„Két világ között ingázom, de mindig hazaérkezem” – költészetnapi beszélgetés Andrei Dósa költővel, műfordítóval

Milyen érzés kétnyelvű írónak lenni?

Tetszik. Kétféleképpen gondolkodom. Figyelemmel tudom követni, hogy mi történik az erdélyi és magyarországi magyar irodalomban, de azt is, hogy mi történik a románban. Legtöbbször mindkét kultúra tárt karokkal fogadott.

Amikor írok, a nyelvválasztás akadályai kihívássá válnak. Hogyan fejezzek ki valamit olyan jól és pontosan, ahogyan az bennem hangzik. Nem is beszélve a két irodalom mögött álló hagyományról.

Most románul írok, könnyen jött áttérni a román nyelvre. De még most is előfordul, hogy magyarul álmodok. A két világ között érzem magam, sokszor az az érzésem, hogy kívülálló vagyok, főként, ha magyarországi kontextusban kell szerepelnem. Egy állandó kettősségben élek, de nem mondanám, hogy bánom. Kívül is, de belül is vagyok mindkét irodalomban.

Mi hajtott az írás felé, mit ad neked a vers, az irodalom?

Azért írok, mert tisztázni akarom, hogy mit érzek. Az írás örömet okoz nekem, biztonságban érzem magam abban a világban, amelyet én irányítok. Van egy olyan tér és idő, saját ritmusokkal és törvényekkel, ahol a valóság alakítható, ahol nyugodtan ki tudok bontakozni és tanulmányozni a belső világom térképét.

Nagyon kevés szerző van, aki írásaiból tud megélni Romániában. Hogy állsz te ezzel?

Nem az írásból élek, hanem irodalmi fordításokból. Felkérésre fordítok szövegeket. Ha jön valami más, egy fizetett felolvasás, egy költészeti fesztivál, egy fizetős projekt, ritka esetben egy ösztöndíj, nagyon boldog vagyok. Tíz éve ez az életformám, és szinte semmi javulást nem látok ezen a területen. Az angolról románra történő fordításokat a kiadók rendkívül rosszul fizetik, a magyarról románra történő fordításokat valamivel jobban, de nem sokkal.

A magyar olvasók számára román szerző vagy, aki magyarul is tud, és magyar verseket ültet át románra. Kevesen tudják, hogy magyar író szerettél volna lenni.

Magyarul kezdtem írni, amikor 20 éves voltam. Majdnem három éven keresztül magyarul írtam, de Brassóban nincsenek irodalmi körök vagy újságok. Egy adott pillanatban bekopogtam a brassói hetilap szerkesztőségébe, ahol a főszerkesztő, miután elolvasta verseimet, azt mondta, nem tudják ezeket a szövegeket publikálni, mert túlságosan dekadensek. Egyébként sem erre összpontosítanak, mert ők közéleti témákkal foglalkoznak elsősorban. Így kellett ennek lennie. Lehet, ha kitartóbb lettem volna, és nagyobb elhatározással ragaszkodtam volna a magyar nyelvhez, mint ahhoz a kommunikációs eszközhöz, amelyen ki szeretném fejezni magam, sikerült volna. Elmehettem volna Kolozsvárra, hogy megismerjem az ottani irodalmi köröket, irodalmi szereplőket, de nem tettem meg. Akkoriban két egyetemre is jártam, és bár abba szerettem volna hagyni, mégsem tettem meg: a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy lediplomázzak. Édesapám szerint, ha nem vittem volna végig ezt a folyamatot, akkor örökös véndiák maradtam volna, aki neki- nekiugrik tanulmányainak, de aztán abbahagyja.

Amikor elkezdtél írni, mi volt az, amire építettél?

