SZDSZ-hez vagy a Fideszhez kapcsolódó támogatással szervezték a fellépését a kétezres évektől, hatalmas tömegeket szólított meg és konzekvensen a saját ideológiai alapállását képviselte, talán halkabban vagy kevésbé provokatívan. A folyamatban azonban voltak csúcspontok, például a 2015-ös botrány, ami miatt a Magyar Telekom lemondta a szponzori szerződést az előadóval. Kovács Ákos interjúban elhangzó szexista fejtegetései akkor még olyan következményekkel járhattak, hogy a magyar állam és a Telekom között nyílt konfliktus alakulhatott ki, ezzel párhuzamosan gazdasági szakértők mérlegelték, hogy a nemzetközi befektetők viselkedését ez hogyan befolyásolhatja. A szponzoráció kérdését megoldották állami cégekkel vagy Fidesz-közeli vállalatok támogatásával, Ákos rajongótábora pedig nem csappant jelentősen. Az elmúlt 12 évben – ez az időintervallum, amit vizsgáltunk – többé-kevésbé azt láttuk, hogy a politikusabb tartalmú dalok vagy az előadó-dalszerző interjúi összecsengnek a Fidesz ideológiai alapállásaival vagy értelmezik, finomítják azt. Legyen szó a globális migráció kérdéséről, a keresztény értékek performatív képviseletéről, a női-férfi szerepek sematikus ábrázolásáról, a társadalmi válságokról és problémákról. Itt nem arról van szó, hogy ezek a problémák ne lennének társadalmi szintűek vagy fontosak, inkább arról, hogy milyen értelmezési keretben jelennek meg, például, mint egy mesterterv részei, aminek vannak kiötlői, vannak hasznos idiótái és végrehajtói. Másrészt egyértelmű, hogy a kormánypárt választási kampányban támaszkodik Ákos és az Ákoshoz hasonlóan népszerű előadók hírnevére, megjelennek a kézfogós képek, a támogató idézetek vagy az ellenzéki csoportokkal szemben riogató fenyegetések popzenészek részéről is.

Ákos egy "főispán" feliratú pólóban – Fotó: Juhász Viktor / Ákos Facebook-oldala
Ákos egy "főispán" feliratú pólóban – Fotó: Juhász Viktor / Ákos Facebook-oldala

A Fidesz-hegemóniának működése ezeken keresztül jól láttatható, hiszen a félelemkeltés csúsztatásaira és technikáira, a provokatív konzervatívnak szánt megjegyzésekre vagy éppen a nők társadalmi szerepének korlátozására tett utalásokra és az ehhez hasonló szexista megjegyzésekre már fel sem kapjuk a fejünket: az interjúkat olvasva vagy hallgatva észrevétlenül átsiklunk ezek fölött, a dalszövegeket pedig értelmezés nélkül dúdoljuk tovább.

Hogyan tudják felerősíteni Ákos zenéi, dalszövegei a Fidesz propagandadiskurzusait?

P.Á. Ákosnak olyan közönségekhez is hozzáférése van, amikben az emberek kiábrándultak a napi politikából, próbálnak apolitikusak maradni. Szabadidejüket olyasmire fordítanák, ami során nem kell találkozniuk a politikusok aktuális mondásaival, a törvénymódosításokkal, hanem önfeledten újraélhetik vagy megélhetik a fiatalságukat, tombolhatnak, nosztalgiázhatnak. A dalok társadalomkritikája azonban számukra is ismerőssé teszi azokat a veszélyforrásokat, a meghatározhatatlan, leírhatatlan, emiatt még inkább rémisztő ellenségeket, amiket a kormánymédia harsog. A szóképek és jellegzetes megfogalmazások mellett a zenének is nagy ereje van ebben, hiszen sokkal elementárisabban hat. Gondoljunk csak egy Hitchcock-filmre, aminek képsorai félelmetesek lehetnek ugyan, de lenémítva a hatásuk sokkal kisebb, mint a gazdag filmzenével. Ákos társadalomkritikájának ereje is a zenei környezettel válik teljessé. Például a „liberálisnak” nevezett értékek bomlasztó erejét, azt, hogy sokan már nem hisznek a család szentségében, és fel akarják rúgni a hagyományos társadalmi kötelékeket átélhetővé teszi a felerősödő zene, arra azonban, hogy ezek a romboló erők mik, kik vagy miért tennének ilyen gonosz dolgot a dalok nem, de a propaganda választ ad. A hegemónia működése pont ebben is jól megfogható, hiszen azok is ugyanazokat a politikai diskurzusokat fogják fogyasztani, akik elzárkóznak a politikai beszédektől, a közmédiától, mint azok, akik nem.

