A magyarok elfelejtették, hogy fojtogatott a Szovjetunió? Aki kételkedik Putyin szándékaiban, jöjjön el a romjainkhoz

„Gallyat, tűzifát gyűjtünk, elmegyünk a kútra vízért, aztán ha nagyon süvítenek a rakéták, leszaladunk a pincébe. Így élünk” – Olga és férje, valamint fivére már rég nemcsak egy-egy órát vészel át a pincében, de ott is lakik. Ez nem is annyira a kályhából, meg az ágyakból látszik, hanem a túlélés szempontjából tökéletesen lényegtelen szarvasagancsból, amely a falon díszeleg.

Tulajdonképpen ebből is látszik, hogy Olgáék nem tervezik elhagyni Orihivet, ahogyan sokan tették, legtöbben a 65 kilométerre lévő Zaporizzsja felé (az ott készült helyszíni riportunkat itt olvashatják). Igaz, ez pénzkérdés is, külső segítség nélkül albérletet fenntartani – Zaporizzsjában legalább havi 3-5 ezer hrivnyáért (kb. 30-50 ezer forintért) – nem tudnának. Olga annak is örül, hogy a középiskolás fiát el tudta küldeni a nagymamához, ott legalább van internet, online folytathatja az iskolát.

A pincében egy akkumulátoros lámpa világít, segélyszervezet hozta, ahogy a kályhát is. Olgáéknak egyebük sincs most, mint idejük. Munkahely nincs Orihivben: amit a 90-es évek gazdasági helyzete nem sodort el, vagy amit azóta hoztak létre, annak a háború vetett véget. Olga varrodában dolgozott, az üzem bezárt. Egy-két üzemben jó esetben az őrködésért lehet még pénzt keresni, ha a berendezés értékes és nehezen szállítható – és még nem semmisült meg az épülettel együtt.

Idős asszonyok a romok között

Orihivben egész utcarészek vannak, amelyek megsemmisültek. Elnéptelenedett lakótelepek, lecsupaszított, ablak nélküli épületek, bezacskózva, bedeszkázva. Kutyák ugatnak, néha a távolból a harcok dörgése hallatszik. Egy lépcsőházból néhány idős asszony jön elő – a legtöbben ők maradtak hátra.

Ők is gallyat gyűjtenek, de segélyből kapnak pelletet is a fűtéshez, amire szükség is van, mert március elején még jéghidegek az éjszakák, és nappal is könnyedén beköszönthetnek a mínuszok, bár az idei tél és a korai tavasz is kegyes volt. Ez egyébként Vlagyimir Putyinnak rosszul jött a harctéren is és gazdaságilag is, hiszen gyengítette alkupozícióit a földgázpiacon az Ukrajnát támogató EU-val szemben.

„Azért hideg van ám, a kályha mellett közvetlenül még jó, kicsit arrébb már csak nyolc fok van a lakásban” – mondta egy asszony. Ljudmila a legszörnyűbbnek azt érzi, hogy az ember nem tudhatja egy rakétatámadáskor, mi a jobb. Menekülni a búvóhelyről vagy kockáztatni, hogy a romok alá kerül. „A szüleink átélték a háborút, és most mi, sőt a gyerekeink is. Ilyet az ellenségemnek sem kívánok.”

Szerinte a támadók is „szerencsétlenek, küldik őket ide, fiatalok, képzetlenek, ágyútöltelék lesz belőlük, meg trágya a földekre.”

Az udvar túloldalán két asszony pakolgat. Egyikük, Olga idén lesz 80 éves. Klasszikus szovjet életút az övé. Orosz nemzetiségű, de a Szovjetunió közép-ázsiai részén született. 45 éve költözött a szovjet Ukrajnába a férjével. A Szovjetunió felbomlása után ukrán állampolgár lett, nem is tervezett volna más életet, most mégis kénytelen elmenni. Oda, ahol született, az országba, amelyet azonban valójában nem is ismer: Kazahsztánba. Az egykori lakótelep így még elhagyatottabb lesz.

A tüzérség pusztít, de lehet még rosszabb is

Orihivben legutóbb januárban volt halálos áldozattal járó rakétatámadás – volt, hogy két tucat SZ–300-as csapódott be. De kisebb kaliberű fegyverekkel is támadják a várost, sőt, február végén arról szóltak a hírek, hogy Orihiv lehet a második Vuhledar, és a tüzérségi támadások után az orosz erők megpróbálnák bekeríteni. Egyelőre azonban a frontvonal nem mozdul, azt mondják, mindkét oldal meg van erődítve ahhoz, hogy mégse vállalkozzon egyik fél sem arra, hogy kimozdítsa a másikat. Ukrajna mindenesetre számol az orosz támadás lehetőségével, a térség útjain látható a megerősített katonai jelenlét.

Így tehát Orihiv egyelőre marad orosz tüzérségi célpont. A városból egyre inkább romokkal teli felvonulási terület lehet, ahol már most hosszú utcarészek semmisültek meg.

Az egyik ilyen romos utcában baktatunk Artúrral, aki üzlete és munkája nélkül maradt, de most is van dolga, a városba érkező segélyek elosztásával foglalkozik. Emellett állateledelt gyűjt, hogy a gazdátlanná vált állatoknak adja, vagy azoknak, akik az elmenekült szomszédok hátrahagyott állatait gondozzák.

Az utca a romoknak megfelelően néptelen, csak egy férfi bukkan fel háza maradéka mellett. A mindent beterítő aknatűz – az orosz erők itt ehhez elég közel vannak – egy augusztusi éjszaka történt, akkor még a város fele nem menekült el.

„Éjszakai ügyeletben voltam. Ott ért a hír. Hazarohantam, láttam, hogy mi maradt”

– a férfi nem mondta végig, mert a sírás fojtogatta. Végül inkább elnézést kért, hogy nincs ereje beszélni, és visszament a romos udvarra.

Zokni kell az sms-hez

Artúr halkan mondott neki még pár szót vigasztalásul, de ez nem sokat segített. Neki sem könnyű, elvégre az ő házát is érte találat, még ha nem is semmisült meg. Az éjszakákat ő is a pincéjében tölti, ez viszont bunkernek is beillik, annyira mélyen van.

„Reggelente kiviszem a matracokat, hogy ne penészedjenek meg, estére visszahozom. Nincs értelme a házban aludni, ha ott ér rakétatámadás, már nincs idő leszaladni.”

De milyen azzal a tudattal együtt élni, hogy bármikor támadás érhet? Hogy a pincében ülve az ember nem tudhatja, meglesz-e még reggel a háza, amikor feljön a felszínre? „Mindent meg lehet szokni. Persze nem úgy, hogy azt gondolod, ami van, az normális, hanem úgy, hogy erre ne gondolj egyfolytában” – ad gyorsított háborús lifecoach kurzust Artúr.

Azt például egész jól megszokta, hogy telefonálni sokszor lehetetlen – üzenetet küldeni viszont csak majdnem lehetetlen. Erre a célra Artúr egy külön szerkezetet is kifejlesztett a háza falán. Nem túl bonyolult, egy rúd, egy madzag és egy zokni, de az Orihivon túli külvilággal való kapcsolattartásra alkalmas.

„Beírom a szöveget, beteszem a telefont a zokniba, felhúzom a rúd végére. Ott már van térerő. A telefon pittyen, a madzagot leeresztem, meg is van az üzenetváltás” – mondja vidáman. Igaza van, a lelkesedés kell ahhoz, hogy elviselhetőnek tűnjön az, ami elviselhetetlen.

A háborúban oázis lett a boltokból

Így van ezzel Alekszandr is, aki feleségével együtt most abban a boltban él, ahol dolgozik. Antonyinán golyóálló mellény van, ami jóval kevésbé meglepő, mint az, hogy a bolt egyáltalán működik. Ez akkor is életmentő sokaknak, ha pénzük már nincs is kenyérre, tejre, konzervre – minden alapvető termék megvan a boltban, hozzák Zaporizzsjából.

De enélkül is fontos a hely, mert itt van generátor, sokan idejönnek tölteni a telefonjaikat, hogy elkapják az alkalmat, ha mégis lehet telefonálni, és ivóvizet is innen kapnak sokan ingyen. A meglepő módon még mindig működő boltok lettek sok helyen a háború bizarr oázisai.

Alekszandr hoz el minden árut a boltig, a szállítók 20 kilométernél közelebb nem jönnek. Azt mondja, a veszély fogalma viszonylagos.

„Amikor belövések vannak, akkor én pont hogy járom a várost, lássam, kinek van szüksége segítségre”

– ez meg is magyarázza, hogyan semmisülhetett meg már több autó is alatta. Volt, amit repesz ért, miközben benne ült, volt, amelyik az udvaron égett ripityára, ahol kiszállt, hogy körbenézzen.

A háború első napjaitól ebben a ritmusban él a város. El ugyan sosem foglalták az oroszok, de ahogy Zaporizzsját, úgy Orihivet is azonnal tűz alá vették a Krím felől érkező megszállók, akik pár nap alatt megszerezték a megye Dnyepertől délre eső részét, a szomszédos Herszon megye nagy részével együtt. Ott kilenc hónapra a megyeszékhelyet is elfoglalták, de novemberben az ukrán ellentámadás ott is visszaszorította őket a folyón túlra.

„A lányok itt dolgoztak a boltban, teljes felszerelésben, én meg rögtön jártam a várost, sisakban, mellényben. Egy másik boltot találat is ért akkoriban, segítettünk kihúzni az ott dolgozó asszonyt.” Alekszandr nem menne el innen: „Mi itthon vagyunk.”

Rokonok a front túloldalán

Fia Zaporizzsjában van az unokával, miután a házukat találat érte. Ő talált munkát a városban. Alekszandr lánya is a közelben él, de most mégis nagyon távol. Ő ugyanis orosz megszállás alatt van. Legutóbb fél éve beszéltek. „Akkor sem beszéltünk sokat, csak a legfontosabb személyes dolgokról. Féltem őt, aggódom. Szerintem újra csak akkor láthatom őt, amikor a mieink előrenyomulnak. Rögtön megyek majd a nyomukban.”

Alekszandr bízik abban, hogy már látszik a háború vége. „Legalábbis nagyon akarom látni. Persze az lett volna a legjobb, ha el sem kezdődik.” Az oroszországi ismerősökkel, rokonokkal azóta nem is beszélt. Inkább csak azért, mert nem akarta őket bajba sodorni – Oroszországban könnyen eljárás indulhat, ha valaki háborúnak nevezi a háborút, és nem különleges katonai műveletnek, vagy ha kétségbe vonja ennek a hadműveletnek az indokoltságát. Persze Alekszandr most azt sem tudja, azok mit gondolnak ott a háborúról.

„Az majd később derül ki, hogy beszélő viszonyban leszünk-e. Kérdés, ki mennyire vált zombivá” – azaz, mennyire kerültek az oroszországi propaganda hatása alá.

A magyarok elfelejtették 1956-ot?

Hogy a háborút hogyan ítéli meg a külvilág, az nem csak Oroszországot illetően kérdés. A nyugati támogatásból – amely kulcsfontosságú az ukrán hadsereg szempontjából is – Magyarország Moszkva felé kissé kilóg, ezt sokan szóvá is teszik.
A nyugdíjas Jelena szerint aki kételkedik Puyin szándékaiban, jobb, ha itt körbenéz.

„Azzal jött ide, hogy rendet teremt. Hát, lát itt most rendet? Előtte jól éltünk. Szegényesen, de nyugalomban, jól éltünk.”

Most már egy éve pincében él a szomszédasszonnyal, akinek a házát találat érte. Eggyel arrébb egy másik házat szintén, onnan még időben Lengyelországba mentek a lakók. Két tucat macskát is eltartanak, a szomszédok magukra hagyott állatait. De Jelena biztos benne, hogy mindenki visszatér, ha vége lesz a háborúnak.

„Elfelejtették a magyarok, hogyan fojtogatta őket a Szovjetunió? Hej, de gyorsan elfelejtették. De mehet még oda is az orosz Iván. Jobb, ha emlékezünk erre.”