Maia Sandu geopolitikai alapfelvetést kérdőjelezett meg, amikor Moldova Romániával való egyesüléséről beszélt

Már egy hete állandó téma a romániai sajtóban Moldova esetleges egyesülése Romániával. Először Maia Sandu, a második mandátumát töltő államfő nyilatkozott erről, majd miután mindenki azt hitte, hogy lecsengett a téma, Alexandru Munteanu, a Moldovai Köztársaság miniszterelnöke is nyilvánosan kijelentette: személyes döntésként igennel szavazna Romániával való egyesülésre, ugyanakkor kormányfőként a lakosság többségi akaratát tekinti irányadónak, amely jelenleg az európai integrációt támogatja.

Munteanu nyilatkozatában világosan szétválasztotta a két szerepet. Magánemberként vállalta az „igen”-t, politikai vezetőként viszont azt hangsúlyozta, hogy feladata az Európai Unióhoz való csatlakozás előkészítése, mert ez rendelkezik demokratikus felhatalmazással. A megfogalmazás óvatos, de egyértelmű: az egyesülés gondolata legitim, de nem aktuális kormányzati cél.

Mi állt Maia sandu kijelentése mögött?

A moldovai elnök 2026 januárjában vendége volt a brit The Rest Is Politics műsornak, amelyet két ismert brit politikai újságíró vezet. Az interjú közel egyórás volt, és túlnyomórészt a moldovai–ukrajnai háborús környezetről, az orosz befolyásról, valamint Moldova európai integrációjáról szólt.

A beszélgetés végén a műsorvezetők rákérdeztek arra, amit addig Sandu következetesen elkerült: személyesen mit tenne, ha népszavazás döntene Moldova és Románia egyesüléséről. A válasz rövid és egyértelmű volt: „Ha lenne referendum, igennel szavaznék az egyesülésre.”

Ez volt az első alkalom, hogy Maia Sandu hivatalban lévő államfőként ilyen nyíltan és feltétel nélkül vállalta ezt az álláspontot, amit azóta sokan és sokféleképpen megvizsgáltak. Korábban – még ellenzéki politikusként – beszélt már hasonlóan, elnökként azonban eddig következetesen a hallgatás vagy az elvi elhárítás stratégiáját választotta. Most is dönthetett volna úgy, hogy elegánsan hárít vagy nagyon diplomatikus választ ad, amivel nem sért meg semmiféle érzékenységet, azonban nem ez történt, Sandu kimondta azt, amiről azóta is beszélnek.

A kijelentés indoklása legalább ilyen fontos volt. Az államfő érvelése kizárólag biztonsági és geopolitikai jellegű volt. Azt mondta:

• egy kis állam számára egyre nehezebb demokratikus és szuverén módon fennmaradni,
• különösen egy olyan régióban, ahol háború zajlik,
• és ahol Oroszország folyamatos nyomást gyakorol.

Sandu ugyanakkor elismerte, hogy jelenleg nincs többségi társadalmi támogatottsága az egyesülésnek Moldovában, és azt is hangsúlyozta, hogy államfőként nem dolgozik ilyen forgatókönyvön. A reális és demokratikusan támogatott cél szerinte továbbra is az Európai Unióhoz való csatlakozás.

A megszólalás politikai jelentősége ebből a kettősségből fakad, hogy a moldovai elnök egyszerre nevezte meg az egyesülést mint lehetséges végpontot, és az EU-integrációt mint aktuális stratégiát. A kettőt nem egymással szembeállítva, hanem egymás mellett létező opciókként kezelte, amelyek közül jelenleg csak az egyik rendelkezik társadalmi legitimációval.

Az időzítés sem véletlen. Sandu második elnöki mandátumát tölti, alkotmányosan nem indulhat újra, és pártja stabil parlamenti többséggel kormányoz. Ez a politikai mozgástér lehetővé teszi számára, hogy hosszabb távú perspektívákban beszéljen, anélkül hogy azonnali választási következményektől kellene tartania. A kijelentés ebben az értelemben inkább stratégiai üzenet, mint operatív politikai lépés.