Melyik dalát vizsgáltátok? Mit mondtak a dalról a fókuszcsoport tagjai – milyen üzenet jött át számukra a dalból?

A kutatásban a 2018-as, Hazatalál című dalt elemeztük. Ez egy kortárs patrióta dalnak készült – talán nem véletlenül a parlamenti választások évében. Egy fülbemászó sláger, aminek szerkezete didaktikusan egyszerű, dinamikus, az egy hangsorral megteremtett mozgásérzetet Ákos pentatonos, népdalos énekhangja egészít ki.

A fókuszcsoportos beszélgetésekből kiderült, hogy az Ákos-rajongók többsége a saját élettörténetének és a nosztalgiájának egyfajta kombinációját vetíti rá a dalokra, hogy ezek a slágerek számukra nemcsak magát a dalt, hanem a hozzá fűződő személyes tapasztalatokat, élethelyzeteket elevenítik fel. A Hazatalál-t legtöbben az utazással, a hazafias érzelmekkel írták le. Többen asszociáltak a 2015-ben indított, „Gyere haza fiatal!” kormányprogramra, aminek keretében a kormány külföldre kitelepülő fiatal munkavállalókat és vállalkozókat próbált támogatással hazacsábítani Magyarországra. A dal kapcsán az otthontalanság és hazatalálás kérdéseit a külföldi munkavállaláshoz, a migrációhoz kötötték legtöbben, hiszen ez egy megélt, megtapasztalt társadalmi jelenség, ami foglalkoztatja a társadalmat: hogyan lehet megélni munkavállalóként Magyarországon, érdemes-e külföldre költözni, milyen áldozatokkal jár, érdemes-e családostól elindulni.

Nemcsak a szöveg meg a zene, hanem a dalhoz forgatott videoklip is ráerősít az üzenetre. Milyen képi elemeket használtak fel?

P.Á. Azt láttuk, hogy habár felvetődnek ezek az egzisztenciális problémák, a dalban és a kormány kommunikációjában is a patrióta érzelmek hangsúlyozódnak. A videoklip anyaga ennek egy lenyomata, hiszen a megélhetés, a migráció kérdésére válaszként a jellegzetes (sztereotip) magyar tájak szépségét mutatja be. Ezek a bárki számára ismerős tájak, otthonos vidékek a hazai turizmust reklámozó videoklipek világát hívják elő, amiben a honvágy, a haza szeretete egyértelműen politikai üzenetként jelenik meg. Az interjúalanyaink hangsúlyozták ennek propagandisztikus jellegét, ugyanakkor azt is, hogy zenehallgatás vagy videónézés közben ettől teljesen el tudnak vonatkoztatni, hiszen a dal fülbemászó, Ákos hangja kellemes, a videó pedig esztétikai értelemben szép, könnyen fogyasztható, jó érzéseket, otthonosságot kelt.

Mennyiben tér el az Ákos féle sémától a másik vizsgált együttes, a Kowalsky meg a Vega? Igaz-e, hogy a dalt az önkéntes katonák toborzására használták fel?