Nagyon szerettem József Attilát, el is mentem Sepsiszentgyörgyre, hogy az ottani könyvesboltból megvegyem a József Attila összest. Aztán J.D. Sallingernek a Seymour: Bemutatás című regénye is nagy hatással volt rám, és olyan akartam lenni, mint Seymour, tiszta, különleges érzékenységű. A haikuim mind magyarul íródtak, egyrészt azért, mert felfedeztem egy magyar haiku honlapot, ahol az összes magyar költő által lefordított haikut összegyűjtötték, az első ilyen jellegű fordításoktól, amelyek szerzője Kosztolányi Desző volt, egészen Tandori Dezső legújabb fordításaiig. Másrészt úgy éreztem, hogy tartozom az anyanyelvemnek azzal, hogy költőként is ezen a nyelven szólalok meg.

Ez az úgynevezett nyelv iránti kötelességem aztán elképesztő gyorsasággal elpárolgott, miután az egyetlen brassói magyar nyelvű kiadvány főszerkesztője elutasította irodalmi alkotásaimat.

Nem is volt igazi kapcsolatom a kortárs magyar irodalommal. Valamit tudtam az Előretolt Helyőrségről, de nem ismertem senkit személyesen közülük. Nem volt olyan egyszerű a kapcsolatfelvételi lehetőség, mint most. De vannak olyan szerzők, akiket akkor ismertem meg, és még most is szívesen fordítok szövegeket tőlük, például Sántha Attilának nemrég ültettem át románra az egyik szövegét az Ágtól ágig című kötetéből, ami a tavaly jelent meg.

Itt, Erdélyben nem ismeretlen a kultúrák közötti átjárás. Amikor úgy döntöttél, hogy románul folytatod, akkor nem mondtál le egészen a magyar irodalomról.

Persze, vannak más bolondok is, mint én, akik románul és magyarul is álmodnak, és néha eszükbe jut, hogy egy-egy mondatban egy bizonyos szóösszetétel úgy hangzik, mint valami távoli, nehezen beazonosítható, nem létező köztes nyelv.

Az egyikük Robert Gabriel Elekes, akivel együtt jártam középiskolába, és aki hozzám hasonlóan románul ír, bár szász és magyar vér is folyik az ereiben. Robert egy jól ismert brassói felolvasóklub, a Dactăr Nicu's Skyzoid Poets szervezője is. A másik Mihók Tamás, aki 2013-ban részt vett a balatonfüredi Magyar Műfordítók Házában a George Volceanov által szervezett második fordítói szemináriumon. Tamás ezt követően kezdett el intenzíven fordítani a kortárs román költők irodalmából, többek között a 2000-es generáció költészetének antológiáját jelentette meg a Syllabux Kiadónál Magyarországon. Ő is mindkét kultúrában egyformán otthonosan mozog. De vannak más szerzők is, az egyik Kocsis Francisko, a másik Demény Péter, és még sorolhatnánk.

Milyen volt az újrakezdés? Könnyebben megtaláltad a helyed a román irodalmi életben? Mennyire volt befogadó az új közeg?

Maga az írás, az áttérés simán működött, az más kérdés, hogy ott sem azzal kezdődött a karrierem, hogy azonnal észrevettek. Románul írni ugyanolyan természetes volt, mit magyarul. Nálunk otthon is mindig két könyvtár létezett, voltak román könyvek és magyar könyvek, az átjárás mindig is megvolt. A közösség is, amelyben felnőttem, kétféle volt: az Áprilyban (az Áprily Lajos Elméleti Líceum Brassóban – szerk. megj.) magyarul beszéltem, magyarul tanultam, de az iskolán kívül leginkább román barátaim voltak. Teljesen természetesnek éreztem, hogy románul kezdtem el írni. A beilleszkedés simán ment, nem éreztem kívülállónak magam. Először folyóiratokban publikáltam, aztán meghívtak Bukarestbe egy-egy felolvasóestre. Eleinte nagyon izgultam, mert nem volt gyakorlatom, de annyira természetesen zajlott minden, hogy könnyen ment a beleszokás, pedig nem ismertem senkit.

Második regényed, a „Sok erő és egy csipetnyi szelídség” elbeszélője főhősének neve is Dósa és van egy fia, Dávid, éppúgy, mint neked. Egy önéletrajzi regényről van szó, írják a kritikusok is. Mit akartál megtudni magadról, amikor belevágtál ennek a regénynek a megírásába?

