A svédországi meänkieliek és a norvégiai kvének története nagyon hasonlít a csángókéra

Mi a hasonlóság a Svédországban vagy Norvégiában élő kisebbségi csoportok és a csángók illetve az erdélyi magyarok között? Molnár Bodrogi Enikő egy olyan interdiszciplináris kutatást végzett, amelyben azt vizsgálta meg, hogy három észak-fennoskandiai (meänkieli, kvén és lapp) valamint a romániai magyarok és csángók esetében a nyelvük milyen kapcsolatban áll etnikai identitásukkal.

A svédországi nyelvi helyzetről elég keveset tudunk itt, Erdélyben. A központ, ahonnan az egész ország kultúráját meghatározzák és irányítják, egynyelvű (svéd), míg azok a területek, amelyeket a perifériához tartozónak tekintenek, mint amilyen Észak‐Svédország s ezen belül a Tornio‐völgy, mindig is többnyelvűek voltak, hiszen itt kezdettől fogva legalább négy nyelvet beszéltek: finnt, meänkielit, lappot (számit) és svédet.

Amikor egy kisebbségi és egy többségi nyelvű kultúra találkozik egymással, akkor a politikai erőviszonyok általában előre meghatározzák, hogy a többségi kultúra lesz a domináns fél.

Különösen nagy veszélyt jelent egy kisebbség önértékelése szempontjából, hogy amennyiben társadalmi‐politikai státusánál fogva eleve marginalizált valamely nemzetállamban, könnyen magáévá teheti a többség róla alkotott képét, és másod‐ vagy éppen sokadrendűnek érezheti önmagát és kultúráját.

E stigmától való szabadulás legkézenfekvőbb módjának pedig azt látja, hogy a többségi nyelvet használja, mintegy magát és honfitársait meggyőzendő, hogy ő más, mint ami valójában – magyarázta a kutató a Transtelexnek a kisebbségi kultúrákra leselkedő veszélyeket.

A kolozsvári egyetemi oktató kutatásában is erre összpontosított, hogy miért kell az anyanyelvnek kiemelt szerepet tulajdonítani és a lehető legtöbb kontextusban, szóban és írásban egyaránt használni. Disszertációjában az erdélyi magyarok és a csángók helyzetét is bemutatta a finnországi nyelvészeknek és irodalomkutatóknak.

Kiderült, hogy az általa megvizsgált kisebbségek közül az erdélyi magyarság műveli a legtudatosabban anyanyelvét, de az is, hogy csak az erdélyi magyarság számára egyértelmű, hogy irodalma magyar nyelven íródott.

Összehasonlító kutatása eredményeinek gyakorlatba ültetésével olyan stratégiákat lehet kidolgozni, amelyek a veszélyeztetett kisebbségi nyelvek ápolását és fejlesztését szolgálhatják. Ennek kapcsán beszélgettünk a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának docensével.

Mielőtt belevágnánk abba, hogy miről is szól a kutatásod, mesélj egy kicsit arról, hogy hogyan lettél szerelmes a finn nyelvbe és a finn kultúrába.

Ez egy hosszú és szép történet, annak idején, amikor elkezdődött, még én sem gondoltam volna, hogy ennyire szépen fog alakulni. Én magyar-angol szakot végeztem, de egy évig kötelező volt nekünk a finn nyelv tanulása rokon nyelvként. Én voltam az a pici 7 fős évfolyamunkból, aki annyira megszerette a finn nyelvet, hogy fakultatívan tovább folytatta. A 90–91-es tanévben ki tudtam menni egy évre ösztöndíjjal a Helsinki Egyetemre. Úgyhogy tulajdonképpen ez volt nekem a mélyvíz, amiért még mindig nagyon hálás vagyok. Amikor hazaérkeztem és lediplomáztam, 92-ben elindult a finn szak az egyetemen. A kilencvenes évek eleje volt ugyanis az a periódus, amikor különböző új szakok megnyitása vált lehetővé, és én akkor ott is maradtam az egyetemen a finn szakos diákokat tanítani. Annak idején mindössze ketten voltunk a finn lektornővel, mi láttuk el néhány évig a szakot. Innen a finn nyelv iránti szeretetem.

