Izrael villámhadműveletben fejezte le a legveszélyesebb palesztin terrorszervezetet

Ha valaki a hétvégén esetleg kicsekkolt a külvilágból, becsekkolt egy fesztiválra, hazaért, kijózanodott, és csak azután jutott eszébe, mi is történt odakint, akkor azzal szembesülhetett, hogy mentális távolléte alatt kirobbant, fellángolt, majd le is lohadt egy izraeli–palesztin miniháború a Gázai övezetben.

A túlzás nélkül menetrendszerűnek mondható konfliktust ezúttal Izrael robbantotta ki, amikor augusztus 1-jén katonái elfogták az Iszlám Dzsihád ciszjordániai vezetőjét, pár nappal később pedig

légiereje a Gázai övezetben is több célzott likvidálási akciót hajtott végre a terrorszervezet vezetői ellen.

Az első magas rangú célpont a pénteken gázai lakásából kibombázott Tajszír al-Dzsabari volt, az 50 éves vezető az Iszlám Dzsihád – főleg iráni eredetű, illetve iráni és helyben készült alkatrészekből összebarkácsolt, összességében meglehetősen silány – rakétakészletéért volt felelős. Szombaton pedig a Gázai övezet déli körzetének vezetőjére, a számos merénylet előkészítésével vádolt Hálid Manszúrra omlasztotta rá az egyiptomi határ közelében található menekülttáborban álló házát egy izraeli drónról indított rakéta.

A szombati támadásban a 47 éves parancsnokon, helyettesén és testőrén kívül öt civil (köztük egy gyerek) is életét vesztette; jelenleg is heves vita folyik arról, hogy ezeket a civileket az izraeliek minősítették járulékos veszteségnek, vagy a dzsihadisták használták szokásuk szerint élő pajzsnak őket.

Önmagukat is alaposan megszórhatták rakétákkal

A célzott likvidálásokon kívül az izraeli légierő más, az Iszlám Dzsihádhoz köthető célpontokat is támadott, összesen 147 légicsapást hajthattak végre, és Ciszjordániában – mely a bonyolult ellenőrzési zónák ellenére katonailag teljes egészében az izraeli hadsereg uralma alatt áll – közben nagyszabású razziák zajlottak, melynek során az Iszlám Dzsihád 20 tagját vették őrizetbe. Izrael a hivatalos indoklás szerint azért indította a „Hajnalhasadás Hadművelet” megelőző támadásait, mivel hírszerzési jelentései azt mutatták, az Iszlám Dzsihád nagyszabású terrorakciókat tervez.

A fegyverszünet vasárnap késő esti életbe lépéséig összesen 46 palesztin vesztette életét, a gázai hatóságok adatai alapján az áldozatok közül 20-an voltak civilek, az ENSZ adatai szerint 360-an pedig megsérültek – Izrael azonban állítja, hogy a civil áldozatok több mint fele az Iszlám Dzsihád számlájára írható, melynek egyik meghibásodott rakétája a Gázai övezeten belüli Dzsabalíjába csapódott be.

Az Iszlám Dzsihád ugyanis Dzsabari halála után összesen több mint ezer rakétát indított izraeli terület felé, azonban – izraeli katonai adatok szerint – ezek mintegy 20-30 százaléka a Gázai övezeten belül csapódott be, az izraeli légtérbe belépő rakétáknak pedig a 97 százalékát megsemmisítette a Vaskupola nevű izraeli rakétafelderítő- és elhárító rendszer. A Gázai övezet körüli, összesen 600 ezer lakossal rendelkező régió védelmi infrastruktúrájának és a helyi lakosság rutinjának köszönhetően a becsapódó rakéták 13 könnyebb sérülést okoztak. Az ENSZ adatai szerint összesen 70 izraeli sérült meg, és épületekben is károk keletkeztek.

Az izraeli–palesztin konfliktust követő olvasók bizonyára észrevettek valami szokatlant: hiányzik a történetből a Gázai övezetről szóló hírekben rendszerint főszerepet játszó terrorszervezet, a Hamász. Izrael ezúttal kihagyta a célpontok közül a terület kvázikormányának számító terrorszervezet létesítményeit, és bár a vele társbérletben élő, a katonai műveletekben évtizedek óta együttműködő Iszlám Dzsihád vezetői (mármint akik életben maradtak) hangzatos egységszólamokkal próbálták cselekvésre ösztökélni a Hamászt, a retorikai támogatáson túl semmilyen katonai segítséget nem kaptak.

Ennek oka részben az lehet, hogy a Hamász egyértelmű jelzést kapott arról, hogy Izrael nem őt támadja, és a 2021 májusában lezajlott 11 napos háborúban rakétakészletének nagy részét, számos harcosát és létesítményét elvesztő szervezet vezetése úgy gondolta, jobb, ha ebből a korlátozott csapásból kimaradnak.

Iráni út a Földközi-tenger partján

Amellett meg társbérlet ide, közös dzsihád oda, azért a két szervezet között nem súrlódásmentes a viszony. Ahhoz, hogy ennek a megállapításnak értelme legyen, muszáj belemenni abba, mi fán is terem az Iszlám Dzsihád.

Az Iszlám Dzsihádot a hatvanas-hetvenes évek meghatározó politikai iszlamista irányzata, a Muszlim Testvériség egyiptomi radikálisai (köztük az al-Kaida amerikai nindzsabombával likvidált emírje, Ajmán az-Zavahiri) alapították 1979-ben. Az Anvar Szadat elleni 1981-es véres merénylet után a szervezet földönfutóvá vált, vezetése átkerült Gázába, Libanonba, majd Damaszkuszba (jelenlegi vezetője, Zijád Nakaleh most is ott él), tagságát egyre nagyobb számban toborozta a többgenerációs menekülttáborok palesztin lakói közül. A szervezet jelenleg a Gázai övezetben működik egyedül igazán háborítatlanul, de egyre nagyobb befolyást szerez Ciszjordániában is – izraeli vádak szerint a „terroristakeltető” hírében álló észak-ciszjordániai Dzsenínben a Palesztin Hatóságtól már át is vette a hatalmat.

A Wilson Center összehasonlító elemzése szerint annak ellenére, hogy az Iszlám Dzsihád tagjai az iszlám szunnita ágához tartoznak, a vezetés az iráni síita teokratikus forradalmat tekinti mintának, és még a Hamásznál is szorosabban kötődik Teheránhoz – és persze az évi több tízmillió dollárnyi összeget kitevő teheráni támogatáshoz.

Miközben a Hamász a 2000-es évek dzsihadista szervezeteihez képest kevésbé ragaszkodik az ultraortodox szunnita jogi iskolákhoz, és politikája erősen kötődik a Gázai övezethez, addig az Iszlám Dzsihád számára Gáza csak egy bázis elég távoli törekvéseihez: Izrael megsemmisítéséhez és Jeruzsálem visszafoglalásához.

Miközben a Hamásznál sokkal kisebb, néhány száz harcossal rendelkező Iszlám Dzsihádnak nincs más célja, mint hogy ott marjon Izraelbe, ahol csak tud, addig akármilyen pocsék kormányzati erő is a Hamász, a Gázai övezet irányítójaként a rakéták gyűjtögetésén túl mégis kiterjedt szociális, logisztikai és diplomáciai feladatokat kell ellátnia – és igen, utóbbiba beletartozik az Izraellel való állandó egyezkedés is.

Így azután bár a Hamász eddig mindig belevetette magát a kisebb szövetségese által diktált radikalizmusversenybe, most sem katonai, sem politikai szempontból nem érezte alkalmasnak az időt a háborúra.

A szervezet pont hétfőn kezdett Egyiptomban tárgyalásokat egy nagyszabású újjáépítési tervről, és szintén egyiptomi közvetítéssel elkezdett tapogatózni Izraelnél egy fogolycsere ügyében is – a Hamász hosszú évek óta őrizgeti két izraeli katona holttestét és fogságban tart két, valószínűleg mentális zavarokkal küzdő izraeli állampolgárt is.

Izrael azonban tudta, hogy a légicsapások elhúzódásával a Hamász előbb-utóbb kénytelen lesz katonai segítséget nyújtani az Iszlám Dzsihádnak, elvégre a zsidó állam (= az Ellenség) az ő felségterületén fenyíti be az ő egyik szövetségesét. Ezt a szempontot az alig több mint egy hónapja kormányzó Jaír Lapid miniszterelnök vasárnap a rakétatámadások által sújtott települések polgármestereinek is kifejtette; szerinte miután Izrael elérte céljait, a fegyverszünetre törekszik, ugyanis ha elhúzódik és elmérgesedik a konfliktus, abba óhatatlanul belesodródik majd a tekintélyét féltő Hamász is.

Közben gőzerővel dolgoztak a hagyományos közvetítők, a Gázával nyugatról határos, Izraellel számos biztonságpolitikai kérdésben olajozottan együttműködő Egyiptom, illetve a Gázai övezetbe áramló segélyek fő forrásának számító Katar. A Hamász nem gördített akadályt a fegyverszünet útjába (amikor azt olvassák, „fegyverszünet”, ne gondoljanak egy compiègne-i ceremóniára, a felek bejelentik, hogy részükről egy darabig ennyi volt, és kész), az Iszlám Dzsihádnak meg a csapások után egész egyszerűen már nem volt mit gurítania.

Egy sikeres kampányhoz sosem árt egy gyors és fájdalommentes háború

A fentiekből talán kiderült, hogy minden egyes kilőtt palesztin rakéta mögött komoly politikai számítás van. Ugyanez azonban igaz a másik oldalra is: Izraelben óriási hagyománya van a katonai intervenció politikai célok és politikai közhangulat szerinti kalibrálásának. A határozott, jól definiálható mumusok ellen végrehajtott és ami a legfontosabb: gyorsan lezavart „Hajnalhasadás Hadművelet”-tel az egyre fakóbb izraeli szivárványkoalíció élén álló ügyvezető kormányfő, Jaír Lapid a közvélemény-kutatások alapján bezsákolt (mondjuk, meglehetősen illékony) extra választói támogatás mellett elemzők szerint

nemcsak az Iszlám Dzsihád, hanem a hatalomba való visszatérésre készülő Benjámin Netanjahu csapását is megelőzte.

A Netanjahu-ellenes koalíció hajszálvékony többségének elillanása után júniusra biztossá vált, hogy novemberben újból választást kell kiírni Izraelben (három éven belül az ötödiket). A jobboldali ellenzék élén álló, évtizednyi kormányzás után a tavalyi választásokat követően ellenzékbe szorult Benjámin Netanjahu nagy részben arra építette kampányát, hogy Jaír Lapid és szövetségese, Beni Ganc hadügyminiszter „a Muszlim Testvériség [azaz a koalíció iszlamista pártjának] foglyai”. Szerinte képtelenek arra a határozott fellépésre, ami az ő idejében garantálta Izrael korábban nem látott biztonságát és külpolitikai stabilitását.

Az őt leváltó Naftáli Bennet, majd Lapid iránti megvetését Netanjahu (aki komolyan azzal a becenévvel kampányolt, hogy „Mr. Biztonság”) azzal is nyomatékosította, hogy nem volt hajlandó elmenni az ellenzéki vezetőknek kijáró rendszeres biztonságpolitikai tájékoztatókra. A kváziháborús helyzet beálltával azonban ezt a megosztó gesztust már ő sem vállalhatta be, és Lapid meghívására elment a négyszemközti biztonságpolitikai tájékoztatóra, ahol teljes támogatásáról biztosította az egész katonai műveletet – elismerve a miniszterelnök legitimitását és talán kompetenciáját is.