Hvaldimir, aki Putyin titkos fegyvere helyett haláláig csak cukiságbombákat szórt a norvégokra

Csak sejtések vannak arról, honnan jött, és nem tudni, hogyan halt meg mindössze 15 évesen a norvég partoknál Hvaldimir (vagy saját szabad fordításunkban Bálngyimír, de felmerült a Halgyimír verzió is), aki haláláig éveken át remek alanya volt hidegháborús találgatásoknak. A boncolás legalább a beluga halálának okára választ adhat, de így is sok kérdés marad az állat körül. Több feltételezés szerint akár orosz katonai program része is lehetett, ahogyan az több tengeri emlőssel történt a hidegháború alatt, nemcsak a Szovjetunióban, de az Egyesült Államokban is.

Hvaldimirnak már a neve is neohidegháborús hangulatra utalt: egy norvég online szavazáson kapta a norvég bálna (hval) és az orosz elnök nevéből (Vlagyimir) keresztezett becenevet. A szójáték félig komoly volt a köznyelvben fehér bálnaként is emlegetett belugával, amelyről úgy cikkeztek, mint Putyin titkos fegyveréről, a NATO vizein kutakodó kémbálnáról, aki ki tudja, még mire lehet képes.

Katonai projektnek túl játékos volt

A beluga 2019-ben bukkant fel Norvégia északi részén, az Oroszországgal határos térségben. Ekkor Moszkva már bőven túl volt a Krím 2014-es annexióján, és javában építgette a kelet-ukrajnai szakadárok államát, de úgy tűnt, a háború lokális konfliktus marad.

Hvaldimir norvég halászokhoz úszott, barátságos volt, nem félt az emberektől. Visszaadta a bedobott tárgyakat, igényelte a cirógatást, és persze szívesen fogadta el a halászoktól az ételt. Láthatóan jól érezte magát az emberek között. Testén egy hám volt, amely alkalmas volt arra, hogy kamerát erősítsenek rá. A később leszedett hám csatján egy felirat állt „Equipment St. Petersburg” – azaz „Szentpétervári felszerelés”. Ez adta az alapját a feltételezésnek, hogy egy orosz katonai programból megszökött, emberhez szoktatott emlős lépett kapcsolatba a norvég halászokkal. Ezen a videón a halászok és Hvaldimir első találkozása látható:

Celeb lett belőle, turisták látogatták, állatvédő szervezetek léptek fel annak érdekében, hogy biztonságos közeget nyújtsanak a természetben csoportosan élő állatnak, amely láthatóan emberközeli neveltetése miatt kiszolgáltatottnak tűnt. A norvég kormány is bekapcsolódott a tervek kidolgozásába, de az állat enélkül is adaptálódott környezetéhez, túlélt a természetben. Igaz, a halászok nem túl nagy örömére gyakran visszatért a hajók közelébe, amivel saját magát és a fogást is veszélyeztette.

Öt éven át élt így a norvég partok közelében, mígnem idén augusztus végén holtan találták Dél-Norvégia vizein.

Valahol biztosan nevelték Hvaldimirt

Az évek során Oroszország nem jelentkezett érte, nem ismerte el, hogy a beluga orosz katonai programban vett volna részt, sem azt, hogy egyéb orosz intézethez köze lenne, de azt sem, hogy fogva tartott belugák lennének északi tengeri bázisain.

Ugyanakkor a Barents Observer orosz, angol és kínai nyelven publikáló – újságírói tulajdonban álló, alapítványi és a norvég kormány forrásaiból működő – norvég lap műholdfelvételeket közölt, amelyeken látható belugák fogva tartására alkalmas szerkezet a tengeren. A felvételekből az is kitűnt, hogy Hvaldimir norvégiai felbukkanása után ezeket az úszó eszközöket áthelyezték és jobban rögzítették orosz felségvizeken.