P.Á. Tanulmányunkban a három elemzett példa közül Ákos csak egy eset. Ugyanitt a Kowalsky meg a Vega zenekar Tizenötmillióból egy című, 2017-es dalát is elemeztük. A dalhoz készült videoklip a Magyar Honvédelmi Minisztérium és a Magyar Honvédség támogatásával készült, aminek a második felében egy katonai kiképzés werkfilmjét mutatják be, amin a zenekar tagjai részt vettek. Maga a videó egy gyermekét elvesztő pár traumafeldolgozását mutatja be. Ez a dal és a hozzá tartozó videoklip azonban sokkal eklektikusabb jelentéstartományokat mozgat meg, mint az előző esetben láthattuk. Például a Fidesz-hegemóniában magától értetődővé vált nemzetdefiníció („csillag vagy tizenötmillióból”) semmilyen módon nincs zenei értelemben megtámogatva, és a videoklipben megjelenő történet és annak toborzó funkciója is még inkább összezavarja ezeket a jelentéseket.

Azok ugyanis kifejezetten a nemzetállami keretek között működtetett patriotizmust erősítik (itt tehát a magyar állam polgárainak és a magyar állam határainak védelméről van szó), a dalszöveg pedig általános problémákat, a későkapitalista társadalmak válságait sorolja, ami ugyancsak egy más közösség-definíciót kapcsol be. Ez az eklekticizmus és a széttartó asszociációk azonban abból a szempontból sikeres stratégiának mondhatók, hogy különböző közönségek különböző jelentéseket részesítenek előnyben, illetve a kutatásunk bizonyította, hogy ezeket a nehezen összeegyeztethető képeket, mondásokat, vizuális és zenei megoldásokat alapvetően a kormányzati kommunikáció fűzi össze és aktiválja. A közönségek saját élethelyzetükre vetítve, saját érzékenységeiket aktiválva, érzelmi állapotuknak megfelelően értelmezik vagy fogyasztják őket, így az ellentmondásokat a fogyasztás során oldják fel, azt hallják ki a dalokból, ami igazán nekik szól.

Milyen logika mentén kerül képbe Bródy János és az „Akit a hazája nem szeretett” című dala, amely egyértelműen az Orbán-rendszert kritizáló szövegként értelmezhető?

P.Á. Bródy János Akit a hazája nem szeretett című 2018-as dala a Fidesz hegemóniájával szembeni mozgósítás jó példája, ami azonban hasonló diszkurzív eszközökkel él, a polarizáló, dichotomizáló beszédmód ugyanúgy megjelenik, csak nem az elnyomott többség, hanem az ellenséggé tett értelmiség képében. A kutatás során azt gondoltuk, hogy a Fidesz hegemóniájának működését legpontosabban úgy érdemes bemutatni, ha nemcsak a rendszert támogató vagy fenntartó zeneipari jelenségeket, hanem az azzal szembeni ellenállást is megmutatjuk. Azt találtuk, hogy a kulturális hegemónia működése kétirányú folyamat, nemcsak a kormány által legitimált kultúrát és kulturális értékeket tudja magába olvasztani, hanem önmaga kritikáját is, a legitimált kultúrával szembeni bírálatokat is. Azt láttuk, hogy a populáris zene, de tágabban a kulturális mező átpolitizálódásával nemcsak az elkötelezett vagy legitimált kulturális tartalmak, de a kritikák és az ellenállás különböző formái is a rendszer fennmaradását segítik, a rendszert teszik megkerülhetetlenné, és az ettől való függetlenség más formái elsorvadhatnak. A Fidesz kulturális hegemóniájának kiépülése a független erőforrásokat, lehetőségeket, tereket és kulturális hálózatokat beszűkíti, hiszen egy egész államapparátus áll a rendelkezésére, annak alrendszereivel, ellenzékeivel, kritikusaival, imádóival és gyűlölőivel együtt.

Nagy hagyománya van a magyar irodalomban a metaforákban megfogalmazott rendszerkritikának, azonban az, hogy popzenészek bárdként gondoljanak magukra, és így is pozícionálják magukat, már sokkal ritkább. Kinek árt és kinek használ ez az ellenzéki magatartás a popzenében?