Már 30 éves múltam, amikor kezdtem megkérdőjelezni a tinédzserkorom utáni önmagamat. Azt akartam megtudni, hogy fejlődtem-e valamilyen módon.

A válasz az, hogy azok az erők, amelyek fiatalkorunkban ragadnak el minket, amikor elméletileg a legsebezhetőbbek vagyunk, sokkal nagyobbak, mint mi magunk, néha elnyelnek, és nem hagynak időt gondolkodni, beszélni vagy írni. Hogy mi történt velem ebben a periódusban, az van benne a kötetben.

Azért kérdeztem rá, mert a legnagyobb különbség közted és elbeszélőd között az, hogy ő elkedvetlenedett, és nem folytatta a versírást, míg te az elmúlt 10 évben öt kötetet adtál ki – legtöbbjüket jelentős irodalmi díjakkal jutalmazta a szakma.

Azért írtam tovább, mert néha olyan makacs tudok lenni, mint egy öszvér, valószínűleg anyámtól örököltem ezt. Volt néhány év, amikor csak magamnak írtam. A 2000-es évek elején volt ez, amikor a kulturálisan eléggé halott Brassóban találkoztam néhány nagyon jó fej emberrel, akik kreatív írást tanítottak. Ez egy nagyon különös jelenség volt: épp csak elkezdtem írni, amikor a lehetőségek elkezdtek megjelenni körülöttem. Talán kissé naivnak hangzik, de szilárdan hiszem, hogy ha olyasmit csinálsz, amit igazán szeretsz, egy bizonyos ponton az emberek észre fogják venni, még ha néha ez túl későn is történik.

Említettük a legutóbbi regényedet. A próza később jelent meg az életedben, mi az a plusz, amit ad neked?

2016-ban kezdtem el írni az első regényemet, és úgy éreztem, hogy rátaláltam egy másik hangra, egy másik kifejezési lehetőségre, bár amikor nem verset írok, mindig elővesz egy fokozatosan növekvő nyugtalanság: attól félek, hogy ha sokáig nem szólalok meg versben, akkor elveszítem azt a tudást, amitől költő a költő. Ha több, mint egy hétig nem írok verset, akkor kezdem „furcsán” érezni magam. Úgy érzem, az a képesség, hogy metaforákba tömörítve fogalmazzam meg a lényeget, elsüllyed bennem, és megijedek, mi lesz, ha többé nem tudom előhozni ezt magamból, eltűnik ez a biztos kapaszkodóm.

Mi a munkamódszered?

Általában éveken keresztül írok, nem tudom pontosan, hogy mit. Egy adott pillanatban érzem, hogy valami kezd összeállni, kialakul egy belső kép, és akkor annak alapján újra olvasom, kiválogatom a szövegeket, ez már a tudatosabb része a munkának. Megtalálom a vezérfonalát, a vezető tematikáját az addig írtaknak. Mindig irigyeltem azokat, akik eleve egy koncepcióra építik verseskötetüket, én nem tudok így dolgozni, örülök, ha egy-egy ciklus esetében összejön az a gondolati egység, amely összetartja a különböző verseket.

Nem hiszem, hogy a köteteim esetében sikerült volna egy egész könyvön belül megmaradni ugyanannál az elképzelésnél. Eléggé csapongó vagyok ilyen tekintetben, az egységet inkább az adja meg, hogy azokból az élményekből táplálkoznak a verseim, amit éppen megélek: amikor Amerikában voltam, és hónapokon keresztül mosogattam, magányosnak éreztem magam, akkor ez beszivárgott verseimbe – ebből lett egy önálló kötet.

Hogyan válogatod ki, mit fordítasz le a kortárs magyar irodalomból?