„Ha kém lenne, gondolják, hogy címkét teszünk rá?” – idézte a BBC Viktor Barancevet. Az orosz fegyveres erők nyugalmazott ezredese ugyanakkor nem zárta ki, hogy lehettek belugák, amelyek orosz katonai programban vettek részt. Szerinte azonban inkább tudományos kutatómunkával foglalkozó tengerbiológusokhoz lehetett köze Hvaldimirnak – aminek nem mond ellent, hogy az egyébként lassú úszó hírében álló belugán kamerarögzítésre alkalmas hám volt.

Bár hiteles információ nincs Hvaldimir eredetéről, a Deutsche Wellének nyilatkozott egy orosz tengerbiológus, aki szerint Oroszország távol-keleti végén, az Ohotszki-tengerben foghatták ki még fiatalon, ahogyan az még a Szovjetunió idején is több delfinárium esetében történt. Olga Spak biztosra vette, hogy az orosz hadsereg ezek közül választott ki katonai programjaiba állatokat, ezek egyike lehetett Hvaldimir. Spak azt is tudni vélte, hogy Hvaldimir eredeti neve Andrjuha volt (ez magyarul leginkább Bandika lehetne.)

Az Orosz Tudományos Akadémiához (RAN) tartozó ökológiai intézet egykori munkatársa szerint voltak és vannak is az orosz védelmi minisztérium kezelésében bázisok, ahol tengeri emlősök kiképzésével foglalkoznak. Igaz, sok szovjet bázis megszűnt, Gorjacsi Rucsji például már csak hajóroncsokkal teli kihalt település a Kola-félszigeten. Az nem derült ki az interjúból, hogy honnan vannak információi az állat eredetéről, miközben hivatalosan a norvég hatóságok sem állítottak semmi biztosat azóta sem.

A RAN ugyanezen intézetének szenzoros kutatásokért felelős tagja Spakkal szemben azt mondta, belugákat a szovjet hadsereg nem használt a katonai programjaiban. Lev Muhametov szerint delfineket igen, főként a krími Szevasztopolnál, ahol a katonai kikötő bejáratának őrzése volt az egyik feladatuk. Azonban nem azt várták tőlük, hogy elhárítsák a betolakodót, hanem hogy bármilyen mozgást észlelve jelezzenek.

Legfeljebb aknakereső, nem gyilkológép

Az, hogy Hvaldimir Putyin titkos fegyvere lenne, még akkor is inkább csak kattintékony hívószó, semmint a valóság pontos leírása, ha tényleg a védelmi minisztérium szárnyai alatt lévő bázisról szökött el. Víz alatti aknák felkutatására és megjelölésére azonban jó betanítás mellett megfelelő lehetett, bár szakértők szerint kevésbé, mint a palackorrú delfinek. Delfinekkel hasonló programok előbb az Egyesült Államokban indultak – de a NASA a delfinekkel való kommunikáció iránt is érdeklődött, egy bizarr szerelmi kapcsolat is lett egy ilyen programból. (Az LSD-t sem nélkülöző intim történetről itt olvashatja Észkombájnunkat.)

Az 1960-as évek elején indított amerikai program után – amely ma is működik, palackorrú delfineket és fókákat képeznek ki aknakereső feladatokra – 1965-ben a szovjetek is beindították a sajátjukat. Hely volt rá, elvégre a szigetekkel együtt százezer kilométeres – bár jórészt a sarkkörön túli – partvonalon akadt rá alkalmas terület északon és keleten, de délen, a Fekete-tengeren is. Nem maradt ki a Krím félsziget sem, 1973-ban indult a katonai célú idomítás, ezek között volt hajók, tengeralattjárók öngyilkos felrobbantásának feladata is. A Szovjetunió széthullása után leállt a krími program, ahogy egyébként az oroszországi is.

A delfinek katonai alkalmazásának ötletét 2002-ben már Ukrajna elevenítette fel újra, igaz, kevés sikerrel. 2014 elején már tervben is volt az Ukrajna Fegyveres Erői alá rendelt Állami Oceanárium teljes átstrukturálása, végül azonban ezt keresztülhúzta a Krím orosz annexiója, amellyel az ottani bázist Moszkva a félszigettel együtt elfoglalta, és nem kizárt, hogy újraindította a programot.