P.Á. A nemzetközi kollégáink reflexiói révén vált számunkra is egyértelművé, hogy miben különbözik igazán a magyar popzene a nemzetközitől. A magyar esetben a dalszerzők önmagukról alkotott képe jobban igazodik a magyar lírai hagyományokhoz, a dalszövegek hasonlóan születnek a versekhez, így a nyelvezet is jobban kapcsolódik a költői technikákhoz, illetve ezek elemzése is hasonló eszközökkel történik. Bródy dalát azért is választottuk be az elemzésbe, mert jól példázza a különböző zenei, lírai és értelmiségi ellenállói hagyományok tudatos használatát. Az Akit a hazája nem szeretett című dal például ötvözi a francia sanzon műfaját a rendszerváltás előtti időszak orosz rendszerellenes formáival, a videoklipben például Bródy alakja megidézi Vlagyimir Viszockijt, a saját verseit dalban, gitárral előadó ellenálló művész képét.

Ebből a hagyományból építkezik többször Földes László (Hobó) is, de általában a popzene mainstream vonalából ezek a hagyományok kikopni látszanak. Ez a gazdag utalásrendszer és történetiség a Bródy-dalok ellenzékiségének mélységet, komolyságot ad, és egyfajta művészi, értelmiségi pozícióval ruházza fel őket, ami többé-kevésbé szembemegy a populáris zene mai trendjeivel. Az ellenzéki magatartás önmagában nem hasznos vagy haszontalan, inkább abból a szempontból érdekes, hogy mennyire tud közönséget toborozni, mennyire válik modorossá vagy nehezen hozzáférhetővé nagyobb közönségek számára, illetve hogy mennyire alkalmas alternatívát kínálni a Fidesz kulturális hegemóniájával szemben.

Ezeknek a zenészeknek a hegemón populizmushoz való igazodása hogyan alakítja a nyilvánosságot a kulturális ízléstől elkezdve a már említett középosztálybeli értékekig? Milyen következménye van egy ilyen tudatos, felülről jövő kultúrstratégiának?

B.E. Itt visszautalnék arra, amit korábban mondtunk, hogy a kulturális ízlés egy bonyolult, történetileg és társadalmilag formált dolog, amit nem olyan könnyű csak úgy átalakítani, ráadásul nem is látjuk, hogy valamiféle nagyon tudatos mesterterve lenne erre a kormánynak vagy kormányzati szereplőknek. Ami biztos, hogy az Orbán-rendszer használja a popzenét, egyre többet, a saját népszerűsítésére is, emellett azt is látjuk, hogy tendenciózusan jelennek meg a mainstream zenében – a rádióban vagy éppen a falunapokon játszott pop-, rockdalokban, a koncerteken az átkötő szövegekben – olyan témák, mint a haza, az otthon, a „nemzeti” jelleg hangsúlyozása esztétikai (például népzenei) jegyekkel – és ennek ellenpólusaként a válság, valamiféle külső fenyegetés megjelenítése. A fókuszcsoportjaink tanulsága egyébként egyértelműen az, hogy az otthonos, a nosztalgia, a retro alapvetően meghatározó abban a 30 és 50 év közötti korosztályban, amit vizsgáltunk, és erre rásegít a médiapolitika is, például a Retro Rádión keresztül. Ugyanakkor azt is kell látni, hogy a piaci folyamatok, a globális popzenei trendek sem tűnnek el, mindezeket együtt kell vizsgálni, ha a teljes képre vagyunk kíváncsiak.

A tudatos, felülről jövő kultúrastratégiával egyébként szerintünk nem lenne semmi baj, sőt, kívánatos is lenne, ha annak a célja a kulturális sokszínűség és a kultúrához való hozzáférés minél szélesebb körű biztosítása lenne a kulturális munkások – a háttérmunkásokat is beleértve – megélhetése, jólléte mellett.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!