Nemrég védted meg a második doktori dolgozatodat Finnországban. Megszokottnak számít az egyetemi szférában, hogy valaki nemcsak egy doktori dolgozatot ír?

Nem. Egyáltalán nem megszokott. Épp mondták is az Oului Egyetemen, ahol ezt a második doktorimat írtam, hogy a finn szakon nem volt még olyan esetük, hogy valaki másodjára is bölcsészdoktori címet szerezzen. Az a helyzet, hogy amikor először doktoráltam – 2001-ben kaptam meg a diplomámat – akkor amiatt kellett megszereznem ezt a címet, hogy az egyetemen maradhassak oktatóként. Viszont annak idején nem volt még túl sok témavezető, és emiatt kiosztatott nekem a téma, éspedig Jósika Miklós regényeinek fogadtatástörténete. Végigcsináltam becsületesen, de soha nem éreztem a szívemhez igazán közelinek. Pályám elején tanítottam egy olyan tantárgyat, hogy A többnyelvűség Fennoskandiában, és ennek kapcsán újabb és újabb forrásanyagokat kerestem. Akkor „találtam meg” a Svédországban élő meänkieli kisebbséget, illetve a Norvégiában élő kvén népcsoportot, amelyekről Fennoskandián kívül szinte semmit nem lehetett olvasni. És az az igazság, hogy én szeretek járatlan utakat járni kutatás tekintetében.

Hamar rájöttem arra, hogy ennek a két népcsoportnak a története nagyon hasonlít a mi csángóink történetéhez. Persze azért teljesen más a mi régiónk meg a fennoskandiai régió története, de a kisebbségeket illetően nagyon sok hasonlóságot is találtam.

A magánkutatásaim után következett az a momentum, amikor 2009-ben először jártam az Oului Egyetemen, ahova meghívtak előadásokat tartani az erdélyi magyarságról. Az akkori tanszékvezető, amikor meghallotta, hogy milyen kutatásaim vannak, meghívott, hogy írjak ebből egy doktori disszertációt. Először nem akartam belevágni, úgy éreztem, az itthoni egyetemi oktatói munkám mellett nincs erre időm, aztán meggondoltam magam, mert ha egy külhoni egyetem érdeklődik a téma iránt, akkor tényleg érdemes elmélyíteni a kutatást.

Többször említetted a Fennoskandia megnevezést. Mit is kell érteni pontosan ezalatt? Miért nem egyszerűen csak Skandinávia?

A hétköznapi beszédben valóban nem nagyon használjuk, de nem árt tisztázni, hogy Skandinávia szakszerűen Norvégiát és Svédországot jelenti. Amikor Fennoskandiát mondunk, akkor értelemszerűen Finnország is belefoglaltatik, illetve Oroszország délkeleti sávja, a Kola-félsziget.

Amúgy itt jegyezném meg, hogy a kutatásom egyre jobban bővült, tehát az elején csak a meänkieli – csángó összehasonlítás volt tervbe véve, viszont idővel bekerült a képbe a kvén és a számi kisebbség is, valamint az erdélyi magyarság a csángók mellé. Mivel a mi helyzetünk sokkal jobb, mint bármelyik másik kisebbségé, olyan szempontból próbáltam vizsgálni a témát, hogy esetleg milyen mintát lehet nyújtani a mi tapasztalataink alapján az ottani finn kisebbségeknek nyelvük megőrzésére.

Mit kell tudnunk a meänkieli és a kvén kisebbségről? Hogyan képzeljük el helyzetüket?

A meänkieliek Finnország és Svédország határvidékén élnek, a Tornio folyó völgyében, Észak-Finnországban, illetve Észak-Svédországban. A Tornio folyó völgyében valószínűleg már a középkor előtt is éltek finnek, s ez a terület mind nyelvileg, mind kulturálisan egységes volt. Finnország kb. 1155‐től 1809‐ig svéd fennhatóság alatt volt, majd az 1808–1809‐es orosz‐svéd háború következtében elcsatolták a Svéd Birodalomtól.

A Finnország és Svédország közötti határként a Tornio folyót jelölték ki, amelyet nemcsak ország‐ hanem nyelvhatárrá is igyekeztek tenni. Azok a finnek, akik a Tornio keleti partján maradtak, a finn nemzet részévé váltak, és nyelvük a finn nemzeti nyelv egyik nyelvjárása maradt. A folyó nyugati partján élő Tornio‐völgyi finnség pedig nyelvi kisebbség lett Svédországban. A Tornio‐völgyi finnt beszélők nyelvi és etnikai ébredési folyamata Svédországban az 1980‐as években kezdődött el. Ennek legjelentősebb eredményeként nyelvüket, amelynek a meänkieli nevet adták (jelentése ’a mi nyelvünk’) 2000‐ben elismertették önálló nyelvként, Finnországban viszont „csak” észak-finnországi nyelvjárásnak tekintik, tehát teljesen más a státusa.

A meänkieliek számát 25 ezertől 75 ezerig saccolják, de most ez számbelileg csak saccolni tudjuk, mert mind Svédországban, mind Norvégiában tilos adatokat gyűjteni az állampolgárok anyanyelvéről és etnikumáról, mert állítólag ez diszkriminálja az embereket.

Ez a Romániában zajló népszámlálás kontextusában is érdekes, hogy ha hasonló szabályok érvényesülnének, akkor nem írhatnánk be, hogy magyarok vagy székelyek vagyunk.

Így van, pontosan. És többnyire a finnországi kutatók vizsgálták ennek a Svédországban élő kisebbségnek a helyzetét, és hát nem lehet pontosan beazonosítani a közösség tagjait, mert van, aki csak meänkielinek vallja magát, de töredékesen beszéli a nyelvet, írni pedig még kevesebben tudnak meänkieliül. Az is nehezíti ezt a számszerűsítést, hogy sok esetben olyan emberek, akik köszönni tudnak és tudnak néhány éneket, azt mondják, hogy tudnak meänkieliül. Tehát itt egy nagyon-nagyon alapos felmérésre lenne szükség, amit valószínűleg nem lehet elvégezni Svédországban.

Ami a kvéneket illeti, ők legnagyobb számban Észak-Norvégiában élnek, a partvidéken, és számukat 10 ezer és 60 ezer közé saccolják. Ebben az esetben készült egy nem hivatalos felmérés arról is, hogy hányan beszélhetik a nyelvet, és a beszélők száma 1500 és 2000 közé tehető.

Ez jóval kevesebb, mint a meänkieliek esetében. És ha visszatérünk a csángó párhuzamra, mind a meänkieli mind a kvén nyelv olyan viszonyban van a finn nyelvvel, mint a csángó és a magyar.

Tehát a finn egy archaikus változataként lehet elképzelni, amire a többségi nyelvek jelentősen hatottak. És akkor a kutatások gyakorlatilag azt vizsgálták, hogy az identitás megőrzésben milyen szerepe lehet a nyelvnek.

Pontosítanék olyan szempontból, hogy írott szövegeken vizsgáltam ezt a témát, azaz szépirodalmi és médiaszövegekben, tehát nem nyújthatok teljes képet a nyelv és identitás kapcsolatáról. Főként amiatt nem, hogy a nyelvüket aktívan használók történeteit kutattam, és ennek a két nyelvnek a beszélői ötven év felettiek vagy még inkább 60 év felettiek. A kvén nyelv esetében az egyetlen termékeny író, aki még ezen a nyelven alkotott, Alf Nilsen-Børsskog, néhány évvel ezelőtt meghalt. Tehát elég rossz a kvén nyelvű szépirodalom helyzete. Ami pedig a meänkielit illeti, Bengt Pohjanen író az, aki a legkövetkezetesebben és a legtöbbet írt meänkieli nyelven szépirodalmat és újságcikkeket is. Ő 78 évet tölt az idén. Tehát ez a helyzet. Illetve teljesen kvén nyelvű vagy teljesen meänkieli nyelvű sajtó már nincs. Volt egy teljesen meänkieli nyelvű lap, a Meänmaa (’a mi földünk’) amely aztán idővel többnyelvűvé vált, mert egyszerűen nem voltak elegen, akik ezen a nyelven írjanak.

A népességfogyás minden kisebbségnek a legnagyobb félelme, hiszen minél népesebb egy kisebbség és minél jobban értékeli anyanyelvét, anyanyelvi kultúráját, annál nagyobb az esélye a nyelv megőrzésére.

Ez teljesen természetes. Érdekes, hogy például a lappok körében, akik négy ország területén élnek szétszórva, azaz nincs saját államuk, mégis annyira erős az anyanyelvű kultúrához való ragaszkodás, hogy náluk az 1960-as években elkezdődött a nyelvi felélesztési mozgalom. Hasonló mozgalom indult egy kicsivel később a meänkielieknél és a kvéneknél. A meänkieliek esetében Bengt Pohjanen író, költő az, aki a legelhivatottabb nyelvi aktivista.

Elgondolkodtató tapasztalat volt számomra az is, hogy például a kisebbségi irodalmat úgy határozzák meg a fennoskandiai régióban, hogy a kisebbségi nyelven vagy egy más nyelven írt, de a kisebbségről szóló irodalom. Tehát ott a nyelv és irodalom kapcsolata nem olyan szoros, mint nálunk vagy mint az északi régióban kivételnek számító Bengt Pohjanennél és a lappoknál.

Az is közös történet valamennyi kisebbség esetében, hogy az iskola a nyelvvesztés helye. A meänkielieknek és a kvéneknek, ugyanúgy, ahogy a csángó kisebbséggel is történt, csak többségi nyelvű iskolába volt lehetőségük járni. Ráadásul, Fennoskandiában, ahol nagyon szétszórtan élnek ezek a kisebbségek, bentlakásos iskolákat építettek, ahova összegyűjtötték a gyermekeket, és egy évben egyszer-kétszer engedték haza őket. Tehát ez teljes nyelvi beolvasztás volt. Sőt olyan történeteket is olvastam, hogy szünetekben megbüntették, és fizikailag megfenyítették a gyermekeket, hogyha a kisebbségi nyelven beszéltek egymással.

Úgyhogy érthető, hogy miért mondják a meänkieliek és a kvének is azt, amit a csángók, hogy „a mi nyelvünk konyhanyelv, rozoga nyelv, sem ilyen, sem olyan”. Sőt náluk használják a ganajnyelv kifejezést is, ennyire nincs presztízse sokak számára az anyanyelvnek.

Volt-e alkalmad találkozni, időt tölteni ezeknek a közösségeknek a tagjaival, jobban megismerni helyzetüket?

Összesen néhány hónapot töltöttem a svédországi Tornio folyó völgyének nyugati partján, és hát általában csodabogárnak tekintettek engem főleg amiatt, hogy megtanultam a meänkieli nyelvet. Mert amint elköteleződtem ezek mellett a kutatások mellett, úgy gondoltam, hogy nem érthetem meg mélységében a kultúrát, ha nem ismerem a nyelvet. Tehát sokszor hallottam én azt éppen ezektől a kisebbségiektől, hogy hát épp ezt a semmilyen nyelvet miért tanultam meg. Miért nem tanulok inkább „igazi” nyelveket. És akkor erre mindig azt válaszoltam, hogy szerintem minden nyelv egyformán értékes, nem beszélhetünk olyanról, hogy igazi nyelv. Számomra a finn, a svéd, a magyar, az angol ugyanolyan értékes, mint amilyen a meänkieli vagy a kvén nyelv. S ugyanakkor azt is megfigyeltem, hogy nagyon sokan hálásak érte, hogy jön valaki 3000 kilométerről és a nyelvükön beszél velük. Ez mégiscsak felébreszti bennük azt a büszkeséget, hogy van valami érték a nyelvükben, hogyha egy külhoni megtanulja.

És a történeteik, amelyeket megosztottak veled, milyen párhuzamokat mutattak például a csángókkal?

Nagyon szívhez szóló vallásos és emberi élményem volt például meänkielieknél. Náluk a lutheránus istentisztelet nyelve a svéd. És egyik nyáron, amikor ott töltöttem egy hónapot, akkor az egyik lelkésznő, aki meänkieli nyelvű, megkért, menjek el vele egy vasárnapi istentiszteletre, amit nem a templomban tartanak, hanem kint a mezőn. Mert ha én elmegyek, akkor hivatkozhat arra, hogy mivel én nem értek svédül, akkor meänkieliül tart istentiszteletet. És az az igazság, hogy a sok idős ember, aki ott volt, a könnyekig meghatódva hallgatta az istentiszteletet és énekelte a zsoltárokat.

Fantasztikus élmény volt számomra, és ugyanakkor annyira szomorú, hogy csak akkor tarthatnak anyanyelvű szertartást, ugyanúgy, mint a csángóknál, ha egy idegen jön, aki nem érti a nyelvet. Arról még nem meséltem, hogy a kvéneknél is jártam. Ott viszont nagyon kevés olyan emberrel találkoztam, aki még beszéli a nyelvet. Felkértek ott is előadás tartására, és részt vettek többen, de ők inkább norvégiai finnek voltak. Hát amint mondtam, ott sokkal rosszabb a helyzet.

Szerinted mi annak az oka, hogy ezek az államok, ahol tényleg a bármiféle másság elfogadása kiemelt helyet foglal el, nem találtak megoldást arra, hogy nagyobb védelmet kapjanak ezek az eltűnés szélén álló népcsoportok?

Nagyon érdekes ez a kérdés, amit felvetettél. Mert például Svédország különösen dicsekedik azzal, hogy elismeri és tiszteletben tartja a multikulturalitást. Nem tudok egyértelmű magyarázatot adni arra, hogy miért épp a történelmi kisebbségeknek a helyzete ennyire rossz. Én ezt most belső információk és személyes kutatói tapasztalataim alapján mondom, de egy svéd kisebbségi ügyekkel foglalkozó funkcionárius azt válaszolná, hogy tessék, van egy csomó törvény, ami megengedi, hogy használják az anyanyelvüket, megengedi a kisebbségi nyelvű oktatást, idősotthonokban a nyelv használatát. De a helyzet az, hogy például, ha az oktatásról beszélünk, mindig dönthet úgy az iskolaigazgató, hogy nincs igény, nincs tanár, tehát helyi szinten nagyon sok mindent meg tudnak akadályozni.

És ami az idősotthonokat illeti, megint egy különös dolgot mondok. Észak-Svédországi sok meänkieli nyelvű ember él idősotthonokban. Egy volt tanítványom, aki járt a meänkieli előadásomra, felbuzdult, hogy nyáron elmenne egy ilyen idősotthonba, hogy tudjon beszélgetni az öregekkel. És amiatt nem fogadták el, hogy nem tud svédül. Tehát a tanítványom tud magyarul, románul, angolul, németül, finnül, meänkieliül, és nem fogadták el. Ez nagyon sokat elmond az ottani nyelvi attitűdről. Minden megengedett, de semmi nem támogatott igazán. Támogatást kapnak olyan kisebbségi szervezetek, amelyek úgymond a kisebbségi nyelvet, kultúrát támogatják, viszont a nyelv, amelyet használnak, a többségi nyelv, csak erről nem szól a fáma. Például támogatást nyújtanak úgynevezett nyelvi fészkeknek, ahol az idős generáció az óvodáskorúaknak csak az anyanyelvén kellene, hogy beszéljen. Voltam egy ilyen táborban. Svédül értekeztek, és egy-egy szó elhangzott meänkieliül is. Borzasztóan felemás ez a helyzet.

Satu Gröndahl svédországi kisebbségi‐irodalomkutatót idézném, aki szerint „a multikulturális Svédország fogalma leginkább olyan kulturális megnyilvánulások pluralitására vonatkozik, mint az öltözködés, a zene, az étkezés és egyéb műtermékek. A ’multikulturalitás’ nem foglalja magában a nyelvi sokszínűséget, amely gyakran mélyebb kulturális struktúrákat (és sokkal koherensebb közösségeket) juttat kifejezésre, mint másfajta műtermékek. Míg a ’multikulturális társadalom’ fogalma sokat veszített pontosságából és kifejező erejéből, a ’multikulturális társadalomról’ szóló diskurzus aligha kezdődött el egyáltalán Svédországban.”

Ha továbbvisszük ezt a párhuzamot, az erdélyi magyarok és az anyaország kapcsolata jut eszembe. Ott például Finnország részéről tapasztalható-e vagy létezik-e egyáltalán a kisebbségekre vonatkozó kommunikáció Finnország és Svédország között vagy Finnország és Norvégia között?

Ez megint egy elgondolkodtató probléma. Veres Valér szociológusnak a kutatásából indulnék ki, aki szerint a nemzethez tartozást teljesen másképp határozzák meg Kelet-Európában és Nyugat-Európában, azaz nálunk a nemzethez tartozás alapja az etnikai eredet és az anyanyelv, míg nyugaton és ugyanígy Fennoskandiában is az állampolgárság és a haza a meghatározó, emiatt a svédországi meänkieli vagy a norvégiai kvén még akkor is, ha használja az anyanyelvét, azt mondja, hogy ő svéd, illetve norvég. Tehát mindent felülír az állampolgárság. És valahol ez érthető is. Láng Gusztáv kutatása jut eszembe, aki azt mondta, hogy minél demokratikusabb egy ország és minél több jogot biztosít az állampolgárainak, annál könnyebb a kisebbségeknek azonosulniuk ezekkel az államokkal. És ez látszik Fennoskandiában.

Ami a Finnország viszonyulását illeti, a finnek számára kicsit nehezen elfogadható, hogy a meänkieliek és a kvének miért ismertették el önálló nyelvként a nyelvüket. Ha tisztán nyelvészeti szempontból nézzük ezeket, akkor finn nyelvjárások, viszont a nyelv és nyelvjárás közötti különbséget más tényezők is meghatározzák Én is többször vitatkoztam nyelvészkollégákkal, hogy ha ezek a kisebbségi csoportok nem ismertették volna el hivatalosan a nyelvüket önálló nyelvként, még ennyi segítséget se kapnának. Mert melyik ország az, amelyik a nyelvjárások éltetését anyagilag támogatná?

Hogyan fogadták a finn kutatók összehasonlító elemzésed eredményét? Mennyire bírt számukra újdonság jelleggel, hogy a távoli nyelvrokonságon túl a kisebbségi tapasztalatok is összekötnek?

A vártnál is sokkal pozitívabb volt a fogadtatás. Meg kell említenem, hogy a dolgozatom négy nyelven íródott. Tehát Finnországban lehetőség van olyan doktori disszertációt írni, amely neves lapokban már korábban megjelent tanulmányokat tartalmaz és egy összefoglaló bevezetőt, amely a tanulmányoknak a tanulságait is levonja. Tehát én a bevezetőt finnül írtam. A doktoriban van egy magyar, egy meänkieli nyelvű és három angolul íródott tanulmány. Ez tudatos választás volt, mert az anyanyelvemen is szerettem volna egy tanulmányt közölni, a meänkieli azért volt fontos, mert tulajdonképpen a nyelv standardizálása még mindig folyamatban van, és tudományos szöveg nem nagyon jelenik meg meänkieliül. Azt gondoltam, hogy ezzel hozzásegíthetek a tudományos nyelv normáinak a kidolgozásához. Sokan jeleztek számomra Svédországból is, Norvégiából is, kollégák, kutatók, egyetemi oktatók, hogy mennyire tanulságos ennek az öt különböző finnugor kisebbségnek az összehasonlítása. És hogy mennyire mélyebb a rálátása egy kisebbséghez tartozónak más kisebbségek helyzetére, mert nem áll meg azon a ponton, hogy mit mondanak a törvények, mit hangsúlyoz a politika, hanem megnézi hogyan működik ez a mindennapokban. Egyébként ezt a kutatást mindenképpen folytatni szeretném.

A svédországi finnek és a norvégiai finnek nyelvről és identitásról szóló történeteit is érdemes lenne megvizsgálnom. Illetve, hogy ha még egy pozitív példát szeretnék behozni ebbe a képbe, akkor mindenképpen a finnországi svédek nyelvi identitásáról szóló történeteit is figyelembe venném. S emiatt most tanulok svédül, hogy könnyebben hozzá tudjak férni a vizsgálandó anyaghoz.