Ukrajna az intézetből amit lehetett, Odesszába menekített át. Vagy nem annyira menekítette át. 2014-ben az ezzel kapcsolatos hírek is az információs háború részei lettek, nem mintha az annexió és a kelet-ukrajnai háború kirobbanásakor nem lettek volna nagyobb téttel bíró dolgok. Mindenesetre az orosz sajtóban akkoriban az jelent meg – az ukrajnaiban viszont nem –, hogy az akkori ukrán elnök, Petro Porosenko krími képviselője, a félszigetről értelemszerűen szintén kiszorult Borisz Babin arról beszélt, hogy a programba fogott delfinek elpusztultak, mert hazafiasságból elutasították az ételt az orosz megszállóktól. A kijelentés az orosz propaganda része lehetett, ahogy Babin gondolatának folytatása is, amely szerint a delfinek sokkal hősiesebbek voltak, mint a Krímet könnyedén feladó ukrán katonák.

A delfinek ukrán nemzeti öntudattal vállalt, propagandagyanús éhhalála helyett az ekkor már birtokon belül lévő orosz megszállók másik magyarázattal álltak elő. Szerintük a rossz ellátás miatt már korábban elpusztultak az állatok, csak ezt az ukrán vezetés utólag az oroszok nyakába varrná, pedig valójában semmilyen érdemi munkát nem végzett az ukrán hadsereg a delfinekkel. Ehhez képest 2012-ben az orosz állami Szputnyik még arról írt, hogy Ukrajna komolyan foglalkozik a delfinek harci felhasználásával, támadó feladatokra képezte ki őket. A cikk szerint hasonló bázis csak az Egyesült Államokban létezett, az orosz projekt kérdését elintézte annyival, hogy „nem tudni, van-e ilyen egysége” az orosz haderőnek.

Mindenesetre tény, hogy az ukrán tengeriemlős-program nem jutott messzire, bár nincs sok jele annak sem, hogy az orosz megszállás lendített volna a delfinek és belugák militarizálásán.

A háború alatt Ukrajna polgári delfináriumai valóban közelebb kerültek a hadsereghez, de a tudományos titkos katonai projekt helyett egészen másképp: Harkivban frontot megjárt, sérült katonák rehabilitációját segítik a közös úszásokkal. A Telex is járt ott két éve, riportunkat itt olvashatja, videónkat itt nézheti meg:

A frontközeli helyzetet megtapasztalt és azóta is rakétatámadásoknak kitett városból sokáig nem volt esély a belugák elszállítására, idén azonban az egytonnás állatokat sikerült Spanyolországba juttatni, békés körülmények közé, ahol érzékeny szonárjuk nem szenved a rakéták dübörgésétől, és ahol ellátásuk is biztosítható.

De mi történhetett Hvaldimirrel?

Norvégiai életének öt éve alatt a beluga rengeteg embert megmozgatott, a mobiljaikat kattintgató turistáktól a rejtett orosz katonai múlt feltárását ígérő újságírókon és filmeseken át az állatvédőkig. Mivel az ember közelségét láthatóan igényelte, hám nélkül is nyilvánvaló volt, hogy nem vadon nőtt fel.

Mivel természetes közegében csapatokban él, félő volt, hogy ennek híján a fiatal beluga nem lesz képes túlélni önállóan. Felmerült, hogy egy két kilométer hosszú, egy kilométer széles fjordot különítenének el neki, amelyet elzárnak, tulajdonképpen egy hatalmas természetes akváriumot hozva létre, ahol táplálják és megóvják őt. Erre végül nem volt szükség, az északról idővel Norvégia déli részére, sőt, a svéd vizekre is benéző Hvaldimir képes volt gondoskodni magáról.

Ez azonban csak részben volt igaz. Úgy tűnt, a szükségesnél kevesebb ételhez jut, továbbra is gyakran megfordult hajók közelében, ami miatt látható sérülések nyomát is viselte. Tépett fel halászhálókat is, ami egyrészt szintén nem mindig ment sérülések nélkül, másrészt a halászoknak is veszteséget jelentett.