Legtöbbször felkérésre fordítok, de valahogy megtaláljuk egymást a szövegekkel. Egy Dsida-szöveggel kezdtem, nem az én választásom volt, bár szeretem Dsidát, de jól sikerült, és kimondottan örültem, hogy megcsináltam. Aztán felfedeztem magamnak Kemény Istvánt, aki annyira tetszett, hogy folyamatosan forgattam magamban a verssorokat, és mintha ezzel előidéztem volna a történést, rövid idő múlva felkértek, hogy fordítsak le néhány Kemény-verset, végül egy egész válogatás lett belőle. Borbély Szilárddal is hasonlóképpen történt, először a balatonfüredi fordítóháznál olvastam a verseit, utána pedig alkalmam adódott fordítani az ő szövegeit is. Mintha elindítottam volna egy gondolatot, és ez a gondolat előidézte volna a történést, lehetővé tette, hogy megvalósuljon a szándék. Van Petri György és Pilinszky János fordításom is, nem is jut hirtelen eszembe minden szerző.

Ha párhuzamot kellene vonni a kortárs román és a kortárs magyar versenyelv között, mit emelnél ki?

Mindkét líra a metamodernizmus keretén belül érvényesül. A paródia, a nyelvi játék helyére a mondatpoétika kerül, az irónia helyett az őszinteséget választják a szerzők, az intertextuális kollázsokat egy újkomoly, újautentikus megszólalásmód váltja, amely már kevésbé írható le kellő érzékenységgel a posztmodern keretei között. Ez a magyar és a román kortárs irodalomban is működik. Szóval a hasonlóság megvan nyelvezetben és tematikában is, de ez nem azt jelenti, hogy könnyedén megy a fordítás egyik nyelvről a másikra.

Sokan próbálták elmagyarázni, mit is jelent egy jó fordítás. Te hogy érzed, mikor sikerült egyik-másik versfordításod?

Jim Jarmusch Paterson című filmjének főszereplője egy buszsofőr, aki maga a két lábon járó anakronizmus: nem elég, hogy nincs mobilja, és vélhetően nincs fent a Facebookon sem, a szabadidejében verseket ír, azokat is kézzel egy füzetbe, és tetejébe ezeket sem azért írja, hogy idegeneknek mutogassa őket.

Ebben a filmben van egy rész, ahol a versfordításokról is szó esik, azt mondja a főhősnek az egyik mellékszereplő: Tudod milyen a versfordítás? Mintha felvennél egy esőköpenyt, és utána beállnál a zuhanyozó alá. Azaz nem lehet visszaadni a vers eredeti világát. Valamit mindig fel kell áldozni.

Sok minden el tud kallódni. Egy jó fordítás is csak 80-90 százaléknyi arányban képes visszaadni az eredeti versvilágot. Nem beszélve arról, hogy vannak olyan költők, akiket nem lehet lefordítani: Parti Nagy Lajos, Kovács András Ferenc – csak két példa a kortársak közül, akiket meg sem kíséreltem lefordítani, mert lehetetlen próbálkozás volna.

A vers hangzásvilágát sokszor ugyanolyan fontos visszaadni, mint magát a mondanivalót. Milyennek érzékeled hangzásában a magyar nyelvet?

Nagyon nyersnek, nincsenek benne nemek például. Ez valamiféle kezdetlegességet kölcsönöz neki, akár a románhoz is viszonyítva, amelyben elkülönülnek a nemek egymástól. Ugyanakkor a német nyelv hatására nagyon erős a magyarban a szóképzés, az összetett szavak alkotásának az ereje, és ez abban nyilvánul meg, hogy inkább új szót alkotnak, semmint befogadnának idegen, jövevényszavakat a nyelv beszélői. Ez zárttá teszi, a román nyelv ehhez képest sokkal befogadóbb, az új szavakat nagyon könnyen megemészti.

A román nyelv olyan mintha madarak csiripelnének, a magyar nyelv is dallamos, de sokkal drámaibb, nem olyan felületesen, könnyedén csicsergő, mint a román.

Én mindig azért szerettem a magyar lírában, hogy formatartóbb, szigorúbb a gondolatmenete és paradoxális módon ezáltal nagyobb hatást tud kifejteni, mint a román líra. A román költészetet pedig azért, mert puhább, irracionálisabb. Talán ebben a sajátos, csicsergős bájban van valami, amiből a magyar költők is tanulhatnak. A román poétákban van egy bizonyos félszegség, én azt nagyon szeretem. Tehát kölcsönösen tanulhatnánk egymástól, minden téren.