A nyilvános reakciók – különösen az oroszbarát ellenzék részéről – megerősítették, hogy Sandu egy érzékeny határvonalat lépett át. A Szocialisták Pártja és Igor Dodon hazaárulással vádolta meg, és jogi lépéseket követelt ellene. A kormánypárti oldal ezzel szemben azt hangsúlyozta: mindkét vezető politikus személyes véleményt fogalmazott meg, miközben tiszteletben tartja az alkotmányos rendet és a választói akaratot.

Nicușor Dantól az AUR-ig mindenki támogatná az egyesülést, de másképp

A moldovai vezetők megszólalásai után a figyelem gyorsan Bukarestre terelődött, nemcsak azért, mert az egyesülés kérdése Romániát közvetlenül érinti, hanem azért is, mert a román politikai elit évek óta látszólagos konszenzust tart fenn: az unió lehetősége legitim, de kizárólag Chișinău döntésén múlik, és nem lehet napi politikai eszköz.

Nicușor Dan álláspontja például ugyanaz mint a Maia Sandué, és érdekes módon ő is külföldi újságíró kérdésére válaszolt erről 2025 júliusában, de az ő válasza annak idején nem ment ekkorát mint most a moldovai elnöké. Dan a Frankfurter Allgemeine Zeitung számára adott interjúban fogalmazta meg álláspontját arról, hogy személyesen kívánatosnak tartja Románia és a Moldovai Köztársaság egyesülését, ugyanakkor teljes mértékben tiszteletben tartja a moldovai társadalom akaratát.

Dan akkor konkrétan utalt arra is, hogy a moldovai lakosság mintegy 35 százaléka támogatja az uniót, miközben a többség az önálló államiságot részesíti előnyben. Ebből azt a politikai következtetést vonta le, hogy Románia addig nem kezdeményez semmilyen lépést, amíg nincs világos, többségi felhatalmazás Chișinăuban. A személyes meggyőződés és az állami politika szétválasztása ugyanúgy működött az ő esetében is, akárcsak most Maia Sandunál.

Amúgy a májusban megválasztott elnök első hivatalos külföldi útja elnökként a Moldovai Köztársaságba vezetett, és azóta is szoros, baráti kapcsolatot ápol Maia Sanduval. A nyilvános megszólalásaik hangvétele és logikája feltűnően hasonló: az egyesülés legitim történelmi és politikai lehetőségként jelenik meg, miközben a jelenlegi stratégiai cél az európai integráció támogatása.

A románok Egyesüléséért Szövetség, az AUR narratívája ennél sokkal radikálisabb. A párt üdvözölte Maia Sandu és Alexandru Munteanu kijelentéseit, de azokat biztonsági válságjelzésként értelmezte, és azonnali politikai cselekvést sürgetett. Az AUR szerint az orosz nyomás miatt az egyesülés nem hosszú távú perspektíva, hanem „nemzetbiztonsági szükségszerűség”. A párt elnöke, George Simion arról beszélt, hogy Romániának készen kell állnia az „intézményi és politikai integráció” gyors megkezdésére. Ugyanakkor Simion személye és politikai múltja különösen érzékeny tényező Moldovában: több alkalommal is beutazási tilalmat kapott Chișinăutól, amit a moldovai hatóságok nemzetbiztonsági kockázatokkal indokoltak. Ez a körülmény jelentősen rontja az AUR hitelességét szomszédos országban, és simion nem is szerepelt jól az elnökválasztásokon Moldovában: a román állampolgársággal rendelkező kettős állampolgárok jó része a jelenlegi elnökre adta voksát májusban.

A román politikai elit többsége – kormánypárti és mérsékelt ellenzéki szereplők egyaránt – Nicușor Dan álláspontjához áll közelebb. Nyilatkozataikban visszatérő elem, hogy az egyesülés kérdése nem lehet kampánytéma, nem lehet geopolitikai feszültségek közepette erőltetni, és nem válhat eszközzé belpolitikai mobilizációra.

Társadalmi realitás és történelmi háttér: mennyire élő az egyesülés gondolata?

Az egyesülés kérdése nem a semmiből bukkan fel időről időre a moldovai és a román közbeszédben. Erős történelmi gyökerei vannak, amelyek meghatározzák azt is, hogyan viszonyulnak hozzá ma az állampolgárok a Prut mindkét oldalán. A folyó ugyanis nem mindig volt államhatár: 1918 és 1940 között a mai Moldovai Köztársaság területének nagy része Románia része volt. Ezt a periódust jelöli a történetírás Nagy-Románia korszakának, és máig referenciapontként él mind a politikai, mind az identitásról szóló vitákban.

Az említett történelmi tapasztalat azonban eltérő módon épült be a két társadalom kollektív emlékezetébe. Romániában az egyesülés gondolata elsősorban szimbolikus jelentőségű, a nemzeti egység narratívájához kapcsolódik. A közvélemény-kutatások évek óta azt mutatják, hogy a román társadalom megosztott: a támogatók aránya rendszerint 40–50 százalék között mozog, miközben a bizonytalanok és az ellenzők együttese szintén jelentős.

A Moldovai Köztársaságban a helyzet összetettebb. Itt az egyesülés nemcsak történelmi vagy identitásbeli kérdés, hanem közvetlenül érinti az államiságot és a mindennapi biztonságérzetet. A támogatottság az elmúlt évtizedben fokozatosan nőtt, a 2010-es évek közepén mért 15–20 százalékról mára 30–40 százalék közé emelkedett, de továbbra sem éri el a többséget. A társadalom erősen rétegzett: a fiatalabb, városi, román nyelvű lakosság körében magasabb az egyesülés támogatása, míg a déli, északi és etnikailag vegyesebb régiókban jóval alacsonyabb.

A Deutsche Welle elemzése szerint egyesüléshez való viszonyt Moldovában alapvetően formálta a szovjet örökség. Az ország lakosságának jelentős része évtizedeken keresztül egy különálló moldovai identitás keretében szocializálódott, amely tudatosan különbözött a román nemzeti narratívától. Bár az elmúlt években fontos szimbolikus lépések történtek – például a román nyelv alkotmányos elismerése –, ezek nem tüntették el automatikusan az identitásbeli különbségeket.

A geopolitikai tényezők szintén meghatározóak. A Dnyeszteren túli szakadár terület, Transznisztria jelenléte, valamint a Gagauziában tapasztalható erős oroszbarát attitűdök komoly bizonytalansági tényezők. Ezek a régiók nemcsak politikailag, hanem jogilag is bonyolulttá teszik az egyesülés bármilyen gyakorlati elképzelését, és sok moldovai számára inkább kockázatot, mint stabilitást jelentenek.

Mindeközben az Európai Unióhoz való csatlakozás Moldovában jóval szélesebb társadalmi konszenzust élvez. A legtöbb felmérés szerint az EU-integráció támogatottsága meghaladja az 55–60 százalékot, és sok választó számára ez jelenti a biztonságos utat: megmaradó államiságot, fokozatos gazdasági felzárkózást és kisebb geopolitikai kockázatot. Ebben az összefüggésben az egyesülés gyakran nem alternatívaként, hanem inkább távlati lehetőségként jelenik meg.

A történelmi hagyomány tehát önmagában nem elég az áttöréshez. Bár Nagy-Románia emléke mindkét társadalomban jelen van, eltérő jelentéssel bír: Romániában identitáserősítő mítosz, Moldovában viszont egy vitatott, sokszor ambivalensen megélt múlt része. Ez magyarázza, hogy miért tud az egyesülés egyszerre legitim, mégis megosztó gondolat maradni.

Románia számára gazdasági teher, az EU-nak geopolitikai sokk volna

Mielőtt a nemzetközi visszhangot vizsgálnánk, érdemes abból kiindulni, hogy Románia számára mit jelentene ténylegesen a Moldovai Köztársaság egyesülése.

Gazdasági értelemben egy ilyen lépés jelentős terhet róna Bukarestre. A Moldovai Köztársaság GDP-je nagyságrendekkel kisebb a románénál, az infrastruktúra fejletlenebb, a bérek és nyugdíjak jóval alacsonyabbak, az állami intézmények pedig eltérő hatékonysággal működnek. Egy esetleges egyesülés nem egyszerű „adminisztratív összevonás” lenne, hanem hosszú, költséges felzárkóztatási folyamat. Román közgazdasági becslések szerint az első években akár Románia egyéves GDP-jének jelentős részét is felemészthetné az integráció elindítása: nyugdíjrendszer, egészségügy, közlekedési hálózat, közigazgatás, oktatás és monetáris kérdések összehangolása egyszerre kerülne napirendre.

Politikai és jogi szempontból is rendkívül összetett folyamatról lenne szó. Alkotmánymódosításra lenne szükség mindkét oldalon, népszavazásokra, nemzetközi szerződések újratárgyalására, és nem utolsósorban a transznisztriai kérdés rendezésére. Egy olyan terület integrálása, ahol orosz katonai jelenlét van, önmagában is vörös vonalat jelent több nyugati szereplő számára.

Ezért is kapták fel ennyire Maia Sandu és Alexandru Munteanu kijelentéseit a nemzetközi sajtóban. Nyugat-Európában – különösen a német nyelvű médiában – nem az egyesülés gondolata volt a meglepő, hanem az, hogy egy háborús térségben, hivatalban lévő vezetők nyíltan beszélnek állami szuverenitás alternatíváiról. Ez ritka, és stratégiai bizonytalanságra utal.

Brüsszel számára a Moldovai Köztársaság jelenleg külön tagjelölt állam, és az uniós intézmények ezt a pályát támogatják. Egy esetleges egyesülés nem lenne automatikus gyorsítósáv Moldovának, hanem jogilag és politikailag teljesen új helyzetet teremtene. Több tagállamban – különösen azokban, amelyek saját szeparatista kérdésekkel küzdenek – komoly fenntartások lennének bármilyen határmódosítással szemben, még akkor is, ha az demokratikus úton történne.

A NATO szempontjából a helyzet még érzékenyebb. Románia a szövetség keleti szárnyának kulcsállama, míg Moldova alkotmányosan semleges. Az egyesülés automatikusan felvetné a kérdést: mi történik a semlegességgel, és hogyan kezelné a NATO egy olyan terület integrálását, ahol orosz csapatok állomásoznak.

Moszkva reakciója ebben az összefüggésben a legkiszámíthatóbb. Oroszország a Moldovai Köztársaságot saját befolyási övezetének részeként kezeli, és az egyesülést Romániával – egy NATO- és EU-tagállammal – egzisztenciális fenyegetésként értelmezné. Már a mostani kijelentésekre is éles retorikai válasz érkezett Moszkva-barát moldovai szereplőkön keresztül. Egy konkrét politikai folyamat elindítása esetén információs hadviselésre, gazdasági nyomásgyakorlásra és a belső feszültségek tudatos erősítésére lehetne számítani.

Ebben az értelemben érthető, miért hangsúlyozza mind Maia Sandu, mind Alexandru Munteanu, mind pedig Nicușor Dan ugyanazt a korlátot: a társadalmi többség hiányát. Ez annak felismerése, hogy egy ilyen lépés nemcsak belpolitikai döntés lenne, hanem regionális következményekkel járó esemény. A nyilatkozatok azt üzenték: Moldova jövője nincs kőbe vésve, és a jelenlegi európai pálya mellett más forgatókönyvek is léteznek. Ez önmagában elég ahhoz, hogy Berlinben, Brüsszelben és Moszkvában is figyeljenek.