2021-ben aztán az is kiderült, hogy elvesztette az összes fogát. Ragadozóként a természetben ez egyenlő az éhenhalással. Azt nem tudni, hogy mi történhetett a fiatal, akkor alig 12 éves állattal, felmerült, hogy ez az emberekkel való találkozás eredménye, akik fadarabokat, deszkákat dobáltak neki játékból – bár mind a negyven fog elvesztéséhez ennél talán kézenfekvőbb magyarázat lenne valamilyen, az alultápláltságból is következő betegség.

Ugyanakkor a hozzáértők szerint Hvaldimir ekkor sem tűnt kifejezetten betegnek. El is telt három év, a fogatlanná lett fiatal beluga továbbra is svéd és norvég vizeken úszkált, egészen idén augusztus végéig, amikor norvég halászok találtak a víz felszínén lebegő testére. Beszámolók szerint előző nap is teljesen egészségesnek tűnt. Az állat testét a tervek szerint felboncolják, ami remélhetőleg választ ad arra, mi is végezhetett a várható élettartamának alig harmadánál elhullott belugával.

Moszkva norvég gyilkosokat kiált

Az orosz sajtó mindenesetre ebből az alkalomból visszavágott a részben mégiscsak Vlagyimir Putyinról elnevezett belugáért, amely olykor orosz katonai programból szökött hősként jelent meg a nyugati sajtóban.

„A norvégok megölték a bálnát” – írta már címében az Argumenti i Fakti. Az orosz lap szerint Hvaldimir folyamatosan veszélyben volt a hajóktól. „Egy barátságos lénynek, amelyiknek a legkisebb köze is lehet Oroszországhoz, nagyon nehéz túlélnie a mai Norvégiában, ahol a ruszofóbia már súlyos patológiai méreteket ölt” – írta az orosz lap. Ezt olyan, hivatkozás nélküli állításokkal igyekezett alátámasztani, hogy egyes norvég lapok kiképzett gyilkosnak nevezték Hvaldimirt – ami az állat barátságossága miatt fel sem merült –, vagy hogy állítólag komolyan megjelent egy cikk az ottani sajtóban, amely szerint le kell gyilkolni az orosz lazacokat, mert betörtek Norvégiába.

Hvaldimir eredetéről viszont, ahogy láthattuk, olyannyira nem tudni semmi biztosat, hogy a Guardian egy cikkében azt is megemlítette, hogy a beluga hámján látható angol, nem pedig orosz felirat nem túl kézenfekvő – már amennyiben kémállatról lenne szó, de egyébként sem a Finn-öbölben lévő Szentpétervár felől úszott fel –, és megjegyezte, hogy Floridában is van St Petersburg. Sőt, látogatókat fogadó óceanáriumuk is van. Igaz, ott nincsen beluga, bár a szintén floridai Orlandóban van, az viszont nem tengerparti. Ahogyan az Atlanti-óceánnál fekvő Connecticut attrakciója sem közvetlenül a tengernél van, bár abban az óceanáriumban legalább van beluga.

Ha valami csoda folytán onnan az állat mégis a tengerbe jutott volna, csaknem hétezer kilométert kellett volna megtennie. Az út ugyan a belugák életterén át vezetett volna Norvégiáig, reménytelenül hosszú lett volna, pláne egy fiatal, fogságban nevelkedett egyednek. Ez még ahhoz képest is sok, hogy Hvaldimir az első norvégiai észleléstől a svédországi megjelenéséig legalább 2500 kilométert tett meg az évek során.

Marad a katonai múlt regényes története nyugati részről és a minden mögött oroszokat kereső nyugati paranoia vádja orosz részről. No meg a bizonyosság, hogy ha az oroszok felől jött is valamilyen bázisról Hvaldimir, akkor sem faragtak belőle titkos fegyvert, már ha nem tekintjük annak a lefegyverző cukiságot, amit éveken át mutatott a kamerák